ÚJ TARTALMAK

Láng Csaba - „Meg akarok maradni önmagamnak” (Az ember méltósága)






Ha a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.
Nietzsche igazságos akar lenni az élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet. És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik: a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”[1] Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”[2] Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.
Nietzsche is egyfajta felemelkedésről beszél, mint a Lakoma Szókratésze. „Mert igazi lényeged nem benned rejtőzik, hanem mérhetetlen magasságban fölötted, vagy legalábbis afölött, amit többé-kevésbé énednek tekintesz.”[3] Ezt a felemelkedést is alapvetően a vágy (Erósz) ösztönzi, de nem merül ki ennyiben. Nem marad pusztán intellektuális. Nietzsche végső soron nevelésről, képzésről és e képzés során elszenvedett erőszakról beszél. Azt mondhatjuk, hogy az antik filozófia ősi varázslata egy más formában ismét megnyilvánul. Ezúttal mint kívánság elevenedik meg, hogy az állati létből a létezés megváltójává, emberré legyünk. Ezen a ponton tér vissza Nietzsche ismét a szenvedéshez. Azt állítja, hogy „az értelmetlen szenvedés látványa kelt mélységes felháborodást az emberben.”[4] Majd folytatja a gondolatot: és állati mindaz, ami értelmetlenül szenved „mert nem rendelkezik azzal az erővel, hogy a szenvedés fullánkját maga ellen fordítsa, és megértse létezését metafizikailag.”[5] Amíg úgy vágyunk az életre, mint a boldogságra – hangsúlyozza Nietzsche – addig még mi is állatok vagyunk, és miként az állatok – megváltatlanul szenvedünk. Az állati lét megváltatlanságában hangsúlyozódik a legerősebben a schopenhaueri filozófia igazsága. Szinte fuldoklunk ebben az igazságban, vagyis saját létünkben, amelybe a boldogságot követve belemerültünk, és kétségbeesetten arra vágyunk, hogy valaki kimentsen bennünket. Döntő fordulat csak akkor következik be életünkben, ha kivételes alkalmakkor az embernek sikerül bepillantást nyernie létezésébe, csak ebben a megértésben sejlik föl az ember – írja Nietzsche említett munkájában. Az embernek megadatik ez a belátás, tehát felelősséggel tartozik a természetnek, amely Nietzsche szerint öntudatlanul az emberi lét felé törekszik, mintha a maga néma esendőségében meg akarná szólítani őt, vagy mintha hozzá imádkozna. Embernek lenni annyi, mint meghallani ezt a hívást még akkor is, ha állati létünk teljességgel azt kívánja, hogy belevesszünk a létezésbe. Az ember tehát nem képes tisztán elmerülni a létezésben, inkább iránytalanul bukdácsol, mint egy süllyedni készülő hajó. És csakugyan, egyfajta beállítódás váltásra lenne szükség, egy sajátos fenomenológiai redukcióra, (bármilyen furcsán is hangozzék ez egy tizenkilencedik századi életfilozófián belül). Vissza önnön szenvedésedhez! Vagyis ahhoz a felismeréshez, amelyet Nietzsche úgy fejez ki, hogy „a boldog élet lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az ember, az a heroikus életút.”[6] Szellemi tanítómesterének, egy igaz embernek, Schopenhauernek[7] felismerése ez és nem egyszerűen ráébredés, hanem kitartás ennek a tudatosulásában. Nietzsche tehát az értelmetlen szenvedés képétől menekülve eljut az aszketikus eszményhez, melyet utolsó korszakában kritikával illet. Nietzsche késői korszakának egyik alapvető felismerése az, hogy az igazán erős ember képes uralni, szublimálni szenvedélyeit, nem kell azokat kiirtania, megfékeznie, vagyis nem kell aszkétává lennie. Az ellentmondásokat nem akarja megszüntetni, hanem inkább egységbe fogva stílust ad jellemének. Az ilyen ember „nem tagad többé” – írja Walter Kaufmann, mert „Tudja, ha igent mond saját létére, az összes többit is igenli.[8] George Wrisley azt állítja, hogy az aszketikus eszményre azért volt szükség, mert az értelmetlen szenvedés végső soron szuicid nihilizmushoz vezet, vagyis ahhoz a felfogáshoz, hogy kívánatos az életből való távozás. Az értelemadás révén azonban az „élet centrális aspektusa lehetővé válik.”[9]

Mit kíván tőlünk Nietzsche tulajdonképpen, amikor felszólít bennünket arra, hogy legmagasabb rendű vágyunkat követve váljunk emberré, „váljunk azzá, akik vagyunk”.[10] Hisz nem vagyunk-e máris, minden hétköznapiságunkkal, lustaságunkkal és épp kicsinyességeinkkel együtt emberek? Mire gondol Nietzsche, amikor kimondja a talányos szót, amelynek elhangzásába beleremeg a Szfinx Szophoklész híres tragédiájában? Az ókori drámaíró még tudta, hogy félelmetesen csodálatos dolog embernek lenni, csak ő egyetlen szóval fejezte ki ezt. Azt mondta: δεινός”.[11] A klasszicista költő, Hölderlin, sok száz évvel később, az antikvitás emberképe iránt érzett elragadtatásban azt írja:

„Márpedig ha emberekről
vitáznak fenn az égben, s hatalmasan
mozdulnak a holdak: a tenger is szót szól majd akkor, s a folyamoknak
új meder kelletik.”[12]

Hölderlin olyan magasra emeli az ember értékét, hogy talán csak egy isten tudna megfelelni neki. De engedhetünk-e az ember méltóságából? Szabad e lerántanunk őt magunkhoz? Pedig a bennünk élő nyájösztön titokban ezt akarja, állítja Nietzsche.

„Ugyanis mindennemű emberi rend arra irányul, hogy az egyfajta állandó gondolati szétziláltságban élő ember ne fürkéssze, érezze az életet. Miért akarja a nagy ember mégis makacsul ennek az ellenkezőjét, vagyis átérezni az életet, tehát szenvedni tőle? Mert rájön: az emberek azt akarják, hogy csapja be önmagát és amolyan hallgatólagos megállapodás keretében előcsalogatnák őt barlangjából. Ám a fülét hegyezve résen áll és így határoz: „meg akarok maradni önmagamnak.”[13]

Persze, mondhatjuk a 20. századi román esszéíróval, Ciorannal röviden, hogy a filozófia mindig az ember legmagasabb lehetőségeit célozza meg és ezért az emberi gyengeség és szomorúság teljesen hiányzik belőle.[14] A filozófia soha nem fogadja el az életet úgy, ahogy van. Talán csak rosszul értelmezzük a homo mensura tételt, „minden dolognak mértéke az ember.”[15] Mi csakugyan a saját, emberi és véges létünket tekintjük a dolgok mértékének, de elfelejtkezünk róla, hogy még nem vagyunk tisztán emberek. A brit  Nietzsche-kutató Jill Marsden szerint egy ritmusváltásra lenne szükség ahhoz, hogy „az ember/állat túllépjen eltompult érzékszerveinek értékítéletein, az élet egy teljességgel más ritmusát testesítse meg, hogy ne lásson mást mint alakulást.”[16] Inspirációs erőkre várunk, mint a tengeri madarak a viharra, hogy magunk fölé emelkedjünk. Gilles Deleuze szerint a kultúra maga ez a vihar, amennyiben kényszerként, erőszakként, dresszúraként fogjuk fel, amely különböző módokon a gondolkodásra hat. Épp ennek következetes végiggondolása teszi Nietzschét Deleuze szemében egy új gondolkodói kép képviselőjévé. Deleuze azt írja:

„Azokra az erőkre várunk, melyek a gondolkodásból valami aktívat képesek alkotni, feltétlenül aktívat, a hatalomra mely igenléssé képes változtatni azt. A gondolkodás […] egy rendkívüli esemény magában a gondolkodásban, magáért a gondolkodásért.”[17]

Pedig talán nincs is semmilyen rendkívüli esemény. Amire várunk, már mindig is megtörtént, csak még nem jutottunk el ennek a történésnek a felismeréséhez. Nem rendkívüli abban az értelemben, hogy „mindenki hordoz magában produktív egyediséget lényének magvaként.”[18] Egy másik értelemben viszont igen is rendkívüli, hiszen ez a mag csak kevesekben hasad fel. Mert az ember, egy hasonlattal élve olyan növény, akit egyedisége borít legszebben virágba. „Amikor tudatára ébred ezen egyediségnek – írja Nietzsche – akkor mintha valami idegenszerű ragyogás jelenne meg körülötte, a szokatlanság fénye.”[19] Mintha egy szentség aurája, glóriája nyilvánulna meg pusztán abban a tényben, hogy élsz, hogy egyáltalán vagy. Ezt azonban csak a fiatal művészek veszik észre féltő gonddal, s aztán feljegyzik róluk, mint Frederico García Lorcáról vagy Török Ignác aradi vértanúról, hogy sírt a kivégzőosztag előtt. A művész valóban úgy érzi, hogy nem kaphat annál nagyobb ajándékot, mint visszavonhatatlan egyediségét, e drágakövet a létezés foglalatában. Talán ez az oka annak, hogy egy igazi művész soha nem akar más lenni, mint aki, s miközben éhezi, szomjazza az elismerést, a legjobban a sikertől tart, mint ami messze viszi őt attól a csodás titoktól, ami a legközelebb van hozzá. És talán ebben a tényben van az értelme annak is, hogy miért akar áldozat lenni a művész. Hogy védtelen egyedisége a magára kirótt szenvedésen keresztül tisztán lelepleződjön, megnyilvánuljon, mint a legcsodásabb ékszer, amit ember valaha is viselhet. Ő a saját vérével provokál, hogy a többiek észrevegyék, hogy élnek.

Ebben a paradigmában az egyediség vállalása tehát elkerülhetetlenül szenvedést von maga után. És fordítva, szenvedés az, ha nem tudunk beleolvadni az embernyáj tömegébe. Bizonyára vannak olyanok, akik odaadnák egyediségüket egy kiadós felejtésért cserébe, hogy elfeledjék mindazt a fájdalmat, amelyet nem vállalt, nem kívánt egyediségük rótt rájuk. Ők létüket leginkább csapdának látják, menekülnének belőle. „Odaadnák minden örömüket csak a terheket levegyék róluk.”[20] Az ily módon szenvedő ember élete tiszta kiadásnak tűnik, mintha elvérezne tulajdon létében anélkül, hogy életerejéből bármit is a maga javára tudna fordítani. Már Platón óta tudjuk, és ezt Nietzsche és Ralph Waldo Emerson 19. századi amerikai lelkész esszéíró is megerősíti, hogy a filozófussal, a bölccsel viszont semmi rossz nem történhet, sem életében sem halálában. „A költőnek, a filozófusnak, a szentnek minden dolog baráti és megszentelt, minden esemény hasznos, minden nap szent, minden ember isteni”[21] Úgy tűnik egyenesen ez a próbaköve annak, hogy különleges ember-e valaki: képes-e a dolgok ilyen végső és holisztikus szemléletére. Mintha egy különös játék” jutalma lenne ez, jutalom, amelyhez önmagunk legyőzése folytán jutunk. Hogy azonban sikerül-e győznünk és tényleg filozófusok vagyunk-e, nem egyedül rajtunk múlik. Ebben a játékban az önjelölt nevezők rendre elbuknak: mert hiába akarod szeretni az isteneket, ha ők lemondtak rólad. Nietzsche alkímiának nevezi azt a folyamatot, melyben a keserű tapasztalatok megmagyarázhatatlan módon arannyá változnak, tehát teremtéssé, önteremtéssé. Csak e teremtés nagyszerűsége igazolja vissza, hogy valóban filozófus, költő vagy szent valaki.
Számára e végső próba személyes életében Lou Andreas Saloméval való szakítás után jött el. 1882. december 25-én keltezett levelében Overbecknek ezt írja: „Hacsak nem találom fel az alkimista trükköt, hogy ezt a szennyet arannyá változtassam, elveszek.”[22] Ebből a levélből tudjuk, hogy Nietzsche mélységesen egyetért Emersonnal az igazi emberi nagyságot illetően, ugyanis szó szerint idézi az amerikai gondolkodót: „Itt van a legjobb alkalom, hogy bebizonyítsam, hogy számomra minden tapasztalat hasznos, minden nap szent és minden ember isteni.”[23] A „végzet szeretete” talán csak egy másik megfogalmazása ugyanennek az életérzésnek. A nagy ember” ebben a játékban tulajdonképpen mindenét felteszi, amikor fellép a tragikus színpadra, mert egyedül csak a tragikus színpadról nyílik ilyen mindenre kiterjedő kilátás az életre. Persze fennáll a veszély, hogy e színpad vesztőhellyé, pellengérré vagy ami még rosszabb olcsó színházzá válik. Ezért a nagy ember” mintegy az életét teszi fel, hogy provokálja az isteneket, válaszra kényszerítse őket, illetve, és ez a legfontosabb, hogy próbára tegye a benne lévő szeretet erejét, amely ha valóban igaz, győzedelmeskednie kell minden neheztelés és keserűség fölött. Végül Nietzsche 1888 végén euforikus állapotban úgy ítéli meg, hogy kiállta a próbát: és valóban nagy embernek bizonyult. Hogy képet kapjunk arról, mekkora átalakuláson ment keresztül Nietzsche, elég ha elolvassuk az Ecce Homo (1908.) bevezető hálaénekét. Ha a méhek beszélni tudnának, valószínűleg hasonló szavakkal fejeznék ki hálájukat a nyár végén a kiadós munka után, mint amelyekkel Nietzsche adott hangot abbéli örömének, hogy sikerült saját mézévé változtatnia (a maga értékelésében átírnia) minden tapasztalatát és ezzel mintegy kaptározni az örökkévalóságra. „ami élet volt benne megmenekült, halhatatlan.”[24] Innen láthatjuk, hogy az önéletrajzírás, saját életének felmondása nem más, mint e kaptár ajtajának önmaga előtti kinyitása, és ha mások is megízlelhetik ezt a rendkívüli édességet, hát annál jobb, de már nem nekik ír, hanem megédesült életének mézébe mártott újjal csemegézik, miközben bőszen miként a méhek , saját, féltékenyen elzárt öröklétét” védelmezi ezzel is.
A rendkívüli embernek tehát Platón, Hölderlin, Emerson és Nietzsche tanúsága szerint minden javára válik, minden teher, amit ráraknak, csak felemeli őt. A filozófus, a művész és a szent életében úgy tűnik, más ökonómia működik, mint az egyszerű szenvedő emberében. Azt mondhatnánk, hogy ők szenvedésüket szenvedéllyel ragadják meg.

„A művészet a szenvedő ember megváltása – út az olyan állapotokhoz, amelyekben akarja, dicsőíti, isteníti a szenvedést, ahol a szenvedés a nagy rajongás egy formája.”[25]

Mindig egy nagyobb egész felől tekintenek szenvedésükre, integrálni próbálják azt anélkül, hogy tagadnák. Nem negáció tehát, hanem inkább szublimáció. Nem reakció, hanem alkímia.

Az erők tiszta fokozódását valamiért csak a magányban vagy az egyedüllétben tudjuk elképzelni. (Bár a kettő nem ugyanaz. Ezt Nietzsche hangsúlyozza). Akár azt is mondhatnánk, hogy a filozófus, a művész, a szent, a remete – különböző mértékben – a magányosság bajnoka vagy performere. Képesek arra, hogy hosszú időn keresztül zárt perspektívában, szinte elemi vegetációban, selyemhernyóként gondolataikba gubózva éljenek. Képesek arra, hogy megérleljék önmagukat, mintha gyümölcsök lennének. De még ennél is többről van szó. A magány menti meg őket önmaguk számára, ezért soha nem szűnnek meg a legnagyobb hálával gondolni erre a teremtő magányra, még akkor sem, ha olykor menekülnének tőle. Nietzsche azt írja:

„A magány
nem éltet: érik...
S ehhez még a nap is a barátod kell legyen.[26]

Tehát a magány egy ilyen performance elemi feltétele. Mintha egy bizonyos fajta egyedüllét nélkül mindenki egyformán kezdene el gondolkodni, hozzájárulva ezzel egy tökéletes zsarnokság létrejöttéhez.

„Magányosságba vonulok, hogy ne igyak mindenki ciszternájából. Amikor a sokaság közt vagyok úgy élek mint a sokaság és nem hiszem hogy valóban gondolkodom. Egy idő múlva mindig úgy tűnik mintha száműzni akarnának önmagamból és megfosztani engem a lelkemtől.”[27]

A többi emberrel való közösség szintjén nemcsak az a veszély fenyeget bennünket, hogy könnyen szétforgácsolhatjuk erőinket, hanem egyenesen az – és ez Nietzsche meglátása –, hogy a közösség olykor a legbecsesebbet akarja elvenni tőlünk, a legfontosabbat, amely nélkül talán nem létezhet igazi közösség sem, és amelyhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell: önmagunkat. A magány ellenben összefog bennünket, amikor nem tudunk vagy nem akarunk menekülni tőle. Ehhez azonban magunkba kell rejtenünk egy titkot, mint valami magot, hogy növekedjen, valamit, ami lényegileg mi magunk vagyunk, de egyenlőre még számunkra is, és legfőképp számunkra, rejtve van. De csakugyan egyedül a magányban van meg az, ami bennünket felemel, és nem kellene-e egy bizonyos lelki állapotnak is támogatnia ebben? Hiszen ahhoz, hogy akár minden megaláztatással valami növekedjen bennünk, minden sérelem javunkra váljon, minden teher, amit ránk rónak, felemeljen, egy szinte gyermeki lélek szükségeltetik, akit még nem törtek meg az évek és mindenekelőtt nem vált önmaga ellenségévé.
Nietzsche tudja azt is, hogy a magánynak van egy olyan foka, amikor a magányosságra ítélt ember szíve meghasad, mint egy érett gyümölcs és az illető önmagához kezd beszélni megédesült szavakkal, hogy elrejtse, beforrassza ezt a hasadást, ami annál jobban tudatosul, hogy el akarja rejteni valaki. Valójában ettől válik, a magányosságnak ez az intenzív átélése igazi tapasztalattá, alapeseménnyé. Mindaz, ami a magányban önmagunk közt történik, felejthetetlen. Gaston Bachelard írja a Tér poétikája c. művében, hogy a helyek, melyeket félelemben és csodálatban gyermekkori egyedüllétünk megjelölt, kitörölhetetlenek.

„Egyedüllétünk múltbeli pillanatainak minden tere, a terek, ahol szenvedtünk az egyedülléttől, élveztük, kívántuk az egyedüllétet és kiegyeztünk vele, kitörölhetetlenek maradnak bennünk.”[28]

De, aki hosszasan önmagához beszél, az vagy bolond, vagy megrémített. Megszokott körülmények közt nem lenne szabad így beszélni önmagunkhoz: mintha ez már nem is beszéd lenne, hanem inkább befelé véreznénk láthatatlanul. Talán a magányosságnak ezen a fokán vállnak a szavak vércseppekké, amelyet a szív látva lát, és saját fájdalmán növekedve megmagyarázhatatlanul gőgössé válik. „Aki vérével ír – mondja Nietzsche – nem azt akarja, hogy olvassák, hanem hogy kívülről tudják.”[29] Nem kétséges: Nietzsche tudatosan készült erre a magányra, mint aki fel akarja használni ezt a magányt valamire. Nem véletlen a vér metafora. Ebben a magányban nemcsak farkasok üvöltenek, de látjuk, amint vadászni indul valaki a legmélyebb éjszakában úgy, hogy egyetlen fegyvere a magány. Nietzsche a legrafináltabb módon, gyöngédséggel, szeretettel az eddig keresztényinek ismert lelkiség teljes súlyával hegyezi ki magányát, hogy átdöfje vele akár a legvastagabb bőrt is vagy páncélt. Egyszóval minden érzéketlenséget. Ennek dokumentuma az 1876 előtt írt Az utolsó filozófus beszélgetése önmagával.

Azért nevezem magam az utolsó filozófusnak, mert én vagyok az utolsó ember. Senki nem szól hozzám csak saját magam, és a hangom mint egy haldokló hangja jut el hozzám! Rajtad keresztül rejtem el magányosságomat önmagamtól és török utat a sokaságba, a szeretetbe hazugsággal, mert a szívem […] nem képes elviselni a legmagányosabb magányosság rettenetét és arra kényszerít, hogy úgy beszéljek mintha kettő lennék.”[30]

És ezt még Baselban írja barátoktól körülvéve – jegyzi meg Jaspers monográfiájának első, Nietzsche életének főbb aspektusait tárgyaló fejezetében. Ugyanakkor talán azt is érezzük, hogy szinte egy tűhegynyi pontra koncentrálódik magányosságának minden fájdalma és mintha mindaz, ami még értékkel bír, ebből a mértani (mély) pontból akarna újjászületni, vagy talán helyesebb lenne azt mondani: Nietzsche ezen keserű vallomásából, mint ősrobbanásból szeretne a nyugati kultúra egész kozmosza újrateremtődni. Ez a robbanás lenne az, amely a nietzschei érzést a legtávolabbi pontokig repítené a jövő csillagmagvaiként. Mintha rendkívüli magányossága fölött érzett fájdalmával Nietzsche-nek sikerülne tiszta alapot teremtenie valami olyan számára, ami egyedül ebből az őszinteségből születhet meg. Az utolsó ember itt nem azonos a Zarathustra utolsó emberével („der letzte Mensch”; Also sprach Zarathustra, 1883.), a könnyűségben emberi mivoltát feledő lénnyel. Az utolsó ember ebben a vallomásban ennek épp az ellenkezőjét képviseli: egy ébren tartott emlékezet rendkívüli koncentrációját és kinyilatkoztatását annak, hogy a filozófia mélységesen emberi dolog, sőt mintha egyenesen azt mondaná: filozófus az, aki elhagyatottságának kínjai közepette emberségének csodálatos fokozódását tapasztalja meg. Ez azonban egy szinte jézusi átkeresztelése a tudománynak és az objektivitásnak, amely –mint tudjuk – mindig vízzel keresztel. De még mielőtt belelovallnánk magunkat egy ilyen irányú értelmezésbe, észre kell vennünk, hogy Nietzsche – miként ez várható volt – egy másik szöveghelyből ítélve teljességgel dekonstruálja azoknak az aszketikus és fanatikus erőknek a projektjét, amelyek magányosság és szenvedés lényegi kapcsolatából valami végletesen életellenes dolgot állítanának elő. Azt mondhatnánk: a nietzschei Redlichkeit szétszedi azt a bombát, amelyet ő maga gyártott, és amely mások kezében biztosan felrobbanna.

„Még a magányosságtól való szenvedés is csak kifogás. Én mindig csak a sokféleségtől szenvedtem. (…) Elképesztően fiatalon – hét évesen – már tudtam, hogy hozzám soha egyetlen emberi szó nem jut el: látott-e engem valaki e miatt szomorkodni?[31]

Bármit is viszel a magányba állítja Nietzsche – növekedni fog. Ezt már Rousseau is ugyanígy látta:

„Az emberek természetszerűleg tisztelik a remetéket. Ösztönösen értik, hogy a magányos élet önmagától fogva leginkább mentes a fogyatkozástól és a legközelebb van az isteni dolgokhoz.”[32]

Ha a magányban minden érik és növekszik, vigyáznunk kell, hogy mit viszünk a magányunkba. Gyűlöletet, neheztelést semmiképp sem tanácsos. Tehát, ha teremtővé akarunk válni önmagunkban, először ki kell békülnünk a kibékíthetetlennel. „Még a Nap is a barátod kell legyen.”[33] Úgy kell hinnünk, hogy senki sem táplál haragot irántunk. Végtelen gyöngédséggel kell körülvenni önmagunkat, és viasszal betapasztani füleinket minden sértő hang előtt, nem látni ott, ahol számunkra nem szabad. Ezt nevezi Nietzsche a szenvedő ember nagy okosságának. Ebben rejlik a magány gyógyító aspektusa. Ha hirtelen minden összeomlik benned, és úgy kell érezned, hogy a világ, a többi ember szempontjából senki vagy, vagy ahogy Nietzsche fogalmaz: egyszerűen nem létezel, akkor a gyógyulás egyetlen lehetősége számodra egy ilyen önmagadba való visszahúzódás. Egyedül a magányban történhet meg az az alkímia, hogy benned újrateremtődik az élet, ha hosszú időn keresztül képes vagy arra, hogy önmagad úgy tekintsd, mint egy romjaiból kihajtott virágot, egyfajta paracelsus rózsáját, amelyről Jorge Luis Borges azt írja, hogy a hamvakból születik újjá. Nietzsche meglátása az a Schopenhauer mint nevelő című munkájában, hogy egyedül a „szív labirintusában” való elrejtőzés vezet ki a fájdalmak labirintusából, és egyben ellenáll minden zsarnokságnak. De, aki csak egyszer is elrejtőzött már szívének labirintusában, az mindenre – ami erre az önmagával való bensőséges egyedüllétre emlékezteti – úgy tekint, mint a saját szívére, legyen az tengeri kagyló, csigaház vagy dióhéj, amelyről a kortárs román költőnő Ana Blandiana azt írja: „négy kicsiny szoba”.[34] És végül talán Ariadné kicsiny fülkagylója sem más, mint amibe Nietzsche-Dionüszosz a szívét öntené, az édes mérget.[35]

De szabad e felrónunk az embernek, ha már nem szent, filozófus vagy művész, hogy eltékozolja szenvedését vagy kiszolgáltatja egy vallási nagyhatalomnak, amely tiszta kiadását egy túlvilági gazdagság ígéretével akarja kompenzálni? Nietzsche meglátása az, hogy kiszolgáltatni szenvedésünket annyi, mint az egyetlen ütőkártyánkat eljátszani, vagyis lemondani arról, hogy önmagunk legyünk. Nietzsche szerint az emberek főként azért nem vállalják egyediségüket, mert túlságosan is lusták, „s mert ezen egyediségen nehézségek és vesződségek lánca függ.”[36]

Az egyediség vállalása viszont leginkább egyfajta szabadtüdős búvárversenyhez hasonlít. Minél mélyebbre merülsz a magányba, vagyis saját egyediséged mélyére, annál közelebb kerülsz az igazi filozófiához.[37] Itt úgy tűnik, egy ellentmondásra bukkanunk. Korábban azt állítottuk, hogy a barátság emeli magasra, teszi intenzívvé a filozófiát. Most Nietzsche azt írja, hogy „akinek igaz barátai vannak, nem tudja, mi az igazi magány, még akkor sem, ha egyébként az egész világ ellensége is.”[38] Vagyis az igaz barát olyan, mint egy bója vagy „parafa”,[39] amely a felszínen tart, vagyis nem engedi, hogy igazán filozófusok legyünk. Mert a „filozófusok magányos és szabad szellemek.”[40] És ez lényegében Nietzsche végső kijelentése a filozófusról. És mégis, „éppen ilyen magányos embereknek van szükségük szeretetre, társakra, – írja Nietzsche – akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is. Ha elveszitek tőlük e társakat, akkor nagyobb veszélynek teszitek ki ezeket a magányosokat: Heinrich von Kleist a szeretetlenségtől ment tönkre.”[41] Nietzsche mintha egy pillanatig hezitálna, hogy kitartson valamely bója mellett vagy az ismeretlenség mélyére merüljön.

Maradjunk még egy kicsit e búvárhasonlatnál, mintha az életfilozófiában csak csupa extrém sportról hegymászásról és búvárkodásról lenne szó. Mikor a kontinentális filozófia képviselője önmagát keresve önmaga mélyére merül, egy mélységi mámorhoz hasonló állapotban az élet tiszta fokozódását éli meg. Ez az a tapasztalat, amely végérvényesen elválasztja őt a tudóstól vagy az angolszász típusú filozófustól, lényegileg minden munkástól, aki egy közös cél érdekében munkálkodik. Ennek a tapasztalatnak a mélyén nincs többé semmilyen közös cél. Ezért ez a tapasztalat leginkább egy találkozásra hasonlít, vagy egy szerelmi vallomásra. Egyedül vagy a mindenséggel szemben. Emerson írja, hogy „az univerzum a lélek igazi menyasszonya”.[42] És ez a mámor, melyről fentebb szóltunk, a lelkedben égő tűz erejének és életed törékenységének arányában fokozódik. Nincs többé ellentmondás. Energiák tiszta felszabadítása van, amely kívülről tekintve fiziológiai szempontból talán alig különbözik egy enyhe hőemelkedéses állapottól, miközben te úgy érzed, minden itt dől el, sőt e tapasztalat mélyén el sem tudod képzelni, hogy van külvilág. Nietzsche hallatlan érdeme az, hogy mindvégig képes volt racionálisan hideg fejjel beszélni ezen a banketten, ezen a hatalmas ünnepen,[43] amelyben úgy képzeljük el az életet, mint egy kozmikus részegséget, mint egy végtelen dallamot, amely túlnyúlik a halálon is, melyben csillagok kristálypoharaiból isszuk saját könnyeinket és egyre csak bódultabbak leszünk tőlük. Nietzsche azonban, mintha egyre józanabb lenne, mint a Szümpozion Szókratésze, miközben mindenkinél jobban tudja: élni annyi, mint megrészegedni az élettől és mélyre merülni fájdalmak nehézbúvárjaként. Innen nézve a tudomány felszínes. Nem ismeri az egyedüllétnek ezt a legbensőbb tágasságát, amelybe magával az élettel kerülsz közvetlen kapcsolatba, úgy hogy teljesen megfertőződsz általa.[44] Az ilyen ember azután már csak önmagát keresi, mert egyedül önzése tengerszemén át vetheti magát az élet végtelen szívébe. Mintha feljogosítva érezné magát arra, hogy azt gondolja, hogy maga az élet választotta őt. A nagy szenvedő hallatlan gőgje, beképzeltsége az, amely nem teszi lehetővé, hogy tudományos munkás legyen. És e gőgre nincs magyarázat. Egy bűnös szabadság nyilvánul meg benne, amelyért Nietzsche szavaival csak „nagy tettekkel lehet verekedni”.[45] Nietzsche azonban még itt is óvatos. Egy ideig legalábbis gyanúval tekint a mámorra is, pedig tudja, hogy benne az élet dionüszoszi ereje mutatkozik meg.[46] Talán ez a gyanú menti ki minden szenvedésből egészen az Ecce Homo megírásáig, amikor is valami visszavonhatatlanul elszabadul, amelyet nem képes integrálni már semmilyen racionális diskurzusba. Egy másik megközelítés szerint Nietzsche éppen, hogy ki akar józanodni, de egyre részegültebbé válik, és ezáltal a filozófiát elválaszthatatlanul összefűzi a szenvedéssel. A filozófiát, amely a maga józanságában tudni sem akar róla, Nietzsche mintegy beavatja a szenvedés misztériumába saját áldozatán keresztül. A filozófia így kénytelen-kelletlen megmerült az életben. Így teljesül be a filozófus sorsa, itt zárul a kör, mert „a filozófus nem csupán nagy gondolkodó, hanem igaz ember.[47]


[1] Friedrich Wilhelm Nietzsche , Schopenhauer mint nevelő = Uő., A vándor és árnyéka, Ford. Romhányi Török Gábor, Göncöl, Budapest, 1990, 27.
[2] Uo., 51.
[3] Uo., 12.
[4] Uo., 45.
[5] Uo., 46.
[6] Uo., 41.
[7] A schopenhaueri kitartás mindvégig példaértékű marad Nietzsche számára, bár filozófiájának végső következtetéseit nem tudja elfogadni.
[8] Walter A. Kaufmann, Nietzsche: Philosopher, Psychologist, Antichrist, New Jersey, Princeton University Press, 2013, 282. – Fordítás tőlem. – L. Cs.
[9] George Wrisley, Nietzsche and the Value of Suffering, é.n., 11. – Fordítás tőlem. – L. Cs. http://www.georgewrisley.com/Nietzsche%20and%20the%20Value%20of%20Suffering.pdf (2016. 08. 11. 18:47)
[10] Pindarosz oly sokszor idézett sora: „γένοι᾿, οἷος ἐσσὶ μαθών” Pindarosz II: 72. Pindar, Pythian 2. = Uő., Pythian Odes Loab Classical Library 244-245. https://www.loebclassics.com/view/pindar-pythian_odes/1997/pb_LCL056.245.xml (2016. 08. 11.).
[11] Πολλὰ τὰ δεινὰ κοὐδὲν ἀνθρώπου δεινότερον πέλει”· Szophoklész, Antigoné, 332. http://www.ellopos.net/elpenor/greek-texts/ancient-greece/sophocles-man.asp. Magyarul: „Számtalan csoda van, de az/ embernél jelesebb csoda nincs.” Szophoklész, Antigoné, = Uő., Élektra, Oedipus király, Antigoné, Ford. MÉSZÖLY Dezső, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, 175. Talán érdemes még megemlíteni itt Heidegger sajátos fordítását: „Sok van mi hátborzongató,/De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan” In. Mezősi Miklós, Csodálatos-e az ember. http://www.academia.edu/17168705/Csod%C3%A1latos-e_az_ember_Az_Antigon%C3%A9_1._stasimonja. (2016. 08. 20. 17: 55)
[12] Friedrich Hölderlin, Mnémoszüné, Versek, Hüperion, Ford. Bernáth István, Eörsi István, Görgey Gábor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993, 155.
[13] Nietzsche,  Schopenhauer mint nevelő, 42.
[14] Emile Cioran, A bomlás kézikönyve, Budapest, Atlantisz, 1999, 70.
[15] „Minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek.” Protagorasz https://hu.wikipedia.org/wiki/Pr%C3%B3tagorasz
[16] Jill Marsden, The Tempo of Becoming  (2002) = The Agonist: A Nietzsche Circle Journal http://www.nietzschecircle.com/AGONIST/2008_12/PDFs/AgonistDEC2008MarsdenExcerptSECURE.pdf (2016. 08. 11. 20: 14)
[17] Gilles Deleuze, Nietzsche - a gondolkodás új képe, Ford. Moldvay Tamás = Enigma. 13. 1999, 9.
[18] Nietzsche, uo., 28.
[19] Uo. 28. o.
[20] Friedrich Wilhelm Nietzsche, A hatalom akarása, Ford. Romhányi Török Gábor, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 419.
[21] Ralph Waldo Emerson. http://www.emersoncentral.com/history.htm. Vö. „A jó emberrel nem történhetik rossz életében, sem halálában, és nem is feledkeznek meg az istenek az ő ügyeiről.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, XXXIII. Ford. Devecseri Gábor http://www.ms.sapientia.ro/~mgyongyi/Crypto/szokrateszv.pdf 2016. 08. 11).
[22] Nietzsche to Overbeck, 25. december 1882., KGB III. 1,311-313. Vö. „Azt hiszem, a különleges emberek sajátsága ez: hogy adni tudnak, bár mit sem kaptak, s hogy még a jégtől is fölmelegszenek.” Hölderlin Schillerhez, 1795. szeptember = Friedrich Hölderlin, Versek - Levelek - Hüperíón - Empedoklész, Ford. Bernáth István, Budapest, Magyar Helikon, 1961, 52.,
[23] Overbeckhez, 25. december 1882., KGB III. 1,311-313. Walter Kaufmann említi, hogy ez az Emerson idézet szerepel a Vidám tudomány első kiadásában (1882), mint a könyv mottója. (Walter Kaufmann, Translator’s introduction, = Friedrich Wilhelm Nietzsche, The Gay Science,  with a prelude in rhymes and an appendix of songs, Ford. Walter Kaufmann, New York, Vintage Books, 1974, 7-8.)
[24] Friedrich Wilhelm Nietzsche, Ecce Homo, Ford: Horváth Géza, Budapest, Göncöl, 2003, 21. Vö. Én vagyok most a leghálásabb ember a világon – a szó minden értelmében őszi hangulatban: eljött a nagy aratás ideje. Minden könnyű számomra, minden jól végződik számomra.” (Overbeck '88 oct.18 = Charles Frederic Wallraff, Karl Jaspers: An Introduction to His Philosophy, Princeton Legacy Library, New Jersey, Princeton University Press, 1970, 99. Négy héttel ezelőtt kezdtem megérteni saját írásaimat, mi több, kincsként őrizni...Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy minden jól sikerült és kezdettől fogva mindennek egy, egyetlen célja van.” Peter Gasthoz, Dec 22, '88. = Wallraff, uo., 100. Ford. Tőlem – L.Cs.
[25] Nietzsche, A hatalom akarása, 364.

[26] Friedrich Wilhelm Nietzsche, Versek 1860-1877-ből, = Uő., Versek, Ford. Csorba Győző, Garai Gábor, Görgey Gábor, Hajnal Gábor, Kálnoky László,Szerk. Dobos Tamás, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005, 199.
[27] Hermitary: http://www.hermitary.com/ (2016. 08. 11. 21:58)
[28] Gaston Bachelard, The Poetics of Space The Classic Look at How We Experience Intimate Places, Ford. Maria Jolas, előszó: John R. Stilgoe, Boston, Beacon Press, 1994, 10. – Fordítás tőlem. – L. Cs.
[29] „Aki vérével írja mondásait, az nem olvasmány akar lenni, hanem arra való, hogy betéve tudják.” Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Igy szólott Zarathustra, Ford. Kurdi Imre, Budapest, Osiris, 2004, 50.
[30] Wallraff, uo., 56.
[31] Uo., 87.
[32]  Hermitary: http://www.hermitary.com/ (2016. 08. 11. 21: 59)
[33] Friedrich Wilhelm Nietzsche, Versek 1860-1877-ből, = Uő., Versek, Ford. Csorba Győző, Garai Gábor, Görgey Gábor, Hajnal Gábor, Kálnoky László,Szerk. Dobos Tamás, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005, 199.
[34] Ana Blandiana, Egy dióhéjban. Ford. Mészely József = Nagyvilág, 1993 június-július, 629.
[35] Horst Hutter nem régiben megjelent Nietzsche-könyvében a magánynak ezt a gyógyító aspektusát kimerítően tárgyalja: Shaping the Fututre: Nietzsche's New Regime of the Soul and Its Ascetic Practices. (Lexington Books, 2006)
[36] Nietzsche,, Schopenhauer mint nevelő, uo., 28.
[37] Vö. „Aki valóban gondolkodik az magányra ítéltetett.” Peter Sloterdijk, Gondolkodó a színpadon = Uő., Gondolkodó a színpadon, A Jó Hír megjavításáról: Nietzsche-tanulmányok, Ford. Bendl Júlia, Kurdi Imre, Budapest, Helikon, 2001, 120.
[38] Nietzsche, uo., 23. Nietzsche nem mindig állítja ilyen élesen szembe a magányt és a barátságot. Sőt egy bizonyos típusú magány, – írja a Zarathustrában – egyenesen az igaz barátság előfeltétele. Ez Walter Benjamin belátása is: „A barátság a géniusz jellegű magány rendjébe tartozik.” (Walter Benjamin,A szirének hallgatása”: Válogatott írások, Ford: Szabó Csaba, Budapest, Osiris, 2001, 104.
[39] „Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne süllyedjen a mélybe.” (Friedrich Wilhelm Nietzsche, Im-ígyen szóla Zarathusztra, Szukits, Szeged, 1997, 73.) Önmagad mélyére merülni ezért az önzés végtelen mélységét is jelenti, amelytől egyedül a barát menthet meg az ő magasságával. Derrida ezen a ponton – „a duális viszony nárcizmusának börtönfalait szétfeszítő erőben” – pillantja meg Nietzsche-nél a „törvény és a harmadik” szempontját. Derrida szerint itt nincs ellentmondás. A barát jelenléte, megléte alkotja a szabad gondolkodás feltételét. (Jacques Derrida, The Politics of Friendship, http://www.istud.it/newsletter/san/derrida.pdf.
[40] Nietzsche, Schopenhauer mint nevelő, 24.
[41] Nietzsche, Schopenhauer mint nevelő, 24.
[42]The universe is the bride of the soul.” Ralph Waldo Emerson, Experience
http://www.emersoncentral.com/experience.htm. (2016. 08. 20. 17: 49)
[43] Egy ünnep amelyet hatalmas csend fog át. Mert a legnagyobb események nem a legzajosabbak, hanem a legcsöndesebbek. „A legcsöndesebb szavak idézik föl a vihart. Galamblábakon jövő gondolatok kormányozzák a világot.” Nietzsche, Ím-igyen szóla Zarathustra, Ford. Wildner Ödön, Budapest, Göncöl Kiadó, 1988, 201. Vö. „Az égbe bál van, minden este bál van.” KOSZTOLÁNYI Dezső: Hajnali részegség
[44] Az „egész” fenséges szemléletéről, az egészhez tartozás extatikus élményéről van szó. Az első filozófusok – írja Nietzsche – még egyetlen képben ragadták meg a létezés egészét, mintegy átfogva, átölelve a mindenséget felismerésük által. Gondolatuk magabiztosan és villámgyorsan ért célba. Féltékenyen, mint egy hódító nevet adtak a létezés egészének, gátat vetve ezzel egy időre az elkerülhetetlen romlásnak azáltal, hogy a nagyságban jelölték ki a létezés határát és nem erkölcsi elvekben, mint más népek törvényhozói. Azt mondhatnánk, hogy a görögök először szélesre tárták a kozmosz ablakát mielőtt a dolgok morális értelmezése végképp bezárta volna azt. Nietzsche azt írja: „A filozófia azzal kezdődik, hogy törvényt szab a nagyságra, s ezzel együtt nevet is ad neki »Ez nagy«, mondja, és ezzel az embert megismerési ösztönének vak, fékezhetetlen vágya fölé emeli. A nagyság fogalmával tartja féken ezt az ösztönt.” (Friedrich Wilhelm Nietzsche, Filozófia a görögök tragikus korszakában, Ford. Molnár Anna, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988, 72.) Ki merné, ki tudná ma megszólítani úgy a létezés egészét, ahogy azt egykor Szapphó vagy a preszókratikus filozófusok tették? Komoly ember ma már nem beszél az egész szemléletéről, az egésznek a szövegben, a műalkotásban való megjelenéséről, amely egykor még Longinos számára is a lelki nagyság egyetlen ismérve volt. Sloterdijk írja Critique of Cinical Reason c. terjedelmes munkájában, hogy az egész szemlélete számunkra darabokra tört és mi teljesen elveszünk az üvegcserepekben tükröződő világ persepektíváiban. Ha az egészhez való közelség, az egész fenséges szemlélete, már csak az egyszerű lelkek sajátja, akkor Nietzsche-nek is, ha tovább akarja álmodni a görög álmot, egy időre legalábbis egy ilyen egyszerű lélek maszkját kell magára öltenie. Be kell csapnia magát, mi több tudományos öngyilkosságot kell elkövetnie azért, hogy közel maradjon ahhoz, amit mindennél jobban tisztel: a nagysághoz.
[45] Nietzsche, Im-igyen szóla Zarathustra, uo., 75.
[46] A mámor a dionysosi teljesség egyik eleme. A másik kettő a szerelmi ösztön és a kegyetlenség. Nietzsche, A hatalom akarása, 800, 801. Vö. Kerényi Károly, Gondolatok Dionysosról = Uő., Halhatatlanság és Apollón vallás, Budapest, Magvető, 1984.. A vidám tudományban Nietzsche a hosszan tartó betegségből való váratlan felépülést nevezi mámorítónak, és a „nagy egészség” megtapasztalásához kapcsolja. A „nagy egészségre” igaz, hogy egyszerre szédítő mámor és tökéletes józanság. Egy olyan józanságról van szó, amelynek a tisztasága mámorító, mert a jövőt illető legszebb remények ígéretével áll kapcsolatban. Mert bennük az élet a maga teljességében ismét kitárulkozik a gondolkodó előtt.
[47] A teljes idézet: „Egy tudós soha nem lehet filozófus, ez még Kantnak sem sikerült (…), mert a filozófus nem csupán nagy gondolkodó, hanem igaz ember” Nietzsche, Schopenhauer mint nevelő, 73.


Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes