Tered és időd
Tered és időd lehetnék:
a
téli éjjel ezüst
csillagporban
játszadozó
Zúzmara
neked nyíló égi Ablak
jégvirágos csókokkal
borított
majd ébredeznék mint
egy
friss tavaszi rét
jelmezében hajladozó
Májusfa
hozzád bújó apró
Gyermek
pünkösdi rózsával
cirógatott
s megpihennék akár a
nyári zápor hűs
karjaiban csillapodó
Mámor
érted lengedező Kalász
nyárutón bálába
gombolyított
aztán elkékülnék mint
az
első őszi dér
fogságában csipkelődő
Kökény
nálad kitisztuló Égbolt
képzelet vánkosán
álmodott
lehetnék az időd és a
tered;
egy szelíd üstökös, ha
engeded.
Szerelmi huszonegy
Alfonz a felütés:
csábít, csillog, vonz.
Megérintve kongó
szobor, bevonata bronz.
Zalán az első lépés:
nem, mindenképp, talán.
Csókja ezüst keretben
ring a Dunán.
Elemér a regény: halad,
sejt, kitér.
Bukott aranykor, ahol
gyászt ölt idő és tér.
Várkony az ég kapuja:
tiszta, igaz, bársony.
A karcmentes hűség
maga, gyémánt alkony.
Hamis refrén
/Neked, ki szintén
zenész/
A mindennapi Rondó nem
ereszt.
Hasztalan nézel ki
másik ablakon,
palánta marad csupán a
bizalom.
Fogva tart egy klisés
világ…
A tihanyi Echo hétszer
esdekel.
Vitorlásod ismét
álöbölben pihen,
az igaz’ meg
palackpostán üzen.
Fogva tart egy klisés
világ…
Az édes Quodlibet
szétrebbent.
Nyárt köszöntve,
zakatolt a szíved;
most újra bárgyú ütemre
remeg.
Fogva tart egy klisés
viRág…
Megjegyzés küldése