Milyen magyarnak lenni?
Volt idő, amikor évente
párszor, akkor is sírva hallgattuk a magyar Himnuszt, mert nem volt olyan
házibuli, ahol ne énekeltük volna el. Mifelénk a férfiaknak is csillogott a
tekintete, és feszesre húzta mindenki a mellét nemzeti imánk hallatán.
Valamikor
a húszas éveim közepe táján sikerült összekötnöm az életemet a férjemmel, aki
várt rám éveket, míg végre megkaptuk a hivatalos, államközi megegyezésen
alapuló házassági engedélyt. Nagy dolog volt, hosszú évekig ácsorogtam érte
minden hétfőn a nagyváradi rendőrség előtt kígyózó vég nélküli sorban. Egyetlen
fejbiccentéssel jelezte sorra kerülésemkor az illetékes hölgy, akinek a nevét
örökre megjegyeztem, hogy hiába vártam. Nem az ő bűne volt, a rendszer állított
általa pellengére bennünket. Minden kiutazó feletti uralom és hatalom látszólag
az ő kezébe adatott, így legalább volt kinél érdeklődni, és akit szidni,
természetesen. Kitelepedésem előtti utolsó évben több alkalommal jártam
Bukarestben is. Azt gondoltam, többedmagammal együtt, ha érdeklődünk, beírják
nevünket valamilyen nagy könyvbe, így egyszer csak ránk unnak. Vittük a
csomagot, kilószámra az abban a világban aranyként mért szemes kávét, Amo
szappant, Kent cigarettát… Korrupt világnak, korrupt hivatalnokai úgy nyelték a
jó bihari pálinkát, mint a vizet. Utánpótlásról folyamatosan gondoskodtunk.
Volt kivándorolni szándékozó zsidó-, sváb- tót- és magyar ember elég.
Egy ilyen hétfői napon is épp
kipréselték belőlem a szuszt, amint kinyitotta kerek ablakocskáját a hivatali
íróasztala elé emelt paravánján az amúgy tetszetős, fekete hajú magát roppant
jól tartó hölgy. Előre elmondta, hogy csak két engedély érkezett. Persze az
emberség azt diktálta volna, ha megmondja ki az a két ember, no de ilyenben ő
nem bővelkedett. Végig nézte, amint öldökölve odalihegi kérdését minden
megjelent. Döbbenetemre nálam azt mondta kurtán, furcsán, hogy „igen”.
Életemben nem hallottam még ilyen csilingelő szót, mint akkor ott. Furcsa
vitustáncot járt ereimben a vér, majd elájultam. Kinyújtott egyszerűen egy
papírost, amin rajta volt az ominózus aláírás. Félve, nehogy kitépjék a
kezemből, magam fölé tartva cibáltam ki magamat a sorból, mire mindenki
féltékenyen sziszeget körülöttem és tovább öldökölték egymást az ablakhoz jutás
reményében.
Csak kint mertem elolvasni.
Leültem a járdasziget egyik kövére, akár egy igazi koldus, aki megkapta élete
legnagyobb alamizsnáját. Hirtelen felgyorsultak az események.
Hogyan léptem át végleg a
határt? Milyen volt az a pillanat, amikor a magyar zászlót lengette előttem
életemben először szabadon a szél? Pucéron, akár egy újszülött, a kabátomat
magam elé tartva érkeztem meg. Azért úgy, mert egy román, konttyal legyeskedő
vámos nő, a vámszolgálatra várakozó csehszlovák turistacsoport szeme láttára
levetkőztetett, követelve fülbevalómat, amit akkor sem vehettem volna ki a
fülemből, ha az életem függött volna tőle. Édesanyámtól kaptam, oda nem
adhattam. Ezt a szívtelen állami szolga nem értette meg, tovább követelőzött.
Az ominózus fülbevaló semmilyen komolyabb értéket nem képviselt, messze volt az
engedélyezett magammal vihető arany súlyától, de ő másban már nem
kötekedhetett, így épp azt kérte, amit nem tudtam teljesíteni. Behunyt szemmel,
dideregve álltam, február huszonnyolcadikán a borsi határátkelő akkor még
egyetlen vámhivatalának előterében. Miután levetettem magamról az utolsó
ruhadarabot is, bevitte egy irodába. Ott álldogált egy ismeretlen fiatalember
is, aki megszánva, magáról levette kabátját és azt a vállamra terítette. Percek
telhettek el így csupán, de én óráknak éreztem, míg a nő észlelve a turista
gesztusát, kihozta és lábam elé dobta kabátomat. A ruháimat még akkor sem,
ismételten kérte vegyem ki végre a fülbevalómat. Mutattam, hogy nem, mire
gúnyos nevetéssel elvonult. Újabb kínos percek, akkor már a saját kabátomban,
míg észleltem, az üvegajtón keresztül integető férjemet. Kezével mutatta
menjek, ne törődjek semmivel. A román férfi vámos is biccentet, így végre
megértettem, hogy be kell ülni a kocsiba. Talán fél lábammal léptem még csak
be, de a kis katona máris nyitotta a sorompót. Láttam a visszapillantó tükörből
a nőt lerohanni a lépcsőn, kezében ruháimmal. A férjem teljes gázzal rontott át
velem a magyar oldalra. Még a kocsiban is hallottam, „cercei”, ami azt
jelentette, a fülbevalói. Nem mertünk megállni, csak kilométerekkel odébb.
Hatalmas üvöltéssel tört fel belőlem a keserűség. Életem párja kinyitotta az
ajtót, kisegített és biztatott, hogy kiabáljak akkorát, amekkorát csak bírok.
Nem kellett sokat biztatnia, őrjöngtem, ott akkor tört fel belőlem a sokévnyi
sirám először. Ócsáig zokogtam. Egy szál kabátban emelt át ölében tartva a
küszöbön új otthonomba. Így érkeztem haza.
Sok intézkedni valóval teltek a
következő napok, idegességgel, félelemmel, hová tudok elhelyezkedni. Akár csak
a mesében, úgy követte egymást a sok csoda. Március 15.-l kezdtem el új
életemet a magyar honvédség kötelékében. Mint mi? Csak úgy, – majd magával is
lesz valami…– mondta a világ legemberibb főnöke. Még meg sem melegedtem új
munkahelyemen, amikor elérkezett az akkortájt igen csak jelentős ünnepünk, az
április negyedike.
Szép galambszürke kosztümömben,
csinos szürke, sötétkék betétes tűsarkú cipőmben akkoriban nem voltam
mindennapi látványosság. – Jön már a szőrös talpú – sugdosta egy-két rendetlenebb
sorkatona, amikor elhaladtam előttük. Kit érdekelt ez akkor már? Az ebédlőben
ünnepi hangulatban húzta ki magát egyszerre a több száz fiatal. Csattogtak a
bakancsok, nyikorogtak a fényesre kefélt tiszti cipők, majd bevonult a
vezérkar. Mindenki egyetlen mozdulattal emelte fejéhez a kezét, erősen,
hangosan mondták az ilyenkor szokásosat: – Erőt, egészséget –, majd megszólalt
a magyar Himnusz. Talán ez nem is vágta volna ki nálam a biztosítékot, csak
hogy az nem magnóról szólt. Hangosan, tiszta erőből, férfiasan énekelte azt
egyszerre több száz fiatalember. Ösztönösen megfordultam. Látni akartam őket.
Magamhoz akartam ölelni mindegyiket. Lábam elernyedt, a gyomrom a torkomba
szökött… néztem a szájakat, amint ütemesen daloltak. Boldog voltam. Zokogtam.
Úgy éreztem a világ
legcsodálatosabb dolga magyarnak lenni. Mindenki tudta miért sírok. A katonák
hangja el-elcsuklott. A végére, az elején még annyira erőteljes ének egyre
jobban elhalkult. Az utolsó szót már csak páran suttogták. Álltam az ebédlő
közepén, körülöttem magyar emberek, akik könnyeikkel küszködtek. Hát ilyen
magyarnak lenni…
Dezső Ilona Anna
Megjegyzés küldése