ÚJ TARTALMAK

Kis Pál István versei - ...a próféta...; ...jönnek új Jónások...; Missa Solemnis...(verbális Beethoven-átirat); ...pieta...;



…a próféta…

még félig lehunyt szeme fürkészi a tájat
az iszaptenger ölén puffadt dög a város

felhozatták vele vállán a keresztjét
nézze aki örül hogy még ilyet láthat
ezt szabta ki neki lám a gondviselés
mielőtt megtérne megbomlott Urához

a félig épült templom túlélte a csapást
nem úgy a sok ház s benne a sok ember
csak ő él már itt a golgotán
a testére szegezett
buta ítélettel

merthogy neki az Úr szabta küldetésül
kiáltsa üvöltve ami pogány vétek

hagyjátok a templomot
veszendő emberek
inkább azt a gátat
a gátat emeljétek

most félig lehunyt szemmel fürkészi a tájat
s egy utolsót köpni gyűjt a szája nyálat…


…jönnek új Jónások…

Sajnálom – motyogja
a csontok közt botozva –
a még fellelhető cetek és nagy halak
rühellik a benzin s kőolaj foltokat
s én se hittem félnótás barátom
hogy lehet még e világban
dolgom vagy dobásom
mert látom én hogy nem úgy van mint régen
nincs béke az égben se
a földön se
hát még Ninivében…


Tudj’ Isten mit keres talán a jelet
bizonyságát annak hogy Jónás a lelet
hogy Jónásé volt e kőporba roskadó
szemgödrének odvát ásító kőgolyó

Akkor persze volt szegénynek
volt még pompás agyveleje
bár nem küldte őt jövőt látni
hangoskodva prófétálni
istenmódra ahogy illik
igét váltott vele


Én mondtam hogy kerüld el a várost
hogy rossz szöveg a negyven napra mához
a feddett népek meg fognak kövezni
ha visszajössz itt nem fog téged
bizony nem fog tőlük
megvédeni senki

Tarsisból vagy honnan indultál el ember
nem vett fel más hajó csak egy öreg tanker
s látod a tenger ez a hasas szörnyeteg
olajat böffenve köpött a partra
mint húsát vedlett csontot
körmöt és szőrzetet


Legyint majd visszadobja
leletét az olajos homokra
mit számít e csont kinek volt bolondja
új Ninivék kelnek és új Jónások jönnek
génkezelt magvából indát keltve töknek
s a népek mint a sáskák
a Földet körbevássák
prófétálhat itt akárki
az Ember ha pusztít  
nincs mód – bizony – 
nincs mód ellenállni

végül is csak kő lesz
e múlásba porladó
pályáján szédülten
kerengő mészgolyó
a genezis esendő csodája
a legkitartóbb golyhó
Jónás koponyája…


Missa Solemnis
(verbális Beethoven-átirat)

Atyám! Én mégis elzengem azt a dallamot,
az imát a bomlott űr csendjébe zárt emberért,
s ne mondd, ne mondd, hogy meg se hallgatod,
mit írt az agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért,
de most már nem kell hang se tán, hogy szóljak,
a forma, a szín, a vak szemnek már szitok,
elsőként szólok vagy utolsónak,
nem dal lesz, csak érzés, mi akkor szólni fog!

Kyrie eleison

Már tudom, hogy nincs irgalom!
Tudom, ha elnémul léha dalom,
csak a csend lesz köröttem,
nem az irgalom…
csak a csend,
az ajkamra dermedő iszonyú csend…
mert halni születtem, akár a többi,
miért is próbálnék
futni vagy szökni,
ha sót ízlelt ajkam,
és sajgott a szótól,
azért csak daloltam,
részt kérve a jóból...
de ma már tudom,
ha elnémult dalom,
nem jár majd cserébe
se átok, se irgalom,
s nem én leszek az, ki jajongva kiáltom,
neked úgy is elég,
ha némán, igen, némán, mégiscsak kívánom…

Et incarnatus est

Mert magamra öltöm a fájdalmat,
minden kis múló örömét a testnek,
és hagyom, hogy képzetként áradjak,
akkor is, ha tudom, végül odavesznek.

Gloria in excelsis Deo

Kell-e a dicsőség múló vigadalma,
kell-e, hogy a fának
én kínáljak lombot?
Ha üres szólam a hangos hozsanna,
csak érettem szól,
s nem múlnak el attól,
orcádról a gondok…

Kell-e tőlem hála, ha csak állhatatlan?
Kell-e tőlem ének,
kell-e buzgó ima,
ha eljön az este?
Egyetlenként, Uram, látod-e magadban
azt a másik egyet,
kit le-legyűrt a teste
miközben a legvégső egyetlent kereste?

Kell-e hogy áldjalak, s kiáltozzak érted?
Kell-e hálát adó
hangos magasztalás,
mikor a csöndemet épp annyira érted,
mintha tied volna,
(De hisz ilyet adni,
ki tudna más?)
ujjamon érzem, mint sebedet érzi Tamás…

Sanctus et benedictus

Másokat tett a fájdalom szentté,
nekik rendelt jog a jajongva áldás,
ha volna ki, tőlem tanúságnak venné,
tudná most a testem, miért lenne hálás.

Credo in unum Deum

Csak állok siketen a puszta messzeségben,
és hiszem, hogy itt vannak köröttem a hangok,
hiszem a mindent,
és a semmiségben
elhiszem a tornyot, s benne a harangot…
de ugyan miért is kéne azt hallani,
nem elég, ha hiszek,
hiszek dalomban,
hiszem hogy van, s hiszem hogy lesz, ami
elhiteti velem
a nincsről is, hogy ott van(?)

Csak megyek, kövek élén és perzselő homokon,
mert hiszem, hogy az úton érdemes még járni,
hogy annyi idegen közt
akad még rokonom,
s lehetek Névtelen, mégse vagyok Bárki.
De miért is kellene tudni, amit még nem.!.
Nem elég, ha hiszem,
vagy éppen csak érzem,
nem vagyok hiába magam az egyetlen,
s éppen így az egyben
kiismerhetetlen,
lény a mindenségben?

Jaj, hogy mennyi kérdés marad válasz nélkül,
mennyi még a tudásszülte bolond kételkedés,
mennyi válasz lesz még,
mit el kell hinnem végül,
belátva, hogy a tudáshoz, az a válasz kevés.
Csak idebenn hallom, legmélyembe zárva,
már nem az egyes dalt,
csak a harmóniát,
és hiszem, hogy  hallja keresztjén egy árva,
egy emberségnyi ember,
ki ordítani sem mer,
mert hite szerint játssza, ha játszza,
Istenének fiát.

Agnus dei

Atyám! Én mégis elzengtem ezt a dallamot,
az imát a bomlott űr csendjébe zárt emberért,
s ne mondd, ne mondd, hogy meg se hallhatod,
mit írt az agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért,
nem kellett hang se már, hogy szóljak,
se forma, se szín, se áldás, se szitok,
elsőként szóltam vagy utolsónak,
nem lett ez dal, csak érzés, maradva végül így
a legvégső titok!


…pieta…

Arcán az ötvenesek őszes borostája
ruhája elegáns de térdénél kopott
fontosságra vall a disznóbőrtáska
derékszíján a mobil s a félmosoly
az a férfias arcélre szabott
ottfelejtett fajta

ide-oda tekinget majd leül a padra
szemet tükröz az ajtók sorára…
vár szinte nem is mozdul
kezében szorongatja
a finoman erezett
aprócska kezeket
szemeivel is simogatva
figyel a kendő ölelte kis arcra
Rendben lesz minden – sóhajtja 
ahogy a papírok közt matat –
az űrlap a beutaló határozat
itt jó lesz meglátod minden
csak ne hagyd el magad

a szoba lehetne otthonosabb elvégre
az igényes bútorzatért a kerti kilátásért
szép summát dugott a döntnökök zsebébe
mondván – vigyázzanak rá az isten szerelmére
az előrendelt virágot jövő vasárnap ne feledjék
s hogy kitől kapta a névjegyből kitessék

visszaútján a BMV zúgása monoton
ha nem fájna mindene tán el is aludna
tenyerein a két szeg átég a csontokon
a lábsebek kínjától már a cipőt is lerúgta

aztán hogy a keresztútnál
végre megáll feleszmél…

ismerős a hely a tér
a kép mintha égne
naptűztől reszket

döbbenten mered
az erezett kis kézre
mely fia helyett öleli

az elhagyott keresztet…




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes