ÚJ TARTALMAK

Vári Loretta Gréta - Pokolgép



Egy öt évesnél nem idősebb kislány halad egyenesen egy pokolgép felé. Nincs rá jobb szó. A szerkezet úgy mozog, mint egy ingaóra, fogai két oldalt helyezkednek el és szabályos időközönként becsukódnak és szétnyílnak. Rémisztőek azok a fogak melyek sűrűn álnak, s melyeket óriási éles kaszák alkotnak. Ahogy hald, a kislány körülötte megfagy a fű. Egy dombon helyezkedik el a vérpad nem messze a tengertől. Nem mer megállni mivel a háta mögött lándzsával felfegyverzett emberek vigyázzák minden lépését. Emlékébe villan ez a táj akkor amikor nem álltak még itt ezek a halálosztó gépek és szíve összefacsarodik a bánttól. Ez a hely egykoron – tán alig egy éve – a kedvence volt szinte minden nap kijárt ide nővérével és nézte a végelláthatatlan tengert, és gondolkozott azon, hogy mi lehet azon túl. Vagy a portálokon túl, amiket a kufárok szoktak nyitni amikor kereskedni mennek más világokba. Egyszer volt ő is egy másik világon, – igaz a világ neve már elmosódott emlékezetében – de lelke mélyén már jó tudta, hogy sosem mehet vissza oda többé.
– Állj! – kiált rájuk egy lány a tömegből mely a gyermek kivégzését jött megnézni. A lány tizennyolc évesnél nem idősebb. Arca kerek kissé gyerekes, amit néhány szeplő tarkít, szeme égszínkék hosszú szőke haja befonva a hátán lóg. Kék ruhát visel. A ruhája szinte mindig kék volt, azt suttogták a bölcsesség istenei áldhatták meg, ezért szereti ennyire ezt a színt.
– Mit akarsz Rebeca?! – kiált rá az egyik lándzsát tartó férfi, majd a fegyvert egyenesen a szívének szegezi. A lány védekezően felemeli kezét, jelezve nem akar több háborút.
– Habár halálra ítéltétek még jogom van hozzá, hogy beszéljek vele. Törvény szerint kérem, hiszen én sosem vétettem egy törvény ellen sem.
– Ilyen súlyos bűnt a törvény…
– Engedd oda! – Szól egy nő a tömegből. Idős, nagyon is, de elég jól tarja magát. Keresztbefont keze, mogorva arca tekintélyt parancsol. Mintha ő lenne az ura ennek a helynek, ennek a napnak. Már csak a kora miatt sem mer vele vitába szállni senki.
– Addig úgy sem tágít, ismerhetnéd amúgy meg nekünk is van jobb dolgunk mintsem itt állni és várni a végét.
– Legyen, menj! – a férfi odaengedi a lányt, aki úgy rohan, oda a kicsihez mintha ezzel az életét menthetné meg. Szorosan magához öleli. Meg akarja védeni a kaszák elől meg akarja védeni az emberek elől, akik jogtalanul elítélték és most zúgolódnak, morognak, csapkodnak, és „nem érnek rá egész nap” várni mi lesz ennek a vége. A kislánynak ez már túl sok nem bírja tovább, a könnyek feltartóztathatatlanul folynak végig az arcán.
– Nyugi. Nyugi. –próbálja csitítani Rebeca – Nem hagyom, hogy bajod essen.
– De ezek ,– kezdi a kicsi, hangja el-el csuklik, miközben beszél, szeme idegesen ugrál, a bajt jelentő tömeg és a lány között, akiben a megmentőt látja - ezek be akarnak lökni a kaszák elé Rebeca.
– Tudom, de figyelj. – maga felé fordítja az arcát és mélyen a szemébe néz–Nincs messze a tenger és ez – azzal leakasztja nyakából a láncát és a kislány kezébe nyomja – ez majd megvéd minden bajtól. Tudsz futni! Tudom, képes vagy rá.
– Igen tudok, egy kicsit tudok – a kislány nem ért semmit.  Nem akar futni, nem akar maradni. Vissza akarja kapni mindazt, amije volt, a házát, a játékait, a családját. És legfontosabb a biztonságérzetet és azt, amit már olyan régen nem érzett a szeretetet.
– Akkor akármi történne, fuss! Tudod, hogyan nyithatsz portált, megtanítottalak rá ne érdekeljen, mi történik itt! Menj és nyiss, egy portált aztán tűnj el.
- Vége a bájcsevejnek! – Üvölt rájuk a férfi és beleszúr Rebeca hátába a lándzsával, mely egy kis felületi sebet ejt rajta. A ruhája is szétszakad, és meg is billen előre, de nem zavartatja magát a dühös hangok hallatán – Tűnj innen!
A lány nem mozdul mintha odaragasztották volna, így a férfi megragadja, és teljes erőből hátradobja a tömegbe.
– Indulás! – szól rá a kicsire és belevágta a lándzsa hegyét a karjába. Abból egyből elkezd folyni a vér rá az így is cafatokban lógó ruhájára. Most sír csak igazán, bántották, meghurcolták, elvettek tőle mindent és még ez is. Elege van, nem akar futni. Véget akar vetni ennek.
 – Nem érünk rá egész nap!
Amikor elérik a kaszákat, a kislány még sem mozdul. Fél, nem a haláltól, mert majdnem mindenki itt hagyta már könnyebb neki odaát. Attól jobban tart, hogy az, aki ide jutottat meg fog menekülni, és nem állhat rajta bosszút. A férfi megvárja, hogy a kaszák kinyíljanak, majd bedobja eléjük a gyermeket. Az behunyja a szemét és várja, hogy a kaszák összezáródjanak és parányi kis életének egyszer s mindenkorra vége legyen. De nem a kaszák élét és a fájdalmat kapja, hanem vizet. A kaszák eltűntek mintha ott sem lettek volna.
– Fuss már! – kiálltja Rebeca. A kicsinek egy pillanatra megtorpan, nem is vette észre, hogy annyira remegett a lába, hogy a földre került. Majd gyorsan felpattan és rohanni kezd a tenger felé, a kikötő felé, a szabadság felé. Mivel az emberek megdöbbentek nyert némi időt, de nem sokat. Bepattan a csónakba és evezni kezd, tudja, hogy szinte lehetetlenség megszökni még is minden erejét latba veti. Nem akar visszanézni de amikor észreveszi, hogy nem követi senki még is hátrafordul. Megdöbbenten látja a tengert mely lángokban áll és a lányt Rebecát aki e lángokat táplálja.
– Rebeca! – nem tud elmenni nélküle! Nem mert elmenni nélküle. Egyedül fél, egyedül elesett egyedül gyámoltalan. Még is tudja, csak egyedül van esélye életben maradni.
– Menj tovább és sose nézz vissza. – tudja, hogy nem hallhatja, a szavakat tudja, hogy képzelődik még is ezek adnak neki erőt, hogy folytassa útját.
Megfordul és a medált, melyet végig szorongatott eldobja. Egy portál nyílik meg előtte, de mielőtt be nem lép raja még egyszer visszafordul a tiltás ellenére is. Amit lát az örökre az emlékezetébe vésődik. Megmentőjét egy másik ahhoz hasonló szerkezet elé dobják mely elé őt akarták néhány perccel korábban. De most nem történik semmilyen csoda a kaszák nem vállnak vízzé, hanem könyörtelenül összezáródnak és a lánynak esélye sincs, hogy meneküljön előlük. Halála gyors és kegyetlen.
Átlép a portálon, a szemét becsukja csak halált és fájdalmat hagy maga mögött még is hiányzik neki amit hátra hagy hiszen ott született és nevelkedett. Aztán újra ki nyitja a szemét és körülnéz ismerős a hely ez az a hely ahol járt korábban erre tisztán emlékszik.

Tudja, csak előre mehet. Amit hátrahagyott a múlt, ami előtte van a jövő. Csak jól kell kihasználnia.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes