Védj meg önmagamtól!
– Fázom – mondta a Kisherceg.
– Én is –
felelte a Rózsa.
– Összebújhatnánk…– folytatta a Kisherceg.
– Akkor megszúrnálak a tüskéimmel. Nem akarok neked
fájdalmat okozni – ellenkezett a Rózsa.
– Visszahúzhatnád őket – vetette fel a Kisherceg.
– Annyira megszoktam már a tüskéimet, hozzám
tartoznak, megvédenek engem mindentől – suttogta a Rózsa szomorúan…
A Kisherceg könnyes szemmel nézte, tudta, hogy soha
nem fogja áttörni azt a burkot.
– Mindentől, csak önmagadtól nem – felelte végül…
Elmegyek
– Elmegyek – mondta a Kisherceg.
– Szia – felelte a Rózsa. – Hiányozni fogsz – tette
hozzá némi szünet után.
– Maradjak? – kérdezte a Kisherceg.
– Ahogy gondolod – suttogta a Rózsa.
– Te szeretnéd?
– Neked kell döntened!
A Kisherceg hallgatott. Sokáig.
– Elmegyek – ismételte meg végül, és elindult.
A Rózsa szomorúan figyelte, ahogy a Kisherceg alakja
lassan a sivatagba veszett:
– Bárcsak maradtál volna, bárcsak maradtál volna…
A látogató
– Nos? – kérdezte a Kígyó.
– Tudod – felelte a Kisherceg.
– Megint? – kérdezte a Kígyó.
– Igen – válaszolta a Kisherceg.
– Vissza fogsz jönni?
– Nem!- mondta a Kisherceg, aztán hallgatott. Sokáig.
A Rózsát nézte. Még épp rá lehetett látni onnan, ahol álltak. – De igen… –
tette hozzá szomorúan.
A Kígyó bólintott:
– Mindig visszajössz. Miért?
– Nem tudom. Azt hiszem, szeretem.
– Akkor miért mész el?
– Épp ezért. Még nincs kész…
– Lehet, hogy sohasem lesz…
– Lehet…
Aztán hallgattak. A Kisherceg nézte a Rózsát, a Kígyó
nézte a Kisherceget, lágyan a lába köré csavarodott, és amilyen gyengéden csak
tudta, belemélyesztette a fogait. A Kisherceg felsóhajtott, szemei, ezek az
emberi szemek, utolsó pillantásukkal zárták magukba a Rózsát.
És a következő pillanatban már otthon volt…
Egy kis időre…
Újra…
Az ölelés sem véd…
– Fázom – mondta a Rózsa. Aztán megismételte: – Fázom.
Ezúttal senki nem felelt.
– Fázom – kiáltotta az éjszakába, de a hang
villámgyorsan halt bele a sötétségbe.
– Talán, ha levetném a tüskéimet – suttogta maga elé,
és így is tett.
Most sem történt semmi.
– Talán… Talán, ha kinyújtóznék… Talán akkor… – Jeges
hidegség ölelte körbe a szárait, a leveleit, amik engedve a fagynak zörögve
hullottak a földre. Aztán ismét csend lett.
– Hát, senki nem hall? Senki nem ölel át? Arcát az ég
felé fordította, az egyetlen felé, aki – úgy érezte – valamikor nagyon régen
megértette, de már ő is messze járt. Talán nem is látta…
De látta. Ő mindig látta.
– Nem. Nem lehet. Ha visszamennék, újra csak tüskéket
növesztenél magad köré. – Nézte a távoli bolygón, a távoli virágot a Kisherceg.
– Talán egyszer majd lesz valaki, akivel szemben nem érzed úgy, hogy védekezned
kell…
Álmok nélkül
nincsen holnap
– Ismét
itt vagy? – kérdezte a kígyó. – Miért jöttél? Már ismered mindet…
– Talán
mégsem…
– Vagy
abban reménykedsz, rátalálsz…
– Tudom,
hogy nem lenne szabad – válaszolta a Kisherceg -, de tudod, olyan nagy az a
végtelen. És annyira hideg nélküle…
– Én
nem fázom – mondta a kígyó.
– Én
sem, ha veled vagyok, de te is csak az átjáróm vagy. Tudod.
– Tudom
– felelte a kígyó. Szomorú volt. – Arra még nem gondoltál – kezdte aztán -,
talán nem is őt kellene keresned, talán csak az út a fontos, és ott fogsz
találni valakit?
– Meglehet.
De nem is tudom… Most még csak azt érzem, inkább járnék végig ezer utat, ha
tudnám biztosan, az egyik végén ő vár, mint… – elhallgatott.
– Minthogy
egy másik világot válassz – fejezte be a kígyó. – Értem – tette hozzá aztán.
De nem értette. Soha senki nem értette igazán a
Kisherceget. Mindenki csak azt tudta, válaszai vannak, és jó lenne tisztán
látni azokat a válaszokat…
Megjegyzés küldése