Míg
szétfolyik a bor
Az álomhatárról rideg kézzel
ránt vissza a hajnal,
s téged idéz az első gondolattal:
régi kedvesként nézek a szemedbe.
Akarlak mohón, s nem egyszer…
Erőtlen türelemmel csallak:
légy ma te a reggel,
s terülj el hanyagul
léha életemben.
Ahogy lustán kilépsz
a délután lomha percei mögül:
várom, hogy az asztalomhoz ülj,
s konyhámba lopózz…
Nem főzünk ma vacsorát.
Simulj kezem alá este,
rejtőzz forró tenyerembe,
s ágyamhoz ha lépsz,
lepedőmre gyűrd az álmot,
a lényedtől teljes világot,
s maradj, míg szétfolyik a bor.
Asztalához
hív a csend
Asztalához hív a csend:
legyen ma az este hallgatag,
ha magamat belőled kirekesztve,
magamon kívül hagytalak.
Szétfolyt a bor, a pohár üres,
s hajnalban szürke, fakó a fény.
Szorongva ébred bennem a másnap,
hitétől fosztva koldul a vér.
A remény voltál, az ébredés,
a múlandóságtól szabadító szó,
buja mozdulatomra a késztetés,
a lázadást áhító béklyó.
De legyen az este hallgatag,
ha magamat belőled kirekesztve,
magamon kívül hagytalak.
Arctalan álom űz…
Rongytakaróm vagy.
Megjegyzés küldése