– Rég láttalak, pajtás, de jó, hogy
összetalálkoztunk. Mi van veled, megvan még az a szép kis nyaralód a
Dunakanyarban?
– Jaj, ne is mondd, most abban lakom.
–
Micsoda? De hát miért?
– Tönkrement ember vagyok én, egy
balfék, egy lúzer. Már nincs lakásom.
– Ne viccelj velem! Ugye mese az egész?
Biztos vígan furikázol a legújabb autódban, és éled világod. Mindig
imádtad a kocsikat, tiéd volt a legújabb
márka, a legspécibb modell… Ej, ej, be akarsz csapni engem, nem olyan ember
vagy te, aki balfék meg lúzer…
– Hát, sajnos úgy látszik, mégis. Autó…
Az is csak volt… Volt, nincs.
– Nem hiszem el, hogy ennyi baj ért. De
legalább volt biztosításod?
– Ugyan, dehogy. Egyikre sem. Mondom,
kész vagyok, padlót fogtam.
– Ó, te szegény… De hát mi az oka? A
válság…?
– Nem. Az internetes társkeresés.
– Hogyhogy? Nem értem. Magyarázd el,
kérlek.
– Hát figyelj ide. Tudod, hogy a nejem
tíz éve meghalt. Sokáig tengődtem elárvulva, beletemetkeztem a munkába,
szórakozásokba, még a számítógépet is
megtanultam kezelni, hogy lefoglaljam magam. Ment is ez egy darabig, de egyszer
egyik kolléga meghívott vacsorára. Elnéztem a tiszta lakást, finom kaját,
csinos, gömbölyded feleséget, és hirtelen megcsömörlöttem az egyedülléttől.
– Csak nem újra nősültél?
– Ne siess annyira… Este bekapcsoltam a
gépet, és mintha az ördög kitalálta volna a gondolatomat, egy internetes
társkereső reklámja ugrott fel. Egy percig sem gondolkodtam, beléptem, és azóta
új feleséget keresek.
– Ettől még nem kellett volna
elveszíteni kocsit, nyaralót…
– Na, várj csak. Szóval, elkezdtem
ismerkedni, levelezni. Hol fekete, hol barna, ez molett, az sovány… mindenféle–forma
nővel megismerkedtem, akik szorgalmasan küldözgették az üzeneteiket…. Hű, te,
hogy én miket tapasztaltam, szavamra többet tanultam, mint suhanc koromban!
Öregem, volt, aki szexuális szolgáltatásokat ajánlott, és volt, aki az első
levél után már bőrönddel jött volna
Miskolcról, hogy hozzám költözzön!
– Ajjaj, képzelem… Arattál a nők
között, te, te Don Juan…!
– Nem, nem. Én feleséget kerestem, nem
kalandot. Na, akadt is egy-kettő, akivel hosszasan leveleztem. De aztán
találkoztunk személyesen, és kiderült, hogy a napszemüveges vak, a molett
iszonyú kövér, a szelíd teremtés egy igazi zupás őrmester… Te is tudod, mit
magyarázzam, elszállt felettünk az idő, már nem mi vagyunk a nagylegények…
amikor a tizedik nővel találkoztam, akinél valami turpisság derült ki, már
halálosan untam az egészet, és majdnem abbahagytam a keresést. És akkor
megismertem Rózsikát.
– Na, sejtem. Ő forgatott ki
mindenedből?
– Dehogyis, ő egy áldott jó asszony. A
lakás rövidzárlat következtében égett le, amit a betörők okoztak, mikor
kirabolták a lakásomat, és elkötötték a kertből a kocsit… Amivel aztán falnak
ütköztek, és totálkárosra törtek.
– Szent Kleofás! De hogy jön ide a
társkeresés?
– Hát éppen ez az. Levelezni kezdtem
Rózsikával. A dolgok remekül alakultak köztünk, már személyesen is
találkoztunk, nem volt semmi hazugság, szóval eljutottunk az intim együttlét
kapujához. Rózsikával volt megbeszélve aznap randevúnk, amikor kiraboltak.
Azért nem voltam otthon. Aznap lettünk volna először egymásé…
– Na ne! Ezt a pechet! És még az
ajtódat is felfeszítették?
– Khmm. Nem egészen…
– Akkor hogy jutottak be?
– Hát igen… Nem vagyunk már gyerekek.
Öregszünk, mit öregszünk, vénülünk, pajtás, ez az igazság. Felejtünk
és kopunk, pótlékokra szorulunk, tudod, ahogy a költő mondja, szaporodik
fogunkban az idegen anyag… Műdolgokra, segédeszközökre van szükségünk,
pláne a szexben, pláne az első
alkalommal, amikor el akarunk kápráztatni valakit… Tudod, hogy van ez… Nahát,
nekem is vannak ilyen pót mifenéim, szemüveg, műfogsor, pepi és egyebek, nem
sorolom tovább…
– Igen, ezt ismerem…
– Hát gondold el! Késésben voltam a
randiról, mert megállt az órám. Kapkodtam, hogy mindent összeszedjek, mert úgy
volt, hogy Rózsikánál töltöm az éjszakát… Az első éjszaka együtt…! Szedegettem
a művackaimat; na, még ez a mifene, na, még az a mifene… rohantam, mint az
őrült…
– És…?
– Hát nem elfelejtettem bezárni az
ajtót?
Megjegyzés küldése