Levél Dédinek!
Fenn a magasban ritkán viszik az
angyalok a híreket. Oly rég elutaztál abba a távoli, ismeretlen országba, hogy
azt hihetnéd már a feledés homálya takar. Dédi, ne hidd ezt, Nagyi sokat mesél
Rólad, szívében élsz, amíg szíve dobog. TE tanítottad, hogy csak a jó és a szép
örök. Most elképzellek, amint kényelmesen pihensz egy mennybéli fotelban,
színes, virágmintás köntösödben, hamvas hajadra ezüst kék színt fest a
napsugár, szemeden olvasószemüveg és olvasod levelemet…
…Múlt nyár
derekán, tikkasztó hőségben érkeztem erre a különös, furcsa világra, amit Te
ideje korán elhagytál. A kórházban nagy sürgés-forgás vett körül. A hangokból
érzékeltem ezt, mert látni, alig láttam, csak Édes puha, selymes virágszirom
illatú melleit. Jó volt megérinteni és hallani azt az ütemes dobogást, amit már
ismertem korábbi meleg otthonomból. Sejtettem, hogy valami különös dolog
történhetett velem, mert minden másképp volt, mint odabenn. Érkezésemet vakító
fény köszöntötte, ami nagyon szokatlannak tűnt bíborszínű, félhomályos kis odúm
után. Halványan érzékeltem alakokat közel és távol, de kezdetben mindent fejjel
lefelé. Édessel négy napig éltünk háborítatlanul, kettesben egy külön szobában.
Nagyi és Apukám naponta hozták Édesnek az ízletes házi ételeket, hogy ez által
én is finom táplálékhoz jussak. Először csak ízlelgettem azt a finom, meleg
nedűt, ami Édes melleiből csordogált, majd rájöttem a fortélyra, hogyan lehet
egyre többet kicsalogatni. Édessel minden együttlét mámorító és megnyugtató
volt. Ennek dacára fogytam egy kicsit, de ez nem szokatlan dolog az ember
életében pár napos korában.
Egy napon Édes
és Apukám jól bebugyoláltak, kis sapkát is adtak rám, beleraktak egy mély kosárba
és elindultak velem. Kiléptünk a kórház ajtaján, rekkenő hőség, ricsaj, zaj, zúgás,
moraj várt odakinn. Egyáltalán nem tetszett nekem. Legszívesebben visszabújtam
volna régi nyugalmas kislakomba, de később rá kellett jönnöm, hogy ezt már
sosem tehetem meg. Beültünk hármasban egy berregő valamibe, ami elindult
velünk. A monoton berregéstől hamar elaludtam. Amikor felébredtem már új helyen
voltunk, valószínű leendő otthonomban. Édes körbevitt a lakásban, ahol már
semmi zajt nem hallottam, csak valami lágy, andalító dallam keringett a
levegőben. Bentről is hallottam ilyet sokszor, nem volt ismeretlen. Örömömet
hosszan tartó bömböléssel jeleztem. Így tudattam drága szüleimmel, hogy ez a
hely nagyon tetszik nekem. Édes átöltöztetett, puszilgatott, simogatott a fejem
búbjától a lábam ujjáig, majd belefektetett egy finom illatú ágyacskába. Azután
egyre halkuló dallamok lopakodtak a fülembe és újra elszenderedtem.
Édesnek nagyon
finom teje volt, ahogy teltek a napok, egyre mohóbban ettem. Később kiderült,
hogy én egy nagy-nagy zaba-gép vagyok. Annyit ettem, mint egy kis víziló.
Legtöbbször hasra fektettek, mert azt hitték, hogy nekem úgy jó. Jó volt, nem
tagadom, de néha rekedtes hangon nyöszörögtem, mintha fájna valamim. Valahogy
így, hogy „ajjaj…jaj…ajjaj…jaj…ajjaj.” Jól rájuk ijeszthettem, mert azt
hihették, a hasam fáj. Lehet, hogy fájt kicsit, már nem emlékszem, de ilyenkor
kiharcoltam, hogy ölbe vegyenek. Nagyon jólesett, amikor felvettek, simogattak
és megszeretgettek. Ez így ment majdnem három hónapig. Édesnek sok-sok álmatlan
éjszakát szereztem. Többször is megnézett éjjel, amikor nyöszörögtem, minden
neszre odajött hozzám. Amikor nagyon rázendítettem megszoptatott, sétált velem,
dúdolt nekem, a karjaiban mámorító perceket töltöttem. Már majdnem három
hónapos voltam, amikor Édes és a doktor néni végre rájöttek, hogy hatalmas
étvágyamnak már nem elég Édes finom nedűje. Havonta jártunk a doktor nénihez,
aki mindig alaposan megvizsgálgatott. A mellemre meg a hátamra hideg korongot
rakott, megnyomkodta a hasamat, belenézett a számba, végül két karomat is
megsimogatta. Egy ilyen alkalom után már cumisüvegből is kaptam tejecskét. Ez
nem volt olyan finom, mint Édesé, de engem nem zavart, mert csillapította
óriási étvágyamat.
Ezután úgy nőttem,
mint a gomba. Már nem kellett olyan sűrűn felkelni hozzám. Este nyolc után
elaludtam, csak hajnalban ébredtem fel először, utána reggelig még párszor, de
most már nem így van…
…már csak
hajnalban ébredek fel először, utána reggelig még párszor…
Mondanád erre,
hogy ugyanúgy, mint korábban. Jó, jó a helyzet nem sokat változott, de Édes
nagyon türelmes és olyan csodálatos, amikor a közelében vagyok és hallom szíve
dobogását. Ne hidd azt, hogy én egy kis önző teremtés vagyok, s kihasználom az
anyai jóságát, bár némi igazad lehet, ha így gondolod.
Dédi, képzeld,
már járni is tudok, nem egészen úgy, mint a nagyok, de napról napra egyre
jobban gyalogolok. Remélem, mire a hópelyhek szállingózni kezdenek és belepik a
házakat már én is szaladok.
Dédi, vigyázz Magadra
ott fenn a magasban, mert itt lenn, a Te lelked örökre bennünk van:
Dédunokád
Megjegyzés küldése