A hajlott hátú öregasszony botját maga előtt lengetve tört
utat magának a TV-csatorna székháza előtti téren összeverődött tömegben. Bal
kezével bevásárló kocsit húzott maga után - csöppet sem zavarta, hogy kereke
lábak tucatjain gázol át.
– Mi történt? Baleset? Rosszul lett valaki? – kérdezgette
folyamatosan.
– Rossz irányba megy mama, a temető arra van! – mutatott az
egyik utca felé egy fekete trikós, kopasz izompacsirta. Szavaira többen harsány
röhögésben törtek ki.
– De nagy paraszt vagy! – torkolta le a kopaszt egy
harmincas nő; az viszont a legkevésbé sem mutatott megbánást, tovább vigyorgott
a saját otromba viccén.
– Casting van, nénikém – válaszolt végre az öregasszony
kérdésére egy lángvörösre festett hajú lány.
– Kászting? Hát az meg mi a csoda? – nézett érdeklődve a
lányra a néni. Az zavartan pislogott; látszott rajta, hogy nem tudja a szó
magyar megfelelőjét.
– Válogatás – segítette ki egy másik, valamivel idősebb
lány, amolyan „ezt sem tudod, jaj, de hülye vagy” pillantást vetve a vörösre. –
Tetszik tudni, az új valóságshowhoz keresnek szereplőket.
– Valóságshow? Amiben a fiatalok káromkodnak? Meg büfögnek,
meg ... – megvetéssel vegyes csodálkozással körbejártatta szemeit a körülötte
állókon, látszott rajta, hogy szégyellné kimondani, amire gondol, majd
megfordult, és nagyobb vehemenciával, mint ahogy jött, láthatóan dühösen tört
utat magának a tömegben. Nem is a kopasz srác faragatlan megjegyzése dühítette,
sokkal inkább az, hogy reményivel ellentétben semmi rendkívüli nem történik itt;
ez a napja is ugyanolyan szürkén és unalmasan fog eltelni, mint az összes
többi.
Viszonylag szabályos időközönként nyílt a kereskedelmi
csatorna székházának automata üvegajtaja, és kilépett rajta, aki már túljutott
a meghallgatáson – ki bizakodó mosollyal az arcán, ki reménytelen tekintettel,
lehajtott fejjel. Egyik-másik lánynak, fiatal nőnek könnycseppek csillogtak a
szemében. Aztán megjelent az ajtóban a segédrendező megafonnal a kezében, és a
következő tíz jelentkező nevét olvasta.
Béla neve hangzott el elsőnek. A húsz év körüli vékony,
szemüveges fiú a sok pólós, farmeres, piercingekkel, tetoválásokkal tele
jelentkező közül igencsak kitűnt fehér ingével és szürke szövetnadrágjával,
lerítt róla, hogy vidékről érkezett. Megörült, hogy végre rá került a sor, unta
már a várakozást. Korábban odacsapódott egy hasonló korú csoporthoz, de hamar
otthagyta őket. Elege lett belőle, hogy azok a pesti gyerekek lekezelően
beszélnek vele, csak köcsögnek meg gecinek szólítják; az utóbbi számára –
elsődleges jelentésén túl – rosszindulatút jelentett, ebben a közegben azonban
inkább a „mi a fenét keresel itt?” kérdést hordozta.
– Neked meg miféle gyerekcsináló sipkád van? – kérdezte az
egyik srác.
– Surda-kalap – válaszolt Béla helyett egy idősebb,
torzonborz szakállas férfi; rá már korábban is figyelt, mivel egy elcsípett
beszélgetésben zenésznek mondta magát.
– Mirda-kalap? – kérdezett vissza a srác.
– Volt régen egy jugoszláv tévéfilmsorozat, annak a
főszereplője hordott ilyet.
– Elég gáz – jegyezte meg egy másik fiú. Így Béla jobbnak
látta otthagyni ezt a társaságot.
Most azonban örömmel nyugtázta, hogy véget ért a hosszú,
unalmas várakozás. Fellépett a színpadra és szembe fordult a zsűrivel.
Úristen, ezt a parasztot meg honnan szalasztották? –
szaladt ki a rendező száján. Egymás felé fordított tenyereit a halántéka felé
kezdte emelni, aztán visszaejtette az asztalra; eszébe jutott, hogy a producer
néhányszor már leszúrta ezért a mozdulatért.
– No lássuk, mit hoztál! – szólt Bélára.
A fiú átadta a magával hozott CD-t a technikusnak, és
amikor a zene megszólalt, elkezdte a produkcióját, a cippenddale táncot.
Esetlenül vonaglott, de olyannyira belefeledkezett, hogy közben nem is nézett a
zsűrire, így nem látta, hogy többek válla rázkódik a nevetéstől.
– Remélem, a gatya rajta marad – mondta rezignáltan a
rendező, amikor Béla komótosan levetette az ingét, néhányszor megforgatta a
feje fölött, majd eldobta.
– Hagyd, egészen jó izmai vannak – mondta a műsorvezetőnő,
és kissé előre dőlve kedvtelve nézte a jelöltet.
A rendező inteni akart a technikusnak, hogy állítsa le a
zenét, de a producer lefogta a kezét.
– Haladjunk már! Nem akarok itt éjszakázni! – vetette neki
oda ingerült hangon a rendező. – Még rengetegen vannak kint, sose végzünk.
– Nekem kell ez a srác – csitította a producer.
– Kell? Mi a fenére? Melyik karakterbe sorolnád be?
– Egyikbe sem. Majd átírjátok a forgatókönyvet.
Béla produkciója véget ért. Felvette az ingét és a zsűri
elé állt.
– Ez mi volt? – kérdezte a rendező.
– Erotikus tánc – válaszolt büszkén Béla.
– És vittél már ágyba vele lányt?
– Még nem.
– Ezzel ugyan nem is fogsz! – morogta maga elé. – No,
mesélj magadról!
A fiú megköszörülte a torkát.
– Váncsodról jöttem. Marósnak tanultam, de nem sokáig
dolgoztam a szakmában; elegem lett belőle, hogy Püspökladányba kell járnom
melózni. Most traktort vezetek egy maszeknak. Van egy szintetizátorom, hétvégén
a kocsmában szoktam zenélni egy haverommal.
– Mit játszol? – kérdezett közbe a műsorvezetőnő.
– Lakodalmas rockot, meg vannak saját szerzeményeim is.
– Lakodalmas? – kérdezett vissza a rendező, kihangsúlyozva
a „ko” szótagot.
– Azon a vidéken úgy mondják – válaszolta a producer
ugyanolyan kioktató hangsúllyal, ahogy kint a lány magyarázta a vörösnek a
casting jelentését. – Tudod, van tájszólás is a világon.
– Azt veszem észre! – intett fejével a rendező diszkréten
Béla felé.
– Hallhatnánk valamit? – kérdezte a producer.
– Sajnos, van ugyan két CD-nk, de nem hoztam magammal –
tárta szét karjait Béla.
– Énekelj el egyet a capella – mondta a rendező.
– Hogy? – nézett rá kerekre tágult szemekkel a fiú.
– Kíséret nélkül, magadban.
– Akkor egy saját szerzeményemet adom elő – mondta, nagy
levegőt vett és énekelni kezdett. A dal kísértetiesen hasonlított az egyik
nemrég játszott mexikói szappanopera főcímdalához, a szöveg meglehetősen
sablonos, itt-ott értelmezhetetlen, összefüggéstelen volt. A fiú hangja
bizonytalanul csúszkált.
– Vajon kvintkörön belül tud maradni a végére? – súgta a
zsűriben ülő rockzenész a műsorvezetőnőnek. Az gyorsan előkapta zsebkendőjét,
hogy ne lehessen észrevenni a kuncogását. A rendező ismét le akarta állítani.
– Fogd már vissza magad! – szólt rá a producer. – Ez kell a
parasztoknak.
– Ha csak szart adtok nekik, persze hogy a szar kell, mert
nem is tudják, hogy jobb is van.
– Nem. Azért nyomjuk ezt nekik, mert erre van igényük.
– A rendező nem vitatkozott tovább. Csak néhány hónappal
korábban került a csatornához egy kisebb kereskedelmi televíziótól. Tisztában
volt a producer hatalmával, tudta, hogy könnyen kapun kívül találhatja magát,
ha sokat okoskodik.
– Mondj még magadról valamit – fordult Béla felé.
– Elmondtam mindent magamról – mondta a fiú némi
gondolkodás után.
– Ez semmi. Valami érdekeset mondj. Volt valami különösebb
esemény a családban? Tragédia, baleset, betegség, ilyesmire gondolok.
– Nem tudok róla.
– Apád iszik? Vert? Téged, vagy a családot?
– Hát… Néha elmegy a kocsmába, de csak egy-két sört iszik
meg, nem szokott berúgva haza jönni. Egy-két pofont kaptam gyerekkoromban, ha
megérdemeltem.
– Anyádnak volt-e valakije?
– Valakije? Ezt hogy érti?
– Szeretője.
– Ugyan, dehogy.
– Te iszol? Az nem is érdekes, mindenki iszik.
Kábítószereztél korábban? Esett tőled teherbe lány?
– Nem, nem...
– Testvéred van?
– Van egy nővérem. Ő már régen férjhez ment, van két
gyereke.
– Normálisak?
Béla önkéntelenül elnevette magát.
– Hát persze.
– Mit csodálkozol? Annyi autista, Down-kóros, szellemi
fogyatékos gyerek születik manapság. A nővéred csinált valami butaságot,
mielőtt férjhez ment? Vagy utána?
– Nem tudok róla.
– Akkor most menj ki, és amíg végzünk a következő
jelentkezővel, találj ki valami zaftos történetet.
– Találjak ki? ...
– Na, ide figyelj! – váltott a rendező újra kioktató
hangnemre, ezúttal azonban mintha valami atyáskodó jóindulat is bujkált volna a
hangjában. – Amikor már sztár leszel, az is címlaphír lesz, ha reggeli közben
elejted a kiskanalat. Ahhoz viszont, hogy elindulj a sztárrá válás útján, kell
valami, amire felfigyelnek az emberek. Az, hogy egy szürke hétköznapi figura
vagy, aki normális életet él, a kutyát nem érdekli. Találj ki valamit, amit úgy
lehet tálalni a lapokban, hogy meghökkenjenek rajta. Nem baj, hogy nem igaz,
úgyse’ néz utána senki. – Az előtte fekvő papírra nézett. – Küldd be
Böszörményi Virágot.
Virág vékony, egérarcú, örökké izgő-mozgó, gyors beszédű lány
volt olyan pici mellekkel, hogy a nagyon feszes fekete blúzon is csak alig–alig
látszott a két aprócska domborulat. Rövidre vágott haja úgy állt, mintha a múlt
században érintkezett volna utoljára fésűvel. Amíg az előző csoport utolsó
jelentkezője még bent volt, félhangosan hadarta el egy másik lánynak, hogyan
csábította el egy kóbornumera erejéig a legjobb barátnője fiúját.
– Mi volt? – kérdezték Bélától a többiek.
Elmondta a bent történteket – némileg szépítve –, majd
leült egy, a többiektől távolabb eső székre. Lázasan járt az agya, de nem
tudott felidézni egyetlen olyan emléket sem, ami megfelelt volna a rendező
elvárásának. Végül eszébe jutott: a faluban valamikor régen egy fiatalkorú,
tizenhét éves fiú brutálisan meggyilkolta a nála alig néhány évvel idősebb
postai alkalmazott lányt. Eleve készült a gyilkosságra; tudta, hogy csak addig
juthat a pénzhez, amíg a lány ott van, a mackófúráshoz nem értett, és csak így
van esélye, hogy megússza; a postásnő jól ismerte őt. Régen történt mindez,
akkor ő még meg sem született, de az eset mai napig élénken él a helyiek
emlékezetében; sem korábban, sem azóta nem történt ilyen kegyetlen gyilkosság a
faluban. A helyi pávakör vezetője, egy nyugdíjas tanítónő még egy
népballada-féleséget is kreált róla. Gondolta, ezt a történetet adja elő úgy,
mintha pár éve esett volna meg, a tettes a barátja tett volna, és be akarta
vonni őt is a rablásba. Kezdetben benne is volt, de aztán meggondolta magát, és
megpróbálta lebeszélni a fiút.
Nyílt az ajtó, majd becsapódott; Virág a rá jellemző
stílusban keresztülcsörtetett a szobán; nem szólt, nem nézett senkire. Mire
bárki megkérdezhette volna, mi történt bent, már a kijáratnál volt.
– Várj csak? – szólt utána a kopasz, aki kint a nénikének
elsütötte a temetős ízetlen tréfát. – Van neked csöcsöd?
– Van hát – mondta Virág visszafordulva és kulcscsontjától
a hasáig végigsimította a blúzát, a mellénél (pontosabban a melle helyénél)
kezét kissé elemelve tőle, mintha tenyere valamivel nagyobb domborulaton
siklana át.
– Akkor miért hagytad otthon?
A többi hét fiatal harsányan röhögött (Béla tudatáig el sem
jutott a szavak értelme, a sztorijára koncentrálva az ajtó felé tartott).
– Anyádéval szórakozz, neki biztos nagyobb van! – hadarta
el a lány, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a másik beleremegett és
résnyire nyílt Béla előtt.
A fiú ismét a reflektor fénykúpjába állt és előadta a
történetét.
– Na, ez már valami! – a rendező eddig unott arca
megélénkült, még egy apró mosoly is megjelent szája szélén. – De ... Mi lenne,
ha csak színleg lennél benne a rablógyilkosságban, miközben értesíted a
rendőrséget, így a rablót magad vezeted a rendőrök karjaiba.
– Ez az! – kapta fel fejét a producer is. – Egy hős! A
konkurens csatornának ózdi hőse van, nekünk lesz váncsodi hősünk!
– Kicsi, savanyú, de a miénk – dünnyögte maga elé a rendező
visszazuhanva korábbi kedvetlenségébe.
– Mi legyen a neve? – fordult hozzá a producer. – A Béla
túl hétköznapi, a Béci már foglalt.
– Van valami beceneved? – kérdezte a rendező Bélától.
– A kocsmában, ahol zenélek, Szinti Boynak hívnak.
– Szinti Boy ... Hm ... Jó! Akkor Szinti Boy leszel.
Rendben, majd e-mailben értesítünk. Küldd be a következőt, viszlát!
A várószobában csend lett, amint kilépett. Nem kérdezett
tőle senki semmit.
– Csősztök! – köszönt el a még várakozóktól áthaladva a
szobán.
– Mi van a csősz tökével? – kérdezte valaki. A többiek
röhögtek.
– Siess haza, biztos éhesek már a malacok! – szólt utána a
kopasz. Béla nem válaszolt, behúzta maga után az ajtót.
♦♦♦
Reményekkel telve zötyögött a személyvonat kétes
tisztaságú, kemény műbőr ülésén. Végre karnyújtásnyira van a nagy lehetőségtől,
hogy kiemelkedjen abból a szürke közegből, amelyben soha nem érezte jól magát.
Már csak egy kis szerencse kellene.
A maga módján szerette a szüleit, ugyanakkor kicsit le is
nézte őket. Mindketten tanyán nőttek fel, ízes bihari akcentussal beszéltek.
Ezt tanulta meg, ezt szokta meg gyerekkorában ő is. Az általános iskolában nem
is volt emiatt semmi gondja, osztálytársai nagy része is így beszélt. A
szakmunkásképzőben, Püspökladányban azonban rövid időn belül kialakult egyfajta
megoszlás – a kamaszok egy része a fővárosi szlenget és a rapperek affektáló
hanghordozását igyekezett utánozni, és ezek lenézték, parasztoknak hívták a
tájszólással beszélőket. Azok sem hagyták magukat, nemes egyszerűséggel csak
zsidóknak nevezték a másik csoportot Lett is baj, amikor a dolog az
osztályfőnökük fülébe jutott – az egész soron következő osztályfőnöki órán ez
volt a téma, holott az elnevezés hátterében a legkevésbé sem antiszemita indulatok
húzódtak meg, a szembenállás oka egészen más volt. Béla ekkor kezdett
odafigyelni beszédstílusára. Nem szimpatizált a „zsidókkal” sem, nem az ő
modorosságukat akarta utánozni, sokkal inkább a televíziós műsorvezetőktől
igyekezett tanulni. Ekkor fogant meg lelkében a titkos vágy, amely egészen
addig, amíg meg nem látta a csatorna felhívását, nem tudatosult, de mint egy
búvópatak, állandóan, és egyre határozottabban foglalkoztatta: szerepelni a
médiában, híresnek lenni. Ezért vásárolta meg a használt szintetizátort is és
kezdett zenét tanulni egy nyugdíjas zenetanárnőtől, azonban hiába költött rá
sok pénzt, ezzel a falu kocsmájánál tovább nem jutott.
Apja alapvetően rendes ember, sokat dolgozott a
családjáért, mégsem tudott soha igazi apává válni. A faluban lakva is megmaradt
olyan rideg, szikár tanyasi embernek, amilyen az apja is volt és nagyapja is
lehetett. Arcán ritkán jelent meg mosoly, soha nem játszott velük, keveset
beszélt, és nehezen lehetett kibillenteni a hétköznapi taposómalomból – az
iskolai ünnepségekre sem ment el soha, mint osztálytársai többségének szülei.
Anyja nagyszájú, szókimondó asszony, amolyan igazi piaci
kofa típus – egy ideig valóban az is volt, aztán bekerült a téeszirodára, és
ott maradt az utód Kft-nél is. Érettségizett ugyan, de ez a stílusán a
legkevésbé sem látszik meg.
Negyedik napja volt otthon, amikor megérkezett a várva várt
e-mail: a következő héten menjen próbafelvételre. Az ezt követő éjszakákon az
izgalomtól csak órákat tudott aludni. Mióta jelentkezett a műsorba, számtalanszor
elképzelte magát a kamerák előtt, jóleső izgalommal gondolt arra, hogy
százezrek, talán milliók láthatják, hallhatják a hangját. Most azonban, amikor
már csak néhány nap választotta el az ábránd megvalósulásától, szorongott. Mi
lesz, ha olyannyira rátör a lámpaláz, hogy meg sem tud mozdulni, meg sem tud
szólalni? Attól is félt, hogy nem tudhatja, hogyan reagálnak rá a nézők ott
tőle messze, a képernyő előtt. Tetszik-e nekik, amit tesz, amit beszél, vagy
nevetnek rajta, mint a képzőben a többiek, amikor esetlenül próbált más
szerepet játszani, mint aki valójában volt? Kialvatlansága és nyugtalansága
miatt a munkájára sem tudott igazán koncentrálni, csoda, hogy nem okozott
balesetet.
A csatorna székházában újságírók, fotósok hada várta őket,
két operatőr is serénykedett közöttük vállukon farmeranyagból készült tokba
bujtatott kamerával. A vakuk folyamatos villogása elkápráztatta szemét, és
ebben a káprázatban észrevétlenül elillant a szorongása. Amikor a csinos
riporternő orra alá tolta a diktafont, magabiztosan válaszolgatott. Elmondta a
kitalált történetét is a postáskisasszony megmentéséről, még arra is volt
lélekjelenléte, hogy a digitális hangrögzítő kijelzőjére figyeljen. Közel
negyedórát beszélt! Elégedett volt magával, magabiztosan lépett a kamerák
kereszttüzébe, és hajtotta végre a feladatokat, amelyeket kiosztottak számára.
A rendező gúnyos mosolya, a műsorvezetőnő idétlen röhencselése nem jutott el a
tudatáig. Azt sem vette észre, hogy a „na”, „így”, „aszongya” és „izé”
töltelékszavak szinte minden mondatában többször is szerepeltek.
Az új, „vidéki gyerek” kategóriában csak ketten voltak
vetélytársak egy közel harminc éves, tenyeres–talpas szabolcsi sráccal. A
többiek – plázacicák, alfahímek, okostojások, és több más karakter, amelyeknek
jelentését nem is ismerte – hárman-négyen versengtek a szavazatokért, az
áhított bejutásért, hogy aztán a villában hónapokon át éljenek önként vállalt
összezártságban a hírnév és az igencsak jelentős összegű nyeremény reményében.
Késő éjszaka ért haza, de másnap már korán reggel ott állt
a falu főterén, várva, hogy kinyisson az ABC áruház. Amint kifizette a
bulvárlapot, és ellépett a pénztártól, azonnal ki is nyitotta. Rögtön a
harmadik lapon szembe is nézett önmagával, a kép alatt a cím: Szinti Boy, az életmentő bihari hős.
Összehajtotta az újságot és sietett haza. Talált egy csészényi kávét a kotyogó
alján, megmelegítette, szétterítette a konyhaasztalon a lapot és olvasni kezdte
a róla szóló cikket.
Olyannyira belemerült, észre sem vette, hogy anyja bejött a
konyhába, csak amikor megszólalt.
– Kit mentettél te meg? – az asszony mögötte állt kétes
tisztaságú otthonkájában, amelyben az sertések, baromfik körül szokott
tevékenykedni, olyan arckifejezéssel, amilyet még soha nem látott rajta.
– Én? ... Senkit ... – mondta zavartam, mint akit
hazugságon kaptak. – Ezt kellett mondanom ... Azt mondták, találjak ki valami
szenzációsat ... Ami nem hétköznapi.
– Azt mondták? Kik? – hangja egyszerre volt csodálkozó és
ingerült.
– Hát ... az a rendező vagy mi.
– Mondtam fiam, hogy ne menj oda. Nem a mi fajtánknak való
az ilyesmi.
– Mi az, hogy a mi fajtánk? – csattant fel Béla. Hát
alávalóbbak vagyunk mi, mint akármelyik városi ember? Hidd el anyám, én sztár
leszek!
– Leszel te a fészkes fenét! – folytatta az anya is indulatosabban.
– Nem leszel te semmi, ha mindig a hülyeségen jár az eszed! A zenével is mire
mentél?
– Hát, azért kerestem vele egy kis pénzt.
– Igen, egy keveset. És mennyit költöttél rá? A
szintetizátor, a tanárnő, a CD-k. Ha abból kellett volna megélned, amit a
kocsmában kerestél, igencsak felkopott volna már az állad! Miért nem tudsz te
úgy élni, mint a többi fiatal? Láthatod, az osztálytársaid egyikének–másikának
már gyerekei vannak, te meg még csak nem is udvaroltál senkinek!
– Jaj anyám, engem most nem a csajok érdekelnek. Legyek
előbb híres, aztán majd jönnek a csajok maguktól, több, mint kéne. Válogathatok
köztük kedvemre.
– Híres, híres ... mindig ezt az agyrémet hajtogatod! Nem
gondolsz arra, hogy minél magasabbra mászik az ember, annál nagyobbat eshet?
Ott volt Károly bátyád, a nagyapád testvére – te már nem ismerted. Az se’ fért
a bőribe’, katonaságnál elkezdett hőzöngeni, aztán lett KISZ titkár,
párttitkár, bekerült a megyei pártbizottságra, végül a minisztériumba, osztán
nyolc évet ült, ráfogtak valamit. Maradt volna a seggin, élhetett volna
nyugodtan!
– Az más világ volt.
– Ez a világ sem sokkal különb, fiam. A kisember most is
csak kisember. Azt hiszed, hogy amíg te abban a villában vagy mi a nyavalyában
leszel, állni fog a traktor a Szabó udvarán? Nagyon jól tudod, hogy te csak
azért vagy ott, mert apádnak gyerekkori barátja, van nálad sokkal jobb
traktoros is munka nélkül a faluban. Majd felvesz valakit, és nem fogja kirúgni
a te kedvedért, amikor visszajössz.
– Ha bejutok, én már nem fogok többet traktorozásból élni.
– Hát mi a picsából? – az anya elvesztette a türelmét,
felemelte hangját.
– Amiből a többi sztár: fellépésekből, zenélésből,
tévészereplésekből. Sokkal jobban meg lehet ebből élni, mint amennyiért a Szabó
ócska traktorján zötyögtetem a seggemet.
– Áh, nem lehet teveled normálisan beszélni! – legyintett
az anya, és dühösen elindult kifelé a konyhából. – Meglátod, keserves vége
lesz, ha nem vered ki a fejedből ezt a hülyeséget!
Béla, miközben elkortyolgatta a maradék kávét, még elolvasta
gyors egymásutánban kétszer a cikket. Eredetileg úgy volt, hogy aznap nem lesz
dolga a nagygazdánál, így a szobába ment, bekapcsolta a tévét, és végigdőlt az
ágyon. Kilenc után azonban hívta a főnöke: elromlott a rakodógép, menjen
segíteni, mert a szerelő nem bírja egyedül emelgetni a nehéz alkatrészeket.
A délután derekára sikerült munkaképessé tenniük a gépet.
Megkérdezte, van-e még valami tennivalója, de tovább nem volt rá szükség, így
felült a biciklijére és hazaindult. A faluba érve már messziről látta a félig
az árokban tevékenykedő embert. Előző nap nagy zivatar volt, a lezúduló
víztömeg az árokba mosta a sarat, a férfi ezt lapátolta vissza az útpadkára.
Bélának hirtelen rossz érzése támadt, amikor eljutott
tudatáig, ki ez a negyvenes éveiben járó, de már erősen őszülő ember – a postás
lány öccse. Ő sem született még meg, amikor a szörnyű tragédia történt, de
szülei soha nem enyhülő fájdalma rányomta bélyegét egész gyerekkorára. Furcsa,
csapongó kedélyállapotú, agresszivitásra hajlamos ember lett, voltak, akik
bolondnak tartották.
A nehéz mezőgazdasági gépek apró, szürke szilánkokká törték
az egykor összefüggő aszfaltot, Béla biciklijének sárhányói zörögtek a kerekek
fölött; a férfi felnézett a zaj hallatán, és amikor felismerte a közeledő
kerékpárost, kiugrott az árokból, fenyegető pózban kiállt az út közepére. Béla
egy utolsó utáni pillanatban tett hirtelen manőverrel megpróbálta kikerülni, de
csak annyit ért el, hogy a lapát a hátán csattant, és nem a kemény aszfaltra,
hanem a padkára esett.
– Hogy ... Hogy mit csináltál te a nővéremmel? ... Te ...
Te idióta! – üvöltötte a férfi a dühtől fuldokolva, miközben a lapátot
vészjóslóan lengette Béla feje fölött. – Hogy menthetted volna meg, te
szarfaszú! Hát te akkor még az apád pucájában sem voltál! Mit hadováztál te
össze-vissza az újságba’?
Béla megkereste az árokpartra esett szemüvegét és a hátára
fordult; megpróbált felállni, de a csípőjébe hasító éles fájdalom a földön
maradásra késztette. Olajos munkásruhájára vastagon tapadt a még mindig nedves
agyagos föld, arcán is éktelenkedett néhány sárfolt, és amikor az őrjöngő
férfira nézett, egy kiadós köpet is szétfröccsent a jobb szeme alatt.
– Én ... Én csak ... Tudja ... – próbált meg zavartan
magyarázkodni, de igazából nem tudott mit mondani. Behunyta szemét; a lapát
feje felé közeledett, a következő pillanatban azonban éle fémesen csikordult az
aszfalton.
– Na kotródj innen – szólt a férfi váratlanul lecsillapodva
– és ha még egyszer a szádra mered venni a nővérem nevét, szétverem a fejed!
A fájdalomtól amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott,
felállította a biciklit és bizonytalanul kacsázva az úton elindult. Pár száz
méterrel arrább állt csak meg, hogy letörölje arcát és úgy-ahogy rendbe szedje
magát. Áthaladva a falu központján találkozott néhány ismerőssel; megdöbbent
rajta, hogy többen nem köszöntek vissza, volt, aki a fejét is elfordította.
– Hát te tán a malacokkal fürödtél? – kérdezte az apja,
amikor a sátortetős ház hosszú előszobájában összefutottak.
– Elestem – válaszolt zavartan.
– Megütötted magad?
– Egy kicsit.
– Látod, Isten nem ver bottal! – kezdte újra a perlekedést
anyja, aki a baleset hírére kijött a szobaajtóig; addig az ajtó csapódására sem
vette le szemét a televízió képernyőjéről, nehogy egyetlen kockányit is
elszalasszon kedvenc sorozatából. – Én már az utcaajtóig sem merek kimenni
miattad! Ma még mindenki, akivel találkoztam, megkérdezte, hogy tán
meghibbantál, hogy ilyen hülyeségeket ír rólad az újság. Már csak úgy beszélnek
rólad a faluban, hogy a hazug Béci. Nem is bánom, ha elmész abba az átkozott
műsorba, csak szégyent hozol a fejünkre a hülye sztármániáddal.
Béla csak állt és hallgatott. A bihari embert a történelem
súlyos kalapácsa szikárrá, befelé fordulóvá kovácsolta. Nehezen fogadja be az
idegen embert és az idegen gondolatot egyaránt; egyenességével ellenkezik
mindenféle valótlanság. Eszébe jutott, amit gyerekkorában annyiszor hallott:
„aki hazudik, az lop is”. Nem számított rá, hogy ez a sebtében kitalált mese
ekkora ellenszenvet fog kiváltani a faluban.
– Alig győztem magyarázkodni, hogy te ilyet nem mondtál,
biztos félreértettek azok az újságírók – folytatta a nő. – Na menjél, fürödj le
oszt’ egyél. Ott van a vacsorád a mikróban, melegítsd meg!
Másnap szénát kaszált. Korán kellett mennie, éppen csak
annyi ideje volt, hogy út közben megvegye a bulvárlapot. Zsebébe hajtogatta,
gondolta, majd ebédszünetben megnézi.
Késő délelőtt az egyik sor végére érve a visszapillantó
tükörben észrevett egy, a földúton elhaladó fehér autót, első ajtaján
valamilyen matricával. Mikor megfordult, látta, hogy az autó a tábla szélén
megáll, három alak száll ki belőle, és neki integetnek. Közelebb érve a matrica
is kivehetővé vált; a csatorna emblémáját fedezte fel rajta. Kiérve a földúthoz
leállította a traktort, lekászálódott és kezet nyújtott az érkezőknek – két
férfinak és egy fiatal nőnek, aki, amikor leszáll a gépről, abbahagyta a hátsó
ülésen levő fém dobozban való matatást.
– Gratulálunk – mondta. – A nézők téged szavaztak be a
villába, holnap be is kell költöznöd, és a felkészítés után szombaton indul az
éles adás. Most még csinálunk veled egy riportot.
Béla végignézett magán.
– Talán menjünk haza, rendbe szedem magam, átöltözök...
– Dehogy, éppen azt akarjuk megmutatni, mit csinálsz a
hétköznapjaidban.
Közben az egyik férfi elővette a csomagtartóból a kamerát,
a másik befejezte, amit a nő félbehagyott, a riporternő övére akasztotta a
mikroportot és kezébe adta a mikrofont.
– Oda tedd az állványt, Pista, hogy a traktor is benne
legyen a képben! – utasította a nő az operatőrt, majd amikor az jelzett,
gyakorlottan kezdte mondani a szövegét:
– Kedves nézőink, a Hajdú-Bihar megyei Váncsod határában
találkoztunk Szinti Boyjal, aki éppen ...
Hirtelen köldökmagasságig engedte le a mikrofont.
– Mit is csinálsz?
– Szénát kaszálok.
– Aha, értem. Azzal az izével, ami a traktor mögött van.
Aztán összehordjátok olyan nagy kupacokba?
– Kazlakba – tette helyre a riporternő hiányos
mezőgazdasági ismereteit az operatőr. – Tudod, abban szoktak dugni a falusi
fiatalok.
– Kezdjük akkor elölről – mondta a riporternő és most már
folyékonyan felkonferálta az interjút.
– Ha te lennél a győztes, mire költenéd a nyereményedet? –
kérdezte többek között.
Béla tétován toporgott néhány másodpercig. Ez még meg sem
fordult a fejében, őt csak a hírnév, a siker érdekelte – a siker, amelyben
eddig olyan kevés része volt.
– Hát... Hangszerekre, és alapítanák egy jó zenekart. Meg ha telne még
belőle, vennék egy jó kocsit. Egy kabriót, egy olyan igazi csajozósat.
Amikor elkészült az interjú, megkérték, hogy folytassa a munkát,
és forgattak még néhány snittet. Az operatőr még a traktor fülkéjébe is
felkapaszkodott mögé – aztán összepakoltak és elmentek.
Levágta még a megkezdett sort, aztán kiérve az úthoz
felemelte a kaszát és Szabó Sándor tanyája felé irányította a gépet. A gazda
meg sem lepődött, amikor befordult a traktor az udvarra, csak zsíros, valaha
zöld kalapját mutatóujjával feltolva köpött egy laposat és káromkodott egy
cifrát. Az ilyen kis településen gyorsan terjednek a hírek; már hallotta, hogy
tévések jártak a faluban, és azt is tudta, hogy miért.
– Na, majd figyelünk ám a tévében – hangjában nem kevés
gúny érződött. – Oszt’ a végin még büszkék leszünk rád. Tán még utcát is
neveznek el rúlad.
Hazaérve bekapcsolta a számítógépet. Megérkezett az e-mail
is a csatornától, amelyben részletesen leírták a teendőket és két hosszú
listában közölték, mit kell magával vinnie, és mik azok, amiket nem vihet be a
villába Azonnal neki is látott összepakolni a holmijait két sporttáskába.
Nyílt a bejárati ajtó. Sejtette, hogy anyja az, ő szokott
hamarabb hazaérkezni a munkából.
– Te már itthon vagy? – kérdezte a nő, hallván a
motoszkálást Béla szobájában.
– Igen. Engem szavaztak be, holnap utazom. Anyám! Engem
szavaztak be! – A boldogságtól ezt szinte kiabálta.
– Tudom, engem is megkerestek a tévések – az asszony
hangjában ezúttal nem volt sem gúny, sem düh, és ez igencsak meglepte Bélát.
– Ugye, most már te is büszke vagy rám?
– Büszke a fészkes fekete fene! Nem is akartam nekik
beszélni, de aztán... – a még mindig a kezében levő reklámszatyorból egy
csekket húzott elő, és meglobogtatta. – Azt mondták, hogy fizetnek érte. A
fizetésem másfélszeresét, azért a tíz percért! Hogy is mondta az a szőke csaj a
tévében? Hogy van annyi pénz, amennyiért korpásodik az ember haja? Na, van annyi
pénz, amennyiért az ember még a hülye kölykére is büszke lehet.
– Miket kérdeztek?
– Éppen csak azt nem, hogy hogy csinált apád. Mindenfélét,
a gyerekkorodról, a családunkról. Kérdeztek volna a postásnőről is, de mondtam,
hogy erről nem akarok beszélni. Pedig nagyon erőltették volna, de azt mondtam,
semmit nem tudok, azt is még csak most tudtam meg, hogy egyáltalán közöd volt a
dologhoz.
Később az apja is hazaérkezett, ugyancsak egy csekket tett
az asztalra – valamivel kisebb összeggel.
– Mér’ nem húzódoztál jobban, akkor neked is többet írtak
volna rá – korholta felesége.
Később megnézték magukat a híradóban, Béla videóra is
felvette.
– Szerettünk volna találkozni a megmentett postásnővel is,
ő azonban már nem a faluban lakik, később viszont meg fogjuk őt is keresni –
fejezte be az interjút a riporternő.
– No arra befizetek – dörmögte a családfő félig bosszúsan,
félig mosolyogva.
Hála a két csekknek, másnap reggel megtörtént, amiben Béla
nem is reménykedett; apja autóval kivitte az állomásra, ne kelljen a két nehéz
sporttáskát cipelve végigcaplatnia a falun. Még integetett is, amikor a vonat
elindult vele önkéntes fogságának színhelye felé.
♦♦♦
Megjegyzés küldése