…a próféta…
még félig
lehunyt szeme fürkészi a tájat
az iszaptenger
ölén puffadt dög a város
felhozatták vele
vállán a keresztjét
nézze aki örül
hogy még ilyet láthat
ezt szabta ki
neki lám a gondviselés
mielőtt megtérne megbomlott Urához
a félig épült
templom túlélte a csapást
nem úgy a sok
ház s benne a sok ember
csak ő él már
itt a golgotán
a testére
szegezett
buta ítélettel
merthogy neki az
Úr szabta küldetésül
kiáltsa üvöltve
ami pogány vétek
hagyjátok a
templomot
veszendő emberek
inkább azt a
gátat
a gátat
emeljétek
most félig
lehunyt szemmel fürkészi a tájat
s egy utolsót
köpni gyűjt a szája nyálat…
…jönnek új Jónások…
Sajnálom – motyogja
a csontok közt
botozva –
a még fellelhető cetek és nagy halak
rühellik a benzin s kőolaj foltokat
s én se hittem félnótás barátom
hogy lehet még e világban
dolgom vagy dobásom
mert látom én hogy nem úgy van mint régen
nincs béke az égben se
a földön se
hát még Ninivében…
…
Tudj’ Isten mit
keres talán a jelet
bizonyságát
annak hogy Jónás a lelet
hogy Jónásé volt
e kőporba roskadó
szemgödrének
odvát ásító kőgolyó
Akkor persze volt
szegénynek
volt még pompás
agyveleje
bár nem küldte őt
jövőt látni
hangoskodva
prófétálni
istenmódra ahogy
illik
igét váltott
vele
…
Én mondtam hogy kerüld el a várost
hogy rossz szöveg a negyven napra mához
a feddett népek meg fognak kövezni
ha visszajössz itt nem fog téged
bizony nem fog tőlük
megvédeni senki
Tarsisból vagy honnan indultál el ember
nem vett fel más hajó csak egy öreg tanker
s látod a tenger ez a hasas szörnyeteg
olajat böffenve köpött a partra
mint húsát vedlett csontot
körmöt és szőrzetet
…
Legyint majd visszadobja
leletét az olajos
homokra
mit számít e
csont kinek volt bolondja
új Ninivék
kelnek és új Jónások jönnek
génkezelt
magvából indát keltve töknek
s a népek mint a
sáskák
a Földet
körbevássák
prófétálhat itt
akárki
az Ember ha pusztít
nincs mód –
bizony –
nincs mód ellenállni
végül is csak kő
lesz
e múlásba porladó
pályáján
szédülten
kerengő mészgolyó
a genezis esendő
csodája
a legkitartóbb golyhó
Jónás koponyája…
Missa Solemnis
(verbális Beethoven-átirat)
Atyám! Én mégis
elzengem azt a dallamot,
az imát a
bomlott űr csendjébe zárt emberért,
s ne mondd, ne
mondd, hogy meg se hallgatod,
mit írt az
agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért,
de most már nem kell
hang se tán, hogy szóljak,
a forma, a szín,
a vak szemnek már szitok,
elsőként szólok
vagy utolsónak,
nem dal lesz,
csak érzés, mi akkor szólni fog!
Kyrie eleison
Már tudom, hogy
nincs irgalom!
Tudom, ha
elnémul léha dalom,
csak a csend
lesz köröttem,
nem az irgalom…
csak a csend,
az ajkamra
dermedő iszonyú csend…
mert halni
születtem, akár a többi,
miért is
próbálnék
futni vagy
szökni,
ha sót ízlelt
ajkam,
és sajgott a
szótól,
azért csak
daloltam,
részt kérve a jóból...
de ma már tudom,
ha elnémult dalom,
nem jár majd
cserébe
se átok, se
irgalom,
s nem én leszek
az, ki jajongva kiáltom,
neked úgy is
elég,
ha némán, igen, némán,
mégiscsak kívánom…
Et incarnatus
est
Mert magamra
öltöm a fájdalmat,
minden kis múló
örömét a testnek,
és hagyom, hogy
képzetként áradjak,
akkor is, ha
tudom, végül odavesznek.
Gloria in excelsis Deo
Kell-e a
dicsőség múló vigadalma,
kell-e, hogy a
fának
én kínáljak
lombot?
Ha üres szólam a
hangos hozsanna,
csak érettem
szól,
s nem múlnak el
attól,
orcádról a
gondok…
Kell-e tőlem
hála, ha csak állhatatlan?
Kell-e tőlem ének,
kell-e buzgó ima,
ha eljön az este?
Egyetlenként,
Uram, látod-e magadban
azt a másik
egyet,
kit le-legyűrt a
teste
miközben a legvégső
egyetlent kereste?
Kell-e hogy
áldjalak, s kiáltozzak érted?
Kell-e hálát adó
hangos
magasztalás,
mikor a csöndemet
épp annyira érted,
mintha tied volna,
(De hisz ilyet
adni,
ki tudna más?)
ujjamon érzem,
mint sebedet érzi Tamás…
Sanctus et
benedictus
Másokat tett a
fájdalom szentté,
nekik rendelt
jog a jajongva áldás,
ha volna ki,
tőlem tanúságnak venné,
tudná most a
testem, miért lenne hálás.
Credo in unum
Deum
Csak állok
siketen a puszta messzeségben,
és hiszem, hogy itt
vannak köröttem a hangok,
hiszem a mindent,
és a semmiségben
elhiszem a
tornyot, s benne a harangot…
de ugyan miért
is kéne azt hallani,
nem elég, ha
hiszek,
hiszek dalomban,
hiszem hogy van,
s hiszem hogy lesz, ami
elhiteti velem
a nincsről is,
hogy ott van(?)
Csak megyek,
kövek élén és perzselő homokon,
mert hiszem,
hogy az úton érdemes még járni,
hogy annyi
idegen közt
akad még
rokonom,
s lehetek Névtelen,
mégse vagyok Bárki.
De miért is
kellene tudni, amit még nem.!.
Nem elég, ha hiszem,
vagy éppen csak
érzem,
nem vagyok hiába
magam az egyetlen,
s éppen így az egyben
kiismerhetetlen,
lény a
mindenségben?
Jaj, hogy mennyi
kérdés marad válasz nélkül,
mennyi még a
tudásszülte bolond kételkedés,
mennyi válasz
lesz még,
mit el kell
hinnem végül,
belátva, hogy a
tudáshoz, az a válasz kevés.
Csak idebenn
hallom, legmélyembe zárva,
már nem az egyes
dalt,
csak a harmóniát,
és hiszem,
hogy hallja keresztjén egy árva,
egy emberségnyi
ember,
ki ordítani sem
mer,
mert hite
szerint játssza, ha játszza,
Istenének fiát.
Agnus dei
Atyám! Én mégis
elzengtem ezt a dallamot,
az imát a
bomlott űr csendjébe zárt emberért,
s ne mondd, ne
mondd, hogy meg se hallhatod,
mit írt az
agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért,
nem kellett hang
se már, hogy szóljak,
se forma, se
szín, se áldás, se szitok,
elsőként szóltam
vagy utolsónak,
nem lett ez dal,
csak érzés, maradva végül így
a legvégső titok!
…pieta…
Arcán az
ötvenesek őszes borostája
ruhája elegáns
de térdénél kopott
fontosságra vall
a disznóbőrtáska
derékszíján a mobil
s a félmosoly
az a férfias
arcélre szabott
ottfelejtett
fajta
ide-oda tekinget
majd leül a padra
szemet tükröz az
ajtók sorára…
vár szinte nem
is mozdul
kezében
szorongatja
a finoman
erezett
aprócska kezeket
szemeivel is simogatva
figyel a kendő
ölelte kis arcra
Rendben lesz minden – sóhajtja
ahogy a papírok
közt matat –
az űrlap a beutaló határozat
itt jó lesz meglátod minden
csak ne hagyd el magad
…
a szoba lehetne
otthonosabb elvégre
az igényes
bútorzatért a kerti kilátásért
szép summát
dugott a döntnökök zsebébe
mondván – vigyázzanak rá az isten szerelmére
az előrendelt virágot jövő vasárnap ne feledjék
s hogy kitől kapta a névjegyből kitessék
…
visszaútján a
BMV zúgása monoton
ha nem fájna
mindene tán el is aludna
tenyerein a két
szeg átég a csontokon
a lábsebek
kínjától már a cipőt is lerúgta
aztán hogy a
keresztútnál
végre megáll
feleszmél…
ismerős a hely a
tér
a kép mintha
égne
naptűztől reszket
döbbenten mered
az erezett kis
kézre
mely fia helyett
öleli
az elhagyott
keresztet…
Megjegyzés küldése