Szeretek
az út szélén menni. Ott legalább a kutyák nem ijesztenek meg. MP3 bekapcsolva,
szól a zene, legalább jobb kedvem lesz. Nem tudom az Orvosi rendelőt miért
kellett ilyen messzire tenni a Buszmegállótól. Mindegy, egy kis séta nem árthat
meg.
Néha érzem, milyen gyorsan mennek a
kocsik. A téli kabátom ilyenkor táncra perdül. Nem sokan tartják be a
közlekedési szabályokat. Ma már nem divat.
Az út felénél járok, kicsit gyorsabbra
veszem lépteimet, mert kezdek fázni.
Egy ajtó előtt állok, ami fehér színű,
rajta egy kopogtató, kilincs nincs. Sötét van, az ajtón kívül semmit nem látok.
Az az érzésem, nekem most be kell kopogtatnom, hisz nem tudom kinyitni. Lehet,
hogy valaki vár engem odabent? De, hogy kerültem ide? Gondolataimat
félbeszakítva, felemeltem bal kezemet, és szép lassan megfogtam a kopogtatót.
Bal kezemet? Én jobb kezes vagyok. Nem baj, most nem ez a lényeg. Mivel már kezd
zsibbadni a kezem, ezért kopogni kellene. Egy, majd egy kis szünet után, kettő,
három, és abbahagytam. Olyan érzésem támadt, mintha felkapcsolták volna a
villanyt, mivel egy kis fény szűrődött ki. Ha zárva van az ajtó, hogyan látom a
fényt? Akkor ez azt jelenti, valaki hív, lépjek be. Egy kicsit félek. Lehet, a
második életem kezdődik azzal, ha kinyitom az ajtót, és belépek? Nem tudhatom,
hisz nem látok előre. De miért kell nekem ide belépnem? Hogyan kerültem ide? Ha
nem lépek be ezen az ajtón, soha nem fogom megtudni. Szép lassan megfogom a
kopogtatót, és finoman kinyitom az ajtót. Látom, amint a fény egyre erősebb
lesz. Semmi mást, csak a fényt…
– Meghalt, huszonkét óra, negyvenöt
perckor. – szólt a főorvos, aki küzdött egy baleseti sérült életéért.
Megjegyzés küldése