Hová születtem
Csak tócsában lettem
buborék,
sáros és nem fehéren
fénylő,
de köröttem is csillog
a remény,
és érzem én is a nap
melegét.
Ez ad reményt, ez ad
feloldozást,
hogy a rám tapadó
szenny nem átok,
a sugarak nem
vakítanak, de engedik
még, és sok szépet
látok.
Míg a homokszemek, mik
fájdalmat
okoznak, egyszer még
lesüllyednek,
engem magukkal nem
vonzanak.
Remény éltet még itt a
sárban is,
talán lehetek fénylő
még a mában is,
nem tapos vissza
tócsába, sárba
egy földünket beborító
szenny,
vagy mások durva lába.
Szeretnék én is
tündökölni,
ragyogni, égni,
s talán az égig menni.
Reményem, hogy egy
fénysugár
így, sárosan is felkap,
és lényem
az égbe száll.
Szivárványhídon
megfényesedve, s nem
esővel,
újra pokolra menve,
nem eltűnni a semmibe,
mert nekem nem
sikerülhet semmi se,
létemből talán majd
harmat harmatoz,
hajnali virágokon a
létem már tisztán,
az ég könnyeként
boldogan elcsorog.
Nárcisz fája
Szerelmes fájdalommal
ölelem önmagam.
Testem, mint groteszk
torzó,
a széptől messze van.
Éveim nyűgét, fájdalmát
hordozom,
nem tudni, mit hoz még
a sorsom,
de azt is vállalom.
Így élek én,
önnön testem köré
fonódva.
Mint egykor Nárcisz,
úgy imádom magam.
S míg kérgemben az élet
nedve van,
továbbölelve törzsemet
halálba szorítom magam.
Megjegyzés küldése