Ha
a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk
valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét
és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.
Nietzsche igazságos akar lenni az
élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja
nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet.
És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés
vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als
Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik:
a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”[1]
Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy
nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert
termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”[2]
Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember
kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.
Nietzsche is
egyfajta felemelkedésről beszél, mint a Lakoma Szókratésze. „Mert igazi lényeged nem benned rejtőzik,
hanem mérhetetlen magasságban fölötted, vagy legalábbis afölött, amit
többé-kevésbé énednek tekintesz.”[3] Ezt
a felemelkedést is alapvetően a vágy (Erósz) ösztönzi, de nem merül ki
ennyiben. Nem marad pusztán intellektuális. Nietzsche végső soron nevelésről,
képzésről és e képzés során elszenvedett erőszakról beszél. Azt mondhatjuk, hogy
az antik filozófia ősi varázslata egy más formában ismét megnyilvánul. Ezúttal
mint kívánság elevenedik meg, hogy az állati létből a létezés megváltójává,
emberré legyünk. Ezen a ponton tér vissza Nietzsche ismét a szenvedéshez. Azt
állítja, hogy „az értelmetlen szenvedés
látványa kelt mélységes felháborodást az emberben.”[4] Majd
folytatja a gondolatot: és állati mindaz, ami értelmetlenül szenved „mert nem rendelkezik azzal az erővel, hogy
a szenvedés fullánkját maga ellen fordítsa, és megértse létezését metafizikailag.”[5]
Amíg úgy vágyunk az életre, mint a boldogságra – hangsúlyozza Nietzsche – addig
még mi is állatok vagyunk, és miként az állatok – megváltatlanul szenvedünk. Az
állati lét megváltatlanságában hangsúlyozódik a legerősebben a schopenhaueri filozófia
igazsága. Szinte fuldoklunk ebben az igazságban, vagyis saját létünkben,
amelybe a boldogságot követve belemerültünk, és kétségbeesetten arra vágyunk,
hogy valaki kimentsen bennünket. Döntő fordulat csak akkor következik be
életünkben, ha kivételes alkalmakkor az embernek sikerül bepillantást nyernie
létezésébe, csak ebben a megértésben sejlik föl az ember – írja Nietzsche
említett munkájában. Az embernek megadatik ez a belátás, tehát felelősséggel
tartozik a természetnek, amely Nietzsche szerint öntudatlanul az emberi lét
felé törekszik, mintha a maga néma esendőségében meg akarná szólítani őt, vagy
mintha hozzá imádkozna. Embernek lenni annyi, mint meghallani ezt a hívást még
akkor is, ha állati létünk teljességgel azt kívánja, hogy belevesszünk a létezésbe.
Az ember tehát nem képes tisztán elmerülni a létezésben, inkább iránytalanul
bukdácsol, mint egy süllyedni készülő hajó. És csakugyan, egyfajta beállítódás
váltásra lenne szükség, egy sajátos fenomenológiai redukcióra, (bármilyen
furcsán is hangozzék ez egy tizenkilencedik századi életfilozófián belül).
Vissza önnön szenvedésedhez! Vagyis ahhoz a felismeréshez, amelyet Nietzsche
úgy fejez ki, hogy „a boldog élet
lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az ember, az a heroikus életút.”[6]
Szellemi tanítómesterének, egy igaz embernek, Schopenhauernek[7]
felismerése ez és nem egyszerűen ráébredés, hanem kitartás ennek a
tudatosulásában. Nietzsche tehát az értelmetlen szenvedés képétől menekülve
eljut az aszketikus eszményhez, melyet utolsó korszakában kritikával illet.
Nietzsche késői korszakának egyik alapvető felismerése az, hogy az igazán erős
ember képes uralni, szublimálni szenvedélyeit, nem kell azokat kiirtania,
megfékeznie, vagyis nem kell aszkétává lennie. Az ellentmondásokat nem akarja
megszüntetni, hanem inkább egységbe fogva stílust ad jellemének. Az ilyen ember
„nem tagad többé” – írja Walter
Kaufmann, mert „Tudja, ha igent mond
saját létére, az összes többit is igenli.”[8]
George Wrisley azt állítja, hogy az aszketikus eszményre azért volt szükség,
mert az értelmetlen szenvedés végső soron szuicid nihilizmushoz vezet, vagyis
ahhoz a felfogáshoz, hogy kívánatos az életből való távozás. Az értelemadás
révén azonban az „élet centrális
aspektusa lehetővé válik.”[9]
Mit
kíván tőlünk Nietzsche tulajdonképpen, amikor felszólít bennünket arra, hogy
legmagasabb rendű vágyunkat követve váljunk emberré, „váljunk azzá, akik vagyunk”.[10]
Hisz nem vagyunk-e máris, minden hétköznapiságunkkal, lustaságunkkal és épp
kicsinyességeinkkel együtt emberek? Mire gondol Nietzsche, amikor kimondja a
talányos szót, amelynek elhangzásába beleremeg a Szfinx Szophoklész híres
tragédiájában? Az ókori drámaíró még tudta, hogy félelmetesen csodálatos dolog
embernek lenni, csak ő egyetlen szóval fejezte ki ezt. Azt mondta: „δεινός”.[11] A klasszicista
költő, Hölderlin, sok száz évvel később, az antikvitás emberképe iránt érzett
elragadtatásban azt írja:
„Márpedig
ha emberekről
vitáznak
fenn az égben, s hatalmasan
mozdulnak
a holdak: a tenger is szót szól majd akkor, s a folyamoknak
új
meder kelletik.”[12]
Hölderlin
olyan magasra emeli az ember értékét, hogy talán csak egy isten tudna
megfelelni neki. De engedhetünk-e az ember méltóságából? Szabad e lerántanunk
őt magunkhoz? Pedig a bennünk élő nyájösztön titokban ezt akarja, állítja
Nietzsche.
„Ugyanis mindennemű emberi rend arra irányul, hogy
az egyfajta állandó gondolati szétziláltságban élő ember ne fürkéssze, érezze
az életet. Miért akarja a nagy ember mégis makacsul ennek az ellenkezőjét,
vagyis átérezni az életet, tehát szenvedni tőle? Mert rájön: az emberek azt
akarják, hogy csapja be önmagát és amolyan hallgatólagos megállapodás keretében
előcsalogatnák őt barlangjából. Ám a fülét hegyezve résen áll és így határoz:
„meg akarok maradni önmagamnak.”[13]
Persze,
mondhatjuk a 20. századi román esszéíróval, Ciorannal röviden, hogy a filozófia
mindig az ember legmagasabb lehetőségeit célozza meg és ezért az emberi
gyengeség és szomorúság teljesen hiányzik belőle.[14] A
filozófia soha nem fogadja el az életet úgy, ahogy van. Talán csak rosszul
értelmezzük a homo mensura tételt, „minden
dolognak mértéke az ember.”[15]
Mi csakugyan a saját, emberi és véges létünket tekintjük a dolgok mértékének,
de elfelejtkezünk róla, hogy még nem vagyunk tisztán emberek. A brit Nietzsche-kutató Jill Marsden szerint egy
ritmusváltásra lenne szükség ahhoz, hogy „az
ember/állat túllépjen eltompult érzékszerveinek értékítéletein, az élet egy
teljességgel más ritmusát testesítse meg, hogy ne lásson mást mint alakulást.”[16]
Inspirációs erőkre várunk, mint a tengeri madarak a viharra, hogy magunk fölé
emelkedjünk. Gilles Deleuze szerint a kultúra maga ez a vihar, amennyiben
kényszerként, erőszakként, dresszúraként fogjuk fel, amely különböző módokon a
gondolkodásra hat. Épp ennek következetes végiggondolása teszi Nietzschét
Deleuze szemében egy új gondolkodói kép képviselőjévé. Deleuze azt írja:
„Azokra az erőkre várunk, melyek a gondolkodásból
valami aktívat képesek alkotni, feltétlenül aktívat, a hatalomra mely igenléssé
képes változtatni azt. A gondolkodás […] egy rendkívüli esemény magában a gondolkodásban,
magáért a gondolkodásért.”[17]
Pedig
talán nincs is semmilyen rendkívüli esemény. Amire várunk, már mindig is
megtörtént, csak még nem jutottunk el ennek a történésnek a felismeréséhez. Nem
rendkívüli abban az értelemben, hogy „mindenki
hordoz magában produktív egyediséget lényének magvaként.”[18]
Egy másik értelemben viszont igen is rendkívüli, hiszen ez a mag csak
kevesekben hasad fel. Mert az ember, egy hasonlattal élve olyan növény, akit
egyedisége borít legszebben virágba.
„Amikor tudatára ébred ezen egyediségnek – írja Nietzsche – akkor
mintha valami idegenszerű ragyogás jelenne meg körülötte, a szokatlanság
fénye.”[19]
Mintha egy szentség aurája, glóriája nyilvánulna meg pusztán abban a tényben,
hogy élsz, hogy egyáltalán vagy. Ezt azonban csak a fiatal művészek veszik
észre féltő gonddal, s aztán feljegyzik róluk, mint Frederico García Lorcáról
vagy Török Ignác aradi vértanúról, hogy sírt a kivégzőosztag előtt. A művész
valóban úgy érzi, hogy nem kaphat annál nagyobb ajándékot, mint
visszavonhatatlan egyediségét, e drágakövet a létezés foglalatában. Talán ez az
oka annak, hogy egy igazi művész soha nem akar más lenni, mint aki, s miközben
éhezi, szomjazza az elismerést, a legjobban a sikertől tart, mint ami messze
viszi őt attól a csodás titoktól, ami a legközelebb van hozzá. És talán ebben a
tényben van az értelme annak is, hogy miért akar áldozat lenni a művész. Hogy
védtelen egyedisége a magára kirótt szenvedésen keresztül tisztán
lelepleződjön, megnyilvánuljon, mint a legcsodásabb ékszer, amit ember valaha
is viselhet. Ő a saját vérével provokál, hogy a többiek észrevegyék, hogy
élnek.
Ebben a
paradigmában az egyediség vállalása tehát elkerülhetetlenül szenvedést von maga
után. És fordítva, szenvedés az, ha nem tudunk beleolvadni az embernyáj
tömegébe. Bizonyára vannak olyanok, akik odaadnák egyediségüket egy kiadós
felejtésért cserébe, hogy elfeledjék mindazt a fájdalmat, amelyet nem vállalt,
nem kívánt egyediségük rótt rájuk. Ők létüket leginkább csapdának látják,
menekülnének belőle. „Odaadnák minden
örömüket csak a terheket levegyék róluk.”[20] Az
ily módon szenvedő ember élete tiszta kiadásnak tűnik, mintha elvérezne
tulajdon létében anélkül, hogy életerejéből bármit is a maga javára tudna
fordítani. Már Platón óta tudjuk, és ezt Nietzsche és Ralph Waldo Emerson 19.
századi amerikai lelkész esszéíró is megerősíti, hogy a filozófussal, a
bölccsel viszont semmi rossz nem történhet, sem életében sem halálában. „A költőnek, a filozófusnak, a szentnek
minden dolog baráti és megszentelt, minden esemény hasznos, minden nap szent,
minden ember isteni”[21]
Úgy tűnik egyenesen ez a próbaköve annak, hogy különleges ember-e valaki:
képes-e a dolgok ilyen végső és holisztikus szemléletére. Mintha egy különös „játék” jutalma lenne ez, jutalom,
amelyhez önmagunk legyőzése folytán jutunk. Hogy azonban sikerül-e győznünk és
tényleg filozófusok vagyunk-e, nem egyedül rajtunk múlik. Ebben a játékban az
önjelölt nevezők rendre elbuknak: mert hiába akarod szeretni az isteneket, ha
ők lemondtak rólad. Nietzsche alkímiának nevezi azt a folyamatot, melyben a
keserű tapasztalatok megmagyarázhatatlan módon arannyá változnak, tehát
teremtéssé, önteremtéssé. Csak e teremtés nagyszerűsége igazolja vissza, hogy
valóban filozófus, költő vagy szent valaki.
Számára e végső
próba személyes életében Lou Andreas Saloméval való szakítás után jött el.
1882. december 25-én keltezett levelében Overbecknek ezt írja: „Hacsak nem találom fel az alkimista
trükköt, hogy ezt a szennyet arannyá változtassam, elveszek.”[22]
Ebből a levélből tudjuk, hogy Nietzsche mélységesen egyetért Emersonnal az
igazi emberi nagyságot illetően, ugyanis szó szerint idézi az amerikai
gondolkodót: „Itt van a legjobb alkalom,
hogy bebizonyítsam, hogy számomra minden tapasztalat hasznos, minden nap szent
és minden ember isteni.”[23]
A „végzet szeretete” talán csak egy
másik megfogalmazása ugyanennek az életérzésnek. A „nagy ember” ebben a játékban tulajdonképpen mindenét felteszi,
amikor fellép a tragikus színpadra, mert egyedül csak a tragikus színpadról
nyílik ilyen mindenre kiterjedő kilátás az életre. Persze fennáll a veszély,
hogy e színpad vesztőhellyé, pellengérré vagy – ami még rosszabb –
olcsó színházzá válik. Ezért a „nagy
ember” mintegy az életét teszi fel, hogy provokálja az isteneket, válaszra
kényszerítse őket, illetve, és ez a legfontosabb, hogy próbára tegye a benne
lévő szeretet erejét, amely ha valóban igaz, győzedelmeskednie kell minden
neheztelés és keserűség fölött. Végül Nietzsche 1888 végén euforikus állapotban
úgy ítéli meg, hogy kiállta a próbát: és valóban nagy embernek bizonyult. Hogy
képet kapjunk arról, mekkora átalakuláson ment keresztül Nietzsche, elég ha
elolvassuk az Ecce Homo (1908.) bevezető hálaénekét. Ha a méhek beszélni
tudnának, valószínűleg hasonló szavakkal fejeznék ki hálájukat a nyár végén a
kiadós munka után, mint amelyekkel Nietzsche adott hangot abbéli örömének, hogy
sikerült saját mézévé változtatnia (a maga értékelésében átírnia) minden
tapasztalatát és ezzel mintegy kaptározni az örökkévalóságra. „ami élet volt benne megmenekült,
halhatatlan.”[24]
Innen láthatjuk, hogy az önéletrajzírás, saját életének felmondása nem más,
mint e kaptár ajtajának önmaga előtti kinyitása, és ha mások is megízlelhetik
ezt a rendkívüli édességet, hát annál jobb, de már nem nekik ír, hanem
megédesült életének mézébe mártott újjal csemegézik, miközben bőszen – miként a méhek –, saját, féltékenyen elzárt „öröklétét”
védelmezi ezzel is.
A rendkívüli
embernek tehát Platón, Hölderlin, Emerson és Nietzsche tanúsága szerint minden
javára válik, minden teher, amit ráraknak, csak felemeli őt. A filozófus, a
művész és a szent életében úgy tűnik, más ökonómia működik, mint az egyszerű
szenvedő emberében. Azt mondhatnánk, hogy ők szenvedésüket szenvedéllyel
ragadják meg.
„A művészet a szenvedő ember megváltása – út az
olyan állapotokhoz, amelyekben akarja, dicsőíti, isteníti a szenvedést, ahol a
szenvedés a nagy rajongás egy formája.”[25]
Mindig
egy nagyobb egész felől tekintenek szenvedésükre, integrálni próbálják azt
anélkül, hogy tagadnák. Nem negáció tehát, hanem inkább szublimáció. Nem
reakció, hanem alkímia.
Az
erők tiszta fokozódását valamiért csak a magányban vagy az egyedüllétben tudjuk
elképzelni. (Bár a kettő nem ugyanaz. Ezt Nietzsche hangsúlyozza). Akár azt is
mondhatnánk, hogy a filozófus, a művész, a szent, a remete – különböző
mértékben – a magányosság bajnoka vagy performere. Képesek arra, hogy hosszú időn
keresztül zárt perspektívában, szinte elemi vegetációban, selyemhernyóként
gondolataikba gubózva éljenek. Képesek arra, hogy megérleljék önmagukat, mintha
gyümölcsök lennének. De még ennél is többről van szó. A magány menti meg őket
önmaguk számára, ezért soha nem szűnnek meg a legnagyobb hálával gondolni erre
a teremtő magányra, még akkor sem, ha olykor menekülnének tőle. Nietzsche azt
írja:
„A
magány
nem
éltet: érik...
Tehát
a magány egy ilyen performance elemi feltétele. Mintha egy bizonyos fajta
egyedüllét nélkül mindenki egyformán kezdene el gondolkodni, hozzájárulva ezzel
egy tökéletes zsarnokság létrejöttéhez.
„Magányosságba vonulok, hogy ne igyak mindenki
ciszternájából. Amikor a sokaság közt vagyok úgy élek mint a sokaság és nem
hiszem hogy valóban gondolkodom. Egy idő múlva mindig úgy tűnik mintha száműzni
akarnának önmagamból és megfosztani engem a lelkemtől.”[27]
A
többi emberrel való közösség szintjén nemcsak az a veszély fenyeget bennünket,
hogy könnyen szétforgácsolhatjuk erőinket, hanem egyenesen az – és ez Nietzsche
meglátása –, hogy a közösség olykor a legbecsesebbet akarja elvenni tőlünk, a
legfontosabbat, amely nélkül talán nem létezhet igazi közösség sem, és amelyhez
minden körülmények között ragaszkodnunk kell: önmagunkat. A magány ellenben
összefog bennünket, amikor nem tudunk vagy nem akarunk menekülni tőle. Ehhez
azonban magunkba kell rejtenünk egy titkot, mint valami magot, hogy növekedjen,
valamit, ami lényegileg mi magunk vagyunk, de egyenlőre még számunkra is, és
legfőképp számunkra, rejtve van. De csakugyan egyedül a magányban van meg az,
ami bennünket felemel, és nem kellene-e egy bizonyos lelki állapotnak is
támogatnia ebben? Hiszen ahhoz, hogy akár minden megaláztatással valami növekedjen
bennünk, minden sérelem javunkra váljon, minden teher, amit ránk rónak,
felemeljen, egy szinte gyermeki lélek szükségeltetik, akit még nem törtek meg
az évek és mindenekelőtt nem vált önmaga ellenségévé.
Nietzsche tudja
azt is, hogy a magánynak van egy olyan foka, amikor a magányosságra ítélt ember
szíve meghasad, mint egy érett gyümölcs és az illető önmagához kezd beszélni
megédesült szavakkal, hogy elrejtse, beforrassza ezt a hasadást, ami annál
jobban tudatosul, hogy el akarja rejteni valaki. Valójában ettől válik, a
magányosságnak ez az intenzív átélése igazi tapasztalattá, alapeseménnyé.
Mindaz, ami a magányban önmagunk közt
történik, felejthetetlen. Gaston Bachelard írja a Tér poétikája c. művében, hogy a helyek, melyeket félelemben és
csodálatban gyermekkori egyedüllétünk megjelölt, kitörölhetetlenek.
„Egyedüllétünk múltbeli pillanatainak minden tere, a
terek, ahol szenvedtünk az egyedülléttől, élveztük, kívántuk az egyedüllétet és
kiegyeztünk vele, kitörölhetetlenek maradnak bennünk.”[28]
De,
aki hosszasan önmagához beszél, az vagy bolond, vagy megrémített. Megszokott
körülmények közt nem lenne szabad így beszélni önmagunkhoz: mintha ez már nem
is beszéd lenne, hanem inkább befelé véreznénk láthatatlanul. Talán a
magányosságnak ezen a fokán vállnak a szavak vércseppekké, amelyet a szív látva
lát, és saját fájdalmán növekedve megmagyarázhatatlanul gőgössé válik. „Aki vérével ír – mondja Nietzsche – nem azt akarja, hogy olvassák, hanem hogy
kívülről tudják.”[29]
Nem kétséges: Nietzsche tudatosan készült erre a magányra, mint aki fel akarja
használni ezt a magányt valamire. Nem véletlen a vér metafora. Ebben a
magányban nemcsak farkasok üvöltenek, de látjuk, amint vadászni indul valaki a
legmélyebb éjszakában úgy, hogy egyetlen fegyvere a magány. Nietzsche a
legrafináltabb módon, gyöngédséggel, szeretettel az eddig keresztényinek ismert
lelkiség teljes súlyával hegyezi ki magányát, hogy átdöfje vele akár a
legvastagabb bőrt is vagy páncélt. Egyszóval minden érzéketlenséget. Ennek
dokumentuma az 1876 előtt írt Az utolsó
filozófus beszélgetése önmagával.
„Azért nevezem magam az utolsó filozófusnak,
mert én vagyok az utolsó ember. Senki nem szól hozzám csak saját magam, és a
hangom mint egy haldokló hangja jut el hozzám! Rajtad keresztül rejtem el
magányosságomat önmagamtól és török utat a sokaságba, a szeretetbe hazugsággal,
mert a szívem […] nem képes elviselni a legmagányosabb
magányosság rettenetét és arra kényszerít, hogy úgy beszéljek mintha kettő
lennék.”[30]
És
ezt még Baselban írja barátoktól körülvéve – jegyzi meg Jaspers monográfiájának
első, Nietzsche életének főbb aspektusait tárgyaló fejezetében. Ugyanakkor
talán azt is érezzük, hogy szinte egy tűhegynyi pontra koncentrálódik
magányosságának minden fájdalma és mintha mindaz, ami még értékkel bír, ebből a
mértani (mély) pontból akarna újjászületni, vagy talán helyesebb lenne azt
mondani: Nietzsche ezen keserű vallomásából, mint ősrobbanásból szeretne a
nyugati kultúra egész kozmosza újrateremtődni. Ez a robbanás lenne az, amely a
nietzschei érzést a legtávolabbi pontokig repítené a jövő csillagmagvaiként.
Mintha rendkívüli magányossága fölött érzett fájdalmával Nietzsche-nek
sikerülne tiszta alapot teremtenie valami olyan számára, ami egyedül ebből az
őszinteségből születhet meg. Az utolsó
ember itt nem azonos a Zarathustra utolsó emberével („der letzte
Mensch”; Also sprach Zarathustra, 1883.), a könnyűségben emberi
mivoltát feledő lénnyel. Az utolsó ember
ebben a vallomásban ennek épp az ellenkezőjét képviseli: egy ébren tartott
emlékezet rendkívüli koncentrációját és kinyilatkoztatását annak, hogy a
filozófia mélységesen emberi dolog, sőt mintha egyenesen azt mondaná: filozófus
az, aki elhagyatottságának kínjai közepette emberségének csodálatos fokozódását
tapasztalja meg. Ez azonban egy szinte jézusi átkeresztelése a tudománynak és
az objektivitásnak, amely –mint tudjuk – mindig vízzel keresztel. De még
mielőtt belelovallnánk magunkat egy ilyen irányú értelmezésbe, észre kell
vennünk, hogy Nietzsche – miként ez várható volt – egy másik szöveghelyből
ítélve teljességgel dekonstruálja azoknak az aszketikus és fanatikus erőknek a
projektjét, amelyek magányosság és szenvedés lényegi kapcsolatából valami
végletesen életellenes dolgot állítanának elő. Azt mondhatnánk: a nietzschei
Redlichkeit szétszedi azt a bombát, amelyet ő maga gyártott, és amely mások
kezében biztosan felrobbanna.
„Még a magányosságtól való szenvedés is csak
kifogás. Én mindig csak a sokféleségtől szenvedtem. (…) Elképesztően fiatalon –
hét évesen – már tudtam, hogy hozzám soha egyetlen emberi szó nem jut el:
látott-e engem valaki e miatt szomorkodni?[31]
Bármit is viszel
a magányba
– állítja Nietzsche – növekedni fog. Ezt már Rousseau is
ugyanígy látta:
„Az emberek természetszerűleg tisztelik a remetéket.
Ösztönösen értik, hogy a magányos élet önmagától fogva leginkább mentes a
fogyatkozástól és a legközelebb van az isteni dolgokhoz.”[32]
Ha
a magányban minden érik és növekszik, vigyáznunk kell, hogy mit viszünk a
magányunkba. Gyűlöletet, neheztelést semmiképp sem tanácsos. Tehát, ha
teremtővé akarunk válni önmagunkban, először ki kell békülnünk a
kibékíthetetlennel. „Még a Nap is a
barátod kell legyen.”[33]
Úgy kell hinnünk, hogy senki sem táplál haragot irántunk. Végtelen
gyöngédséggel kell körülvenni önmagunkat, és viasszal betapasztani füleinket
minden sértő hang előtt, nem látni ott, ahol számunkra nem szabad. Ezt nevezi
Nietzsche a szenvedő ember nagy okosságának. Ebben rejlik a magány gyógyító
aspektusa. Ha hirtelen minden összeomlik benned, és úgy kell érezned, hogy a
világ, a többi ember szempontjából senki vagy, vagy ahogy Nietzsche fogalmaz:
egyszerűen nem létezel, akkor a gyógyulás egyetlen lehetősége számodra egy
ilyen önmagadba való visszahúzódás. Egyedül a magányban történhet meg az az alkímia,
hogy benned újrateremtődik az élet, ha hosszú időn keresztül képes vagy arra,
hogy önmagad úgy tekintsd, mint egy romjaiból kihajtott virágot, egyfajta
paracelsus rózsáját, amelyről Jorge Luis Borges azt írja, hogy a hamvakból
születik újjá. Nietzsche meglátása az a Schopenhauer mint nevelő című
munkájában, hogy egyedül a „szív
labirintusában” való elrejtőzés vezet ki a fájdalmak labirintusából, és
egyben ellenáll minden zsarnokságnak. De, aki csak egyszer is elrejtőzött már
szívének labirintusában, az mindenre – ami erre az önmagával való bensőséges
egyedüllétre emlékezteti – úgy tekint, mint a saját szívére, legyen az tengeri
kagyló, csigaház vagy dióhéj, amelyről a kortárs román költőnő Ana Blandiana
azt írja: „négy kicsiny szoba”.[34]
És végül talán Ariadné kicsiny fülkagylója sem más, mint amibe
Nietzsche-Dionüszosz a szívét öntené, az édes mérget.[35]
De
szabad e felrónunk az embernek, ha már nem szent, filozófus vagy művész, hogy
eltékozolja szenvedését vagy kiszolgáltatja egy vallási nagyhatalomnak, amely
tiszta kiadását egy túlvilági gazdagság ígéretével akarja kompenzálni?
Nietzsche meglátása az, hogy kiszolgáltatni szenvedésünket annyi, mint az
egyetlen ütőkártyánkat eljátszani, vagyis lemondani arról, hogy önmagunk
legyünk. Nietzsche szerint az emberek főként azért nem vállalják egyediségüket,
mert túlságosan is lusták, „s mert ezen
egyediségen nehézségek és vesződségek lánca függ.”[36]
Az egyediség
vállalása viszont leginkább egyfajta szabadtüdős búvárversenyhez hasonlít.
Minél mélyebbre merülsz a magányba, vagyis saját egyediséged mélyére, annál
közelebb kerülsz az igazi filozófiához.[37] Itt
úgy tűnik, egy ellentmondásra bukkanunk. Korábban azt állítottuk, hogy a
barátság emeli magasra, teszi intenzívvé a filozófiát. Most Nietzsche azt írja,
hogy „akinek igaz barátai vannak, nem
tudja, mi az igazi magány, még akkor sem, ha egyébként az egész világ ellensége
is.”[38]
Vagyis az igaz barát olyan, mint egy bója vagy „parafa”,[39]
amely a felszínen tart, vagyis nem engedi, hogy igazán filozófusok legyünk.
Mert a „filozófusok magányos és szabad
szellemek.”[40]
És ez lényegében Nietzsche végső kijelentése a filozófusról. És mégis, „éppen ilyen magányos embereknek van
szükségük szeretetre, társakra, – írja Nietzsche – akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek
jelenlétében feloldódik a görcsös
hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is. Ha elveszitek tőlük e
társakat, akkor nagyobb veszélynek teszitek ki ezeket a magányosokat: Heinrich
von Kleist a szeretetlenségtől ment tönkre.”[41]
Nietzsche mintha egy pillanatig hezitálna, hogy kitartson valamely bója mellett
vagy az ismeretlenség mélyére merüljön.
Maradjunk még
egy kicsit e búvárhasonlatnál, mintha az életfilozófiában csak csupa extrém
sportról hegymászásról és búvárkodásról lenne szó. Mikor a kontinentális
filozófia képviselője önmagát keresve önmaga mélyére merül, egy mélységi mámorhoz
hasonló állapotban az élet tiszta fokozódását éli meg. Ez az a tapasztalat,
amely végérvényesen elválasztja őt a tudóstól vagy az angolszász típusú
filozófustól, lényegileg minden munkástól, aki egy közös cél érdekében
munkálkodik. Ennek a tapasztalatnak a mélyén nincs többé semmilyen közös cél.
Ezért ez a tapasztalat leginkább egy találkozásra hasonlít, vagy egy szerelmi
vallomásra. Egyedül vagy a mindenséggel szemben. Emerson írja, hogy „az univerzum a lélek igazi menyasszonya”.[42]
És ez a mámor, melyről fentebb szóltunk, a lelkedben égő tűz erejének és életed
törékenységének arányában fokozódik. Nincs többé ellentmondás. Energiák tiszta
felszabadítása van, amely kívülről tekintve fiziológiai szempontból talán alig
különbözik egy enyhe hőemelkedéses állapottól, miközben te úgy érzed, minden
itt dől el, sőt e tapasztalat mélyén el sem tudod képzelni, hogy van külvilág.
Nietzsche hallatlan érdeme az, hogy mindvégig képes volt racionálisan hideg
fejjel beszélni ezen a banketten, ezen a hatalmas ünnepen,[43]
amelyben úgy képzeljük el az életet, mint egy kozmikus részegséget, mint egy
végtelen dallamot, amely túlnyúlik a halálon is, melyben csillagok
kristálypoharaiból isszuk saját könnyeinket és egyre csak bódultabbak leszünk
tőlük. Nietzsche azonban, mintha egyre józanabb lenne, mint a Szümpozion
Szókratésze, miközben mindenkinél jobban tudja: élni annyi, mint megrészegedni
az élettől és mélyre merülni fájdalmak nehézbúvárjaként. Innen nézve a tudomány
felszínes. Nem ismeri az egyedüllétnek ezt a legbensőbb tágasságát, amelybe
magával az élettel kerülsz közvetlen kapcsolatba, úgy hogy teljesen
megfertőződsz általa.[44]
Az ilyen ember azután már csak önmagát keresi, mert egyedül önzése tengerszemén
át vetheti magát az élet végtelen szívébe. Mintha feljogosítva érezné magát
arra, hogy azt gondolja, hogy maga az élet választotta őt. A nagy szenvedő
hallatlan gőgje, beképzeltsége az, amely nem teszi lehetővé, hogy tudományos
munkás legyen. És e gőgre nincs magyarázat. Egy bűnös szabadság nyilvánul meg
benne, amelyért Nietzsche szavaival csak „nagy
tettekkel lehet verekedni”.[45]
Nietzsche azonban még itt is óvatos. Egy ideig legalábbis gyanúval tekint a
mámorra is, pedig tudja, hogy benne az élet dionüszoszi ereje mutatkozik meg.[46]
Talán ez a gyanú menti ki minden szenvedésből egészen az Ecce Homo
megírásáig, amikor is valami visszavonhatatlanul elszabadul, amelyet nem képes
integrálni már semmilyen racionális diskurzusba. Egy másik megközelítés szerint
Nietzsche éppen, hogy ki akar józanodni, de egyre részegültebbé válik, és
ezáltal a filozófiát elválaszthatatlanul összefűzi a szenvedéssel. A
filozófiát, amely a maga józanságában tudni sem akar róla, Nietzsche mintegy
beavatja a szenvedés misztériumába saját áldozatán keresztül. A filozófia így
kénytelen-kelletlen megmerült az életben. Így teljesül be a filozófus sorsa,
itt zárul a kör, mert „a filozófus nem csupán nagy gondolkodó, hanem igaz
ember.”[47]
[1] Friedrich
Wilhelm Nietzsche , Schopenhauer
mint nevelő = Uő., A vándor és árnyéka, Ford. Romhányi Török Gábor, Göncöl, Budapest, 1990,
27.
[2] Uo., 51.
[3] Uo., 12.
[4] Uo., 45.
[5] Uo., 46.
[6] Uo., 41.
[7] A schopenhaueri
kitartás mindvégig példaértékű marad Nietzsche számára, bár filozófiájának
végső következtetéseit nem tudja elfogadni.
[8] Walter A. Kaufmann, Nietzsche: Philosopher,
Psychologist, Antichrist, New Jersey, Princeton University Press, 2013,
282. – Fordítás tőlem. – L. Cs.
[9] George Wrisley, Nietzsche and the Value of Suffering,
é.n., 11. – Fordítás tőlem. – L. Cs. http://www.georgewrisley.com/Nietzsche%20and%20the%20Value%20of%20Suffering.pdf (2016. 08. 11.
18:47)
[10] Pindarosz oly
sokszor idézett sora: „γένοι᾿, οἷος ἐσσὶ μαθών” Pindarosz II: 72. Pindar, Pythian 2. = Uő., Pythian
Odes Loab Classical Library 244-245. https://www.loebclassics.com/view/pindar-pythian_odes/1997/pb_LCL056.245.xml (2016. 08. 11.).
[11] „Πολλὰ τὰ δεινὰ κοὐδὲν
ἀνθρώπου δεινότερον πέλει”· Szophoklész, Antigoné,
332. http://www.ellopos.net/elpenor/greek-texts/ancient-greece/sophocles-man.asp. Magyarul: „Számtalan csoda van, de az/ embernél
jelesebb csoda nincs.” Szophoklész,
Antigoné, = Uő., Élektra,
Oedipus király, Antigoné, Ford. MÉSZÖLY Dezső, Budapest, Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1983, 175. Talán érdemes még megemlíteni itt Heidegger sajátos
fordítását: „Sok van mi hátborzongató,/De
az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan” In. Mezősi Miklós, Csodálatos-e az ember.
http://www.academia.edu/17168705/Csod%C3%A1latos-e_az_ember_Az_Antigon%C3%A9_1._stasimonja.
(2016. 08. 20. 17: 55)
[12] Friedrich Hölderlin, Mnémoszüné,
Versek, Hüperion, Ford. Bernáth István, Eörsi István, Görgey Gábor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993, 155.
[15] „Minden dolog
mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy
nem léteznek.” Protagorasz https://hu.wikipedia.org/wiki/Pr%C3%B3tagorasz
[16] Jill Marsden, The Tempo of Becoming (2002) = The Agonist: A Nietzsche Circle
Journal http://www.nietzschecircle.com/AGONIST/2008_12/PDFs/AgonistDEC2008MarsdenExcerptSECURE.pdf (2016. 08. 11.
20: 14)
[19] Uo. 28. o.
[20] Friedrich
Wilhelm Nietzsche, A hatalom
akarása, Ford. Romhányi Török Gábor,
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 419.
[21] Ralph Waldo
Emerson. http://www.emersoncentral.com/history.htm. Vö. „A jó
emberrel nem történhetik rossz életében, sem halálában, és nem is feledkeznek
meg az istenek az ő ügyeiről.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, XXXIII. Ford.
Devecseri Gábor http://www.ms.sapientia.ro/~mgyongyi/Crypto/szokrateszv.pdf 2016. 08. 11).
[22] Nietzsche to
Overbeck, 25. december 1882., KGB III. 1,311-313. Vö. „Azt hiszem, a különleges
emberek sajátsága ez: hogy adni tudnak, bár mit sem kaptak, s hogy még a jégtől
is fölmelegszenek.” Hölderlin Schillerhez, 1795. szeptember = Friedrich Hölderlin, Versek - Levelek - Hüperíón -
Empedoklész, Ford. Bernáth István,
Budapest, Magyar Helikon, 1961, 52.,
[23] Overbeckhez, 25.
december 1882., KGB III. 1,311-313. Walter Kaufmann említi, hogy ez az Emerson
idézet szerepel a Vidám tudomány első kiadásában (1882), mint a könyv
mottója. (Walter Kaufmann, Translator’s
introduction, = Friedrich Wilhelm Nietzsche, The
Gay Science, with a prelude in rhymes
and an appendix of songs, Ford. Walter Kaufmann,
New York, Vintage Books, 1974, 7-8.)
[24] Friedrich
Wilhelm Nietzsche, Ecce Homo, Ford: Horváth Géza, Budapest, Göncöl, 2003, 21. Vö. „Én vagyok most a leghálásabb ember a
világon – a szó minden értelmében őszi hangulatban: eljött a nagy aratás ideje.
Minden könnyű számomra, minden jól végződik számomra.”
(Overbeck '88 oct.18 =
Charles Frederic Wallraff, Karl Jaspers: An Introduction to His Philosophy, Princeton
Legacy Library, New Jersey, Princeton University Press, 1970, 99. „Négy héttel ezelőtt kezdtem megérteni saját írásaimat,
mi több, kincsként őrizni...Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy minden
jól sikerült és kezdettől fogva mindennek egy, egyetlen célja van.” Peter
Gasthoz, Dec 22, '88. =
Wallraff, uo., 100. Ford. Tőlem – L.Cs.
[26] Friedrich
Wilhelm Nietzsche, Versek
1860-1877-ből,
= Uő., Versek, Ford. Csorba Győző, Garai Gábor, Görgey Gábor, Hajnal
Gábor, Kálnoky László,Szerk. Dobos Tamás, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005,
199.
[28] Gaston Bachelard, The Poetics of Space The Classic
Look at How We Experience Intimate Places, Ford. Maria Jolas, előszó: John R. Stilgoe, Boston, Beacon Press, 1994, 10. –
Fordítás tőlem. – L. Cs.
[29] „Aki vérével
írja mondásait, az nem olvasmány akar lenni, hanem arra való, hogy betéve
tudják.” Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Igy szólott Zarathustra, Ford. Kurdi Imre, Budapest, Osiris, 2004, 50.
[31] Uo., 87.
[33] Friedrich Wilhelm
Nietzsche, Versek
1860-1877-ből,
= Uő., Versek, Ford. Csorba Győző, Garai Gábor, Görgey Gábor, Hajnal
Gábor, Kálnoky László,Szerk. Dobos Tamás, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005,
199.
[35] Horst Hutter nem
régiben megjelent Nietzsche-könyvében a magánynak ezt a gyógyító aspektusát kimerítően
tárgyalja: Shaping the Fututre: Nietzsche's New Regime of the Soul and Its
Ascetic Practices. (Lexington Books, 2006)
[37] Vö. „Aki valóban
gondolkodik az magányra ítéltetett.” Peter Sloterdijk,
Gondolkodó a színpadon = Uő., Gondolkodó a színpadon, A Jó Hír
megjavításáról: Nietzsche-tanulmányok, Ford. Bendl Júlia, Kurdi
Imre, Budapest, Helikon, 2001, 120.
[38] Nietzsche, uo., 23. Nietzsche nem mindig állítja ilyen élesen szembe
a magányt és a barátságot. Sőt egy bizonyos típusú magány, – írja a
Zarathustrában – egyenesen az igaz barátság előfeltétele. Ez Walter Benjamin
belátása is: „A barátság a géniusz jellegű magány rendjébe tartozik.” (Walter Benjamin, „A szirének hallgatása”: Válogatott
írások, Ford: Szabó Csaba, Budapest,
Osiris, 2001, 104.
[39] „Mindig
harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik a parafa, a
mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne süllyedjen a mélybe.”
(Friedrich Wilhelm Nietzsche, Im-ígyen szóla
Zarathusztra, Szukits,
Szeged, 1997, 73.) Önmagad mélyére merülni ezért az önzés végtelen mélységét is
jelenti, amelytől egyedül a barát menthet meg az ő magasságával. Derrida ezen a
ponton – „a duális viszony nárcizmusának börtönfalait szétfeszítő erőben” – pillantja
meg Nietzsche-nél a „törvény és a harmadik” szempontját. Derrida szerint itt
nincs ellentmondás. A barát jelenléte, megléte alkotja a szabad gondolkodás
feltételét. (Jacques Derrida, The Politics of Friendship,
http://www.istud.it/newsletter/san/derrida.pdf.
[42]„The universe is the bride of the soul.” Ralph Waldo Emerson, Experience
http://www.emersoncentral.com/experience.htm. (2016. 08. 20. 17: 49)
http://www.emersoncentral.com/experience.htm. (2016. 08. 20. 17: 49)
[43] Egy ünnep
amelyet hatalmas csend fog át. Mert a legnagyobb események nem a legzajosabbak,
hanem a legcsöndesebbek. „A legcsöndesebb
szavak idézik föl a vihart. Galamblábakon jövő gondolatok kormányozzák a
világot.” Nietzsche, Ím-igyen szóla
Zarathustra,
Ford. Wildner Ödön, Budapest,
Göncöl Kiadó, 1988, 201. Vö. „Az égbe bál van, minden este bál van.”
KOSZTOLÁNYI Dezső: Hajnali részegség
[44] Az „egész”
fenséges szemléletéről, az egészhez tartozás extatikus élményéről van szó. Az
első filozófusok – írja Nietzsche – még egyetlen képben ragadták meg a létezés
egészét, mintegy átfogva, átölelve a mindenséget felismerésük által. Gondolatuk
magabiztosan és villámgyorsan ért célba. Féltékenyen, mint egy hódító nevet
adtak a létezés egészének, gátat vetve ezzel egy időre az elkerülhetetlen
romlásnak azáltal, hogy a nagyságban jelölték ki a létezés határát és nem
erkölcsi elvekben, mint más népek törvényhozói. Azt mondhatnánk, hogy a görögök
először szélesre tárták a kozmosz ablakát mielőtt a dolgok morális értelmezése
végképp bezárta volna azt. Nietzsche azt írja: „A filozófia azzal kezdődik,
hogy törvényt szab a nagyságra, s ezzel együtt nevet is ad neki »Ez nagy«,
mondja, és ezzel az embert megismerési ösztönének vak, fékezhetetlen vágya fölé
emeli. A nagyság fogalmával tartja féken ezt az ösztönt.” (Friedrich Wilhelm Nietzsche, Filozófia a görögök tragikus
korszakában, Ford.
Molnár Anna, Budapest,
Európa Könyvkiadó, 1988, 72.) Ki merné, ki tudná ma megszólítani úgy a létezés
egészét, ahogy azt egykor Szapphó vagy a preszókratikus filozófusok tették?
Komoly ember ma már nem beszél az egész szemléletéről, az egésznek a szövegben,
a műalkotásban való megjelenéséről, amely egykor még Longinos számára is a
lelki nagyság egyetlen ismérve volt. Sloterdijk írja Critique of Cinical Reason c. terjedelmes munkájában, hogy az egész
szemlélete számunkra darabokra tört és mi teljesen elveszünk az üvegcserepekben
tükröződő világ persepektíváiban. Ha az egészhez való közelség, az egész
fenséges szemlélete, már csak az egyszerű lelkek sajátja, akkor Nietzsche-nek
is, ha tovább akarja álmodni a görög álmot, egy időre legalábbis egy ilyen
egyszerű lélek maszkját kell magára öltenie. Be kell csapnia magát, mi több tudományos
öngyilkosságot kell elkövetnie azért, hogy közel maradjon ahhoz, amit mindennél
jobban tisztel: a nagysághoz.
[46] A mámor a
dionysosi teljesség egyik eleme. A másik kettő a szerelmi ösztön és a kegyetlenség.
Nietzsche, A hatalom
akarása,
800, 801. Vö. Kerényi Károly, Gondolatok
Dionysosról = Uő., Halhatatlanság
és Apollón vallás, Budapest, Magvető, 1984.. A vidám tudományban
Nietzsche a hosszan tartó betegségből való váratlan felépülést nevezi mámorítónak,
és a „nagy egészség” megtapasztalásához kapcsolja. A „nagy egészségre” igaz,
hogy egyszerre szédítő mámor és tökéletes józanság. Egy olyan józanságról van
szó, amelynek a tisztasága mámorító, mert a jövőt illető legszebb remények
ígéretével áll kapcsolatban. Mert bennük az élet a maga teljességében ismét
kitárulkozik a gondolkodó előtt.
[47] A teljes idézet:
„Egy tudós soha nem lehet filozófus, ez még Kantnak sem sikerült (…), mert a
filozófus nem csupán nagy gondolkodó, hanem igaz ember” Nietzsche, Schopenhauer
mint nevelő, 73.
Megjegyzés küldése