Tolkien és a fák kora (feljegyzések)

1.

Néha úgy tűnik számomra, hogy a fantasy-irodalom csak az agy távoli zugaiból erőszakoltan előcsalogatott csodalények kitalálásából és ezeknek bármely történetbe való beillesztéséből áll. A csodalény nem attól csodalény, hogy ezer karja és húsz szeme van, hanem hogy csodát tesz. A csoda soha nem biologikus, de mindig metafizikus. Valamilyen különös átváltozás vagy történés attól lesz csoda, ha tétje van. A csoda voltaképpen az önmagam megváltásának, az emberségemhez való megtérésnek, egyáltalán, a hozzá való odatalálásnak dolgát végzi el.  Ha ez a szándék, irányultság, belső bizonyosság, tudás nem rejtőzködik benne, nem csoda, csak puszta meglepetés, váratlan fordulat, vajákosság, bizarréria. 

Ezért van, hogy Tolkien számomra jóval több, mint fantasy-irodalom. Hisz nála a csodáknak és a csodálatos lényeknek metafizikai (transzendens) lényege van.

Mi ez a metafizikai lényeg? Valójában csak annyi, hogy a válaszút előtt álló ember, (mesehős, regényhős, hős), a választással – helyesebben szólva annak fontolgatásával, még a tényleges választás előtt – a saját megváltása előtt áll, illetőleg ahhoz nyitja meg az utat. Ha jót választ, a boldogsághoz, önmaga megsokszorozásához, önmaga „meghatalmasításához” jut el. Ha tetszik, a saját sorsában rejtőző ezer más sorslehetőséget – melyek azonban végül az egyetlen sorsát táplálják, nemesítik és építik – egyetlen döntésben kiteljesíti és leéli. Kvázi emberfeletti ember lesz, persze hatalmas küzdelmek és életveszedelmek árán. Ha a rosszat választja, bukik, abban az értelemben is, hogy sorsának még a közelébe sem tud férkőzni, hanem csak elárulja, elvesztegeti azt, és élőhalottként, sors nélkül vegetáló lényként éli le életét. (Lehetne itt azt mondani, hogy ez is egy sors, ám ez csak a logikus elme következetes, ám ebben az esetben hiábavaló játéka lenne. És vannak helyzetek, amikor az emberi lény eleve ki van rekesztve a választások világából.)   

2.

Sokan úgy tekintenek rá Tolkienre, hogy túlpillantanak meseregény írói voltán. Van, aki a feudális kor szépségének, és a kiválasztott vezérek visszatértének áhítását olvassa a tünde-történetekben. Szép az a kor, amikor a „király keze gyógyító kéz”, mondják. Szép a szent királyok kora. Léteztek bölcs és igazságos uralkodók, akik nagy harcosok voltak és magasabb szellemi erőkkel is kapcsolatban álltak, egyesíteni tudták a tett-világ legsarkosabb megjelenési formáját (fegyveres harc, tehát élet és halál) a gondolat világával. (Mellesleg szólva a tett és a gondolat szembe állítása egyáltalán nem szerencsés, de annak taglalása, hogy miért, könyvnyi terjedelmű kifejtést igényel.)

Volt, aki a rendiség visszaállításának lehetőségét látta a tolkien-i gondolatokban.

Volt, aki a második világháborúra való különös reflexiót látja a gyűrű-történetben. A gonosz erő a náci birodalom. A hobbitok az angolok: szeretik a jó sört, serények, egyszerűek. De ha úgy hozza az élet, a leghatalmasabb fekete úrral is szembeszállnak, legyen az Hitler, vagy Szauron.

Nekem, és ezzel természetesen nem vagyok egyedül, sokan előttem megfogalmazták már, Tolkien a természetről, közelebbről a fákról mesél. A gyűrű-történet és mindaz, ami körülötte van, voltaképpen „zöld” - és krizis-könyv. Mintha Tolkien megsejtett volna valamit abból a bonyolult összefüggés és problémahálózatról, amit ökológiai válságnak nevezünk.  Ökológiai lábnyom, túlterhelt természet, leharcolt illetve unalmas, egyforma, tervasztalon született ipari-közlekedési tájak, a teremtett (vagy az önmagában fejlődő) Föld élő és élettelen szereplőinek pusztulása, eltűnése vagy művivé tétele, eredetiségüknek (érintetlenségüknek) eltűntetése, megszólítatlanságukban talán mégis őserejű voltuk gyengítése – ezek a gondolatok kerengenek a zöld-gondolatok terében.   

És mintha megsejtett volna valamit arról, hogy nagy korszakváltás előtt állunk, vagy egyenesen új korszakba léptünk. (De talán nem is kellett megsejtenie, hiszen már akkor is benne voltunk – lásd a krizeológiai-irodalmat, amire nálunk Hamvas reagált éppen abban az időben, amikor Tolkien a tünde-történeteit írta és egyetemi óráit tartotta.) A régi válságban van, valahol születőben és közeledőben van egy új civilizáció, új gondolkodás és új viselkedés-fajták terepe.

3.

Ami az „ökológus” Tolkient illeti:

Először is könyveiben hatalmas eszkatologikus csatákról ír, a rossz a jóval küzd, tehát a mese átlendül a vallás, a mitológia területére. Ezzel a mozdulattal azonban akkora gondolati térséget – mélyet és magasat, széltében sem lebecsülendőt – teremt, aminek láttán, ha már beléptünk ebbe a térségbe, eláll a szavunk. Kicsinek érezzük magunkat és felfogjuk, megérezzük, hogy tanulni és figyelni kell, komolyan kell venni azt, amit olvasunk, komolyan kell venni magunkat. A gyűrü-történetben egy hatalmas csatában a jó győz – más Tolkien-szövegekből azért kiderül, (Szilmarillok, amely a gyűrű-történet mitologikus alapja) hogy ez sem végleges, de ez nem vet árnyat a Gyűrük ura-történet ünnepélyes, szinte katartikus szabadság-, szabadulás-élményére.     

Az eszkatologikus csaták kozmikus terében azonban szép lassan kiderül valami alapvetően fontos dolog: a jó oldal a fák, a vegetáció, a növekedést segítő fény barátja, míg a rossz oldal nem. Így a jó és a rossz csatája egyben a fákért (és a fényért) való csata is.

Tolkien gondoskodik róla, hogy sokat tudjunk meg a fákról, és még többet a fák barátairól, hiszen a gyűrű történetben és a Szilmarillok-kötet mondáiban rengeteg szó esik róluk.

A tündérek (a magyar szövegben tündék) népe eleve szereti a fát, szívesen sétál a fák között, ünnepeit a szabad mezőkön, ligetekben üli, olykor azonban, mint fán lakó nép jelenik meg a szemünk előtt. (Főemlősök.) A Fák Városa, amely egy hatalmas, még az ősidőkből származó tündérkirálynak és -királynőnek kormányzósági székhelye, hatalmas fák alkotta erdőségben található és a lakhelyek a lombkoronában kapnak helyet. (Mallorn-nak nevezi Tolkien ezt a fafajtát: hatalmas, ezüstös a törzse és már-már muzsikálnak a levelei).)

Ezek a fák annak a két ősfának a leszármazottjai, (valójában a két ősfa hasonmásának leszármazottjai) amelyeket még a mítikus óidőkben teremtettek-ültettek a félisteni lények az óhazában. Ez a két fa világfa. Felütés jellegű megjelenésük – hiszen mindjárt az első világteremtés mondában szó esik róluk – a tolkieni rendszerben olyan hangsúlyos, leírásuk olyan érzékletes, hogy akár egy mitológiákról szóló könyv világfa-fejezetében is helyet kaphatnának, arra vonatkozó lábjegyzetként, hogyan teremt egy modern individuum, nyelvtudós, világfa-mítoszt. Az első nagy csatában (ez is a Szilmarillok kötetben, az előtörténetek között olvasható) egyébként a gonosz hatalom első dolga ezt a két fát elpusztítani.

A fa a megújulás és a győzelmes, nedvektől duzzadó újrakezdés szimbóluma. Nem csak egy új és békés kor nagy királyának koronázása nem képzelhető el a fa nélkül, de a kicsi és ironikus hobbit-világban is az elültetett mallorn jelzi a paradicsomi kor beköszöntét. A hatalmas mallornfa heraldikai dísz, zászlókon és pajzsokon is megjelenik.

A fákért élnek, velük voltaképpen egylényegűek azok a különös lények is, akiket entnek neveznek a gyűrű-történetben. A fák pásztorai ők, némelyikük teljesen emberforma, az idősebbek közülük már inkább valódi fára hasonlítanak. Nevük meghatározott fafaj nevére utal, tehát minden valószínűség szerint ők is hasonlítanak a névadó fajra: Szilszakállnak hívják például a vezetőjüket. Ősrégi korok teremtményei, hallgatnak rájuk a fák, így képesek népes gonosz-sereget megsemmisíteni a fák csatarendbe állításával – fák, akik/amik némán és fenyegetően várják a csatamező szélén, hogy a gonoszakat közéjük kergessék a győztes tündérek, emberek és a velük szövetségesek. (És ami ott benn, a fák között történik, arról jobb, ha nem beszélünk – mondja Tolkien.)

De maguk is erősek: ők intézik el a Gyűrük ura-történet egyik gonosz hatalmasságát -akire kivált haragszanak, hisz túl sok fát vágatott ki szolgáival abból az ősi erdőből, ahol ők is élnek (Fangorn) – mégpedig úgy, hogy folyókat és patakokat térítenek el eredeti útjukból néhány nap alatt. Képesek rá, hisz ahogyan a fák gyökerei is túrják-morzsolják-repesztik a követ, éppen úgy az ő ujjaik is erősek – és vezetik rá ezeknek vizét ennek a hatalmasságnak a lakhelyére, amely, csodák-csodája, csupa kemence, tűz, földalatti kohó és gyár, és így felrobban a víz és a tűz találkozásakor keletkező gőztől.

4.

Több mint valószínű, hogy  – dacára a néprajz, a mitológiákkal, vallásokkal foglalkozó tudományoknak, és akár a technikatörténet, a közgazdaságtan kutatásainak – még mindig nem tudjuk pontosan, mit jelent a szó: „fa”. (És ha esetleg eltűnik az életünkből, nem is fogjuk tudni). Amíg szinte beláthatatlan sok fapéldány élt a földön, vége-nincs erdőt alkotott – az erdő fenyegetést is jelentett, idegenséget, otthontalanságot, (legalábbis a rajta kívül élőknek) – addig azért nem. Most, hogy számuk csökken – vagy eredeti „ártatlanságukat”, eredeti mivoltukat (természeti jelenség, „ember-előttes”, „régi”) elvesztik, hiszen tervezett energia-,bútor- és épületfa erdőben élnek, számokká és köbméterekké válnak – azért.

A fákról egyébként Hamvas Béla esszéje (Fák) is alapos tájékoztatást ad, tehát az, aki a fákról való véleményének kialakítását el akarja kezdeni, haszonnal olvashatja. 

A fákkal kapcsolatban valószínűleg a gyerek friss szemléletével kellene rendelkeznünk. Ha így volna, sokat töprenkednénk azon, hogy  – mint a növényvilágban megszokott – ezek a teremtmények egyhelyben vannak és mozgásuk láthatatlan, időközönként mégis láthatóvá válik, hiszen maguk is növekednek, terjeszkednek a térben. Ez önmagában véve elég érdekes, kiváltképpen, hogy az állat- és az ember-világ a mozgásnak vizuálisan sokkal jobban követhető válfaját gyakorolja.

Néhány közhelyszerű tényt sem hagyhatok ki. A fák a földi élővilág termetre leghatalmasabb képviselői. Még ma is vannak a Földön területek, ahol az óriási termetű fafajok őrzik állományukat. De egy szép középhegységi bükkfa sem éppen kicsi. Az ember-emlékezet pedig azt is tudja, hogy koruk messze meghaladhatja a helyváltoztatásra képes állatok legkorosabb példányának éveit is. Ilyenkor óhatatlanul a bibiliai ősatyák életkorára gondolhatunk. Noé ötszáz éves kora egy-egy öreg fa korához hasonlítható. Egy ilyen vén fa civilizációk születésének, virágzásának és bukásának tanúja, szemlélője lehet. (Itt érdekes jelenség is megfigyelhető: egy-egy idős fa létének jelentőségteljességében olyan meggyőzően képviseli az élővilágot, hogy fajnevén túl másik nevet is kap az emberektől, azaz individualizálódik.)  

A fa helyhez kötöttségének másik leképeződése talán éppen az, hogy épületet építenek belőle – ez egyben anyagának szívósságára is utal. Az akár évszázadokig egyhelyben álló fa állhatatos, megbízhatónak tűnik számunkra. Az állatok izgékonyak, folytonos rohanhatnékjuk van, tápláléknak jók, de hajlékot nem lehet belőlük építeni. Az állati hús foszladékony, folyósodásra, rohadásra hajlamos, végül az állatból csak csont és bőr marad, viszont csontokból csak egészen kivételesen építettek házat. (Az elefántagyar és a bálnacsontok voltak az egyetlen állati anyag, amelyeket fel lehetett használni emberi hajlék tartószerkezetéhez. Az állati bőr a tartószerkezet lefedésére szolgál.) Ha a fa voltaképpen hajlék –merő véletlen, hogy az ember számára csak akkor az, ha kivágja és feldolgozza ( Tolkien ezzel sem foglalkozik, hisz nem filozófus) – akkor egyben az élet megtartásának is szimbóluma. Maga az a kifejezés, „épületfa”, sokat elárul a fáról, de hiszen a világfa maga is építmény, amely tartja a világot, épület, ami hajlékot ad a világban található teremtményeknek. A világfa- alakban a fa mintha megtalálná saját legadekvátabb kifejeződését. 

5.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Tolkiennél az állatok nem játszanak olyan lényeges szerepet, mint a növények. A sasok fenségessége már-már a félistenségekéhez hasonlítható, szerepük felmérhetetlen és jelentős, a jó erőinek segítői, mindig időben érkeznek és avatkoznak bele harcokba. A jó oldalhoz tartozó fontos életek megmentésében játszanak szerepet. Pókok negatív konnotációban fordulnak elő, a farkasok szintén: ők a rosszak szövetségesei. A Szilmarillokban szerepel egy beszélni tudó kutya Beren történetében. Előfordul aztán beszédet értő rigó, medve alakot öltő ember. Sárkányok természetesen minden mennyiségben előfordulnak, a fekete erők oldalán. Összességében elmondható róluk, hogy a tolkieni világban sokkal kevesebb szimbolikus tartalommal bírnak, mint a növények, főként a puszta narráció láncszemei.   

Hogy a fák, általában véve a növényi vegetáció miért lesz a természet mítoszának kifejeződése Tolkiennél, azt a Tolkien-szakértők jobban tudják. Nyilván gyermekkori emlékeinek köszönhető, és bizonyára annak is, hogy Tolkien nyelvészként járatos volt a lovagi költészetben, amelynek virágszimbolikája ismert. A lovagi költészet növény és kertkultusza a zsidó-keresztény Édenkert, isten által alkotott kert, eszméjére vezethető vissza. Minden kert hajlék is, kultivált, vadságtól és haláltól megfosztott természet-szubsztrátum. (A tündevilág olykor idilli kertvilágnak tűnik: a tündék eleve nagyon hosszú életűek, és lakhelyeiken a rossznak, betegségnek egyéb ármánynak nyoma sincs. Örök élet és örök fiatalság. Ez az a momentum egyébként, ami sokak szerint Tolkienre a giccsességnek halvány árnyékát veti. Hiszen a haláltól megfosztott világ –mondják ők– nem-világ. Mi most ehhez hozzágondolhatjuk –visszautalva az első sorokra– hogy a sorsom betöltése, az emberi mivoltomhoz való emelkedésem csak a halálom tényének gondolati és fizikai terében válik lehetővé. Ezek a gondolatok azonban nagyon messzire vezetnek, itt most nincs lehetőség velük foglalkozni.)

6.

Míg a jók világában patakok csobognak, virágok nyílnak, addig a gonosz világában növény alig van, ha mégis, akkor hitvány, tüskés. (És csak halvány utalás történik arra, hogy ennek a gonosz birodalomnak valahol a déli végein azért vannak élelmiszertermelő vidékek is, ahonnan a gonosz seregeit táplálják.) Mordor, tehát a gonosz lakhelyének földje (a Gyűrük urában), fekete a salaktól, mérgező gőzök szivárognak a földalatti gyárakból, kohókból a sivatagos, köves, élettelen felszínre. Ez az eredeti tőkefelhalmozás kapitalizmusának képe, Engels és Marx. Ipari termelés: szénporos, kénes illatú, füstös meddőhányó meddőhányó hátán, Leeds és Schaeffield, Ruhr-vidék és donyecki-medence.

Tolkien negatív értelemben, elfogult az iparral szemben, ha tetszik, egy gépromboló naivitásával tekint a nagyipar munkaeszközeire. Csak a gonosz erőinek erdőirtását és salakhegyeit és kohóit emlegeti haraggal és írja le részletes pontossággal: eltekint a tündék és a törpök –ez utóbbi eleve kovács-, ötvösművész és kőfaragó nép, de vannak a tündék között is kovácsok, hogy is ne lennének, hisz a fegyvereket el kell készíteni—fakivágó tevékenységétől. Az sem derül ki, hogy a tündérek használtak-e szenet. Márpedig a szénhez bányászat kell, a „tárnák” szó azonban majdnem mindig negatív konnotációban hangzik el.

Ha filozófus lett volna, nyilván rákérdez, hogy a tündérek honnan szerezték a kovácsműhelyeik számáratűzifát, és ha körbetáncolták az ünnepi máglyát, akkor azt miből rakták, de ezt nem tette, mert mesét akart írni, ahol a jóban még szikrája sincs a gonosznak. Ösztönösen vigyázott, hogy a „gyermekeinek-mesélő-apa”-élethelyzet, (hiszen az első történeteket még kisgyerekeinek mesélte), ne változzon meg..

8.  

A tolkieni mítikus világ saját ellentétét is tartalmazza, hiszen az író de-mitologizál. Nyelvészeti fejtegetések, ábécék betűformáira való utalások, más forrásokból eredő krónikák részletei, történelemkönyvek lapjai, naptárrendszerek magyarázatai, családfák találhatók a Gyűrük ura-történet végén olvasható Prológusban. Maga a gyűrű-történet is egy ironikusan megkonstruált világban foglal helyet, ahol minden lekicsinyítődik, illetőleg a méretek relativizálódnak. A mesevilág metaszintekre tagolódik. A Szilmarillok regevilága hatalmas univerzum, amelyben a gyűrű-történet –tekintélyes terjedelmű írott szöveg– alig kap említést, az előtörténet pedig, tehát a gyűrű megtalálása Bilbo hobbit által, a gyűrűtörténethez képest törpül el, és a Szilmarillok rege-gyűjteményében éppen csak megemlítődik, egyetlen mondat erejéig.  Akiket főhősöknek hiszünk, azok a Szilmarillok regéiben alig látható mellékszereplők. Az a szöveg, ami a Szilmarillokban van, majdnem tiszta mitológia, mondák és regék sora, a gyűrűtörténet a kalandregény felé mozdul el, és ami a Babó címmel hozzáférhető könyvben olvasható, az gyerekirodalom. (Ennek a számomra lényeges különbségnek az is oka lehet, hogy a három összetartozó mű az én könyvtáramban még más és más fordító munkája. Úgy tudom, hogy azóta már elkészült az egységes fordítás.) Természetesen a mitologizálásnak és de-mitologizálásnak ez a kettőssége szintén az olvasó figyelmét erősíti, és a nyelvtudós nem lebecsülendő konstrukciós képességét dícséri.

A hobbitok, akik a Szilmarillok regéiben még fel sem bukkannak, hiszen a regék idejében nem is léteztek még, amúgy is a félistenien jók és az ördögien nagy gonoszok ellenpontjai, még akkor is, ha a tettek tettjét, a végzetes hatalom-gyűrű megsemmisítését –közvetve– ők hajtják végre. Kis népnek, kicsiknek említik őket általában a többiek, ember- vagy tünde-királyok, vagy a még hatalmasabb félisteni lények, ha nem is szánakozva, nem is leereszkedően –hiszen végül is kistermetűek.  Mintegy véletlenül keverednek az eszkatologikus küzdelmek kellős közepébe. Alapállásuk főként voltaire-i, Pangloss mester-i: inkább műveljük a kertet, és a nagyoktól tartsuk magunkat távol.

9.

Ami pedig a „krizeológust” illeti:

Tolkien búcsú-könyveket írt. Kivált a Gyűrűk ura ilyen. A tündérek búcsúznak attól a földtől, ahol éltek, mert tudják, hogy az a hatalmas győzelem, amit aratnak a gonosz felett, egyben az ő világuk végét is jelenti. Nyugatra mennek, eltűnnek Középföldéről, arról a helyről, ahol hosszú életüket élték. Valójában saját mennyországukba hajóznak, közelebb az istenekhez, ahol aztán majd összeolvadnak a teremtővel, tehát búcsújuk határvonal, halál. Könnyes is, megható is kellőképpen a pillanat, amikor a tündék utolsó hajója elhagyja a partot és vitorlája lassan a távolba vész. Üresség marad utánuk –elhagyott az apa, a felnőtt– hisz a tündérek nagyobb tudás birtokosai voltak, mint az emberek, aki itt maradnak, a hobbitokkal, egyéb más teremtményekkel. De róluk, a maradókról már nem szól új híradás. Ha tetszik: vége a történelemnek. S jóllehet az új nagy emberkirály első intézkedése, hogy mallornfát hozzon a királyi udvarba, a fával való közvetlen kapcsolatukról szóló híradásoknak is vége. A tündérek távozása a világból azt jelenti, hogy nem hallunk többet a fákról. Hiába tudjuk, hogy a maradók szeretik a fákat, mégis, olyan érzés marad bennünk, mintha a fáktól is búcsúzni kéne.

10.

A Gyűrük ura Prológusa –tehát a tolkieni mitologikus mesekönyv demitologizáló-tudományos függeléke– által a tolkieni világ, annak múltjával, jelenével és jövőjével egyetemben a mi jelenünkre, a mi pőre valóságunkra nyitott. A „korszak” szó olyan jelentésmezőbe kerül, ami arra készteti az olvasót, hogy még sokkal inkább a mára vonatkoztassa –persze a jó műalkotás mindig a mára is vonatkozik– mint egyébként tenné. Ami azt jelenti: korszakhatáron vagyunk, új korszak jön, talán –sajnos– a fák nélküli világ kora. A demitologizással, a tudományos analízisekkel, a történet egymásra hivatkozó metaszintjeinek jelenlétével Tolkien eléri, hogy ábrázolt világa nyitott legyen a miénkre. (Még ha tudom is, hogy a lovasvég királyainak leszármazási táblázatán kitalált személyek szerepelnek, a táblázatot mégis figyelmesen fogom tanulmányozni, úgy, mintha valóságos személyek volnának a szereplői.) 

Ha el tudom fogadni azt, (az olvasói helyzet persze mindig a konkrét valóságba is betagozódik), hogy a valóságos világ és a tolkieni világ bennem összecsúszik, akkor azt fogom mondani, hogy az új korszak, ha nem is a fák nélküli világ, de a fákról hallgató világ kora.

Az asztrológusok azt mondják, a Halak csillagjegyéből, ill. csillagállásából a Vízöntő korszakába lépünk. A társadalomtudósok szerint Kína felemelkedésével új világra ébredünk. A globalizált korszak küszöbén állunk, sőt, át is léptük azt. Az ökológusok azt mondják, hogy az új korszak két-három évtizede már el is kezdődött, hiszen az ember biológiai lábnyoma már többszörösen lefedi a földet, másképpen fogalmazva, jóval többet fogyasztunk vízből, földterületből, levegőből, mint amit a föld tartalékai megengednek.  

11.

Volt már valaki, akinek tevékenysége ehhez a problémakörhöz kapcsolható.

Asimov olyan világot ábrázol Galaktika-történeteiben, ami már –ha szabad így kifejezni –túl van az „ökológiai válságon”. Bolygóövezetekről beszél, amelyek az emberi tevékenység néhány a mai napig ismert (némelyik új fejlemény) alapesetének adnak helyet: létezik ipari bolygók övezete, mezőgazdasági bolygók övezete, de sport- és pihenőbolygók övezete is. Trantor, a fém és acél bolygója, a Galaktikus Birodalom fővárosa, egyben az egész galaktika művészeti, tudományos és egyetemi központja is. Trantorra akar jönni minden reményteli fiatal művész, filozófus és igehirdető, trantori egyetemen akar tanulni az a fiatal, aki ad magára valamit, a színházak és a koncerttermek zsúfolásig vannak a legnagyszerűbb előadóművészek művészetére áhítozókkal. A trantori könyvtárban pedig, mint az ókori Alexandria könyvtárban, a Birodalom valamennyi szellemi kincse feltalálható. 

Asimov tehát azt feltételezi, hogy az eredeti természetétől megfosztott bolygó –persze nem derül ki pontosan, milyen volt ennek a bolygónak ez az eredeti állapota, most kupola borítja, és mélyen a felszín alá terjeszkedik mesterséges ég alatt, egyenletes hőmérsékletű mesterséges levegőréteg– az emberi lényt nem kérdőjelezi meg eredendő emberi mivoltában. ( Trantor helyileg ugyan a galaxis középpontjában van, ám azért sejthető, hogy a Föld, vagy legalábbis munkahipotézisként számunkra hasznosabb, ha egy alaposan megváltozott Földnek fogjuk fel.) Az egyébként, hogy létezik pihenő-kiránduló bolygó is ebben a galaxisban, sőt természeti bolygó is, feltételezi, hogy a trantori lakóknak még van valami képzetük pihenésről, természetről.

12.

Ha a tündérmesében élnénk, azt mondanánk, hogy válaszút előtt állunk, válasszuk hát a jót, válasszuk a fákat, az ő segítségükkel önmagunk meghaladását, és így sorsunk betöltését.  Lelkes és szép, ám elkésett felhívás. A poros valóság a választást már ránk kényszerítette: a túlnépesedés következtében az ösvények és az utak a jövőben talán már nem fák alatt kanyarognak. 

Mindazonáltal még mindig elgondolható, milyen az árnyas erdő. Lehet, hogy már csak ennyi maradt: egy meseregény arra indít minket, gondolkozzunk a fákról, gondolkozzunk a megváltáson, ami talán a földi bioszféra, a földi szerves élet által érhető el.

Vigasz ez vagy vigasztalanság? Ez is eldöntendő kérdés, tehát a megváltás lehetősége –úgy látszik– még mindig adott.

Büki Mátyás

Oszdd meg: