ÚJ TARTALMAK

Kaposi Krisztina - Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény: Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében - 2. rész



III.  A mű peritextusai mint az immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégia kialakítói

A peritextualitás fogalmát Gérard Genette paratextusokról szóló elméleti megfontolásain keresztül értelmezhetjük. Genette a paratextus fogalmát 1981-ben megjelent Palimpsestes (Palimpszesztek) című munkájában[1] vezette be, majd 1987-ben önálló monográfiát is szentelt a témának Seuils (Küszöbök) címmel. Ez utóbbi írásában a paratextualitás alapvető, mindmáig hivatkozási alapnak tekinthető definícióját adta meg, amely a következőképpen hangzik:

„ [A paratextus] az, ami lehetővé teszi, hogy egy szöveg könyvvé váljon, és az olvasók, vagy általában a közönség elé kerülhessen. Nem választóvonal, és nem is egy lepecsételt határvonal: sokkal inkább egy küszöb [seuil]”.[2]

Az idézett sorok a paratextualitás fogalmának egy igen tág meghatározását adják, hiszen ennek a definíciónak az értelmében szinte minden szövegprezentációs elem (cím, dedikáció, fülszöveg, betűtípus, illusztráció, utószó stb.) paratextusnak tekinthető. Ezt az értelmezést azonban tovább árnyalja Genette a paratextusok különböző szempontok szerinti tipologizálásával. Ezek egyike a szöveghez való viszony szerinti differenciálás, amelynek értelmében elkülöníti egymástól a könyvön belül elhelyezkedő, peritextusnak nevezett szövegprezentációs elemeket (cím, előszó, dedikácó stb.) és a szöveghez csak kontextuálisan kapcsolódó, epitextusként jelölt könyvön kívüli szövegegységeket (szerzői megnyilatkozások, pl. interjú, napló, levelezés stb.). Értelmezésében az így elkülönített peri- és epitextusok, vagyis a szöveget körülvevő és kísérő elemek alkotják együttesen a paratextualitás kategóriáját[3]
Genette a paratextusok (peritextus+epitextus) talán legfontosabb jellemzőjeként és egyúttal fő funkciójaként is az olvasóra gyakorolt hatásukat emeli ki; véleménye szerint ugyanis ezek a szövegelemek szerzői intenciókat közvetítenek egyfajta sajátos pragmatikai szerepet töltve be:

 „Ezek a szövegkeretek, amelyek minden esetben szerzői vagy szerző által többé-kevésbé legitimizált kommentárokat tartalmaznak, egy határterületet képeznek a szöveg és a szövegen-kívüli-világ között. E határterület lényegéhez azonban nemcsak az átmenet (transition), hanem a cserefolyamat (transaction) is hozzátartozik: a küszöb egy olyan kiválasztott hely, ahol a pragmatika és a stratégia találkozik, és ahol a közönséget befolyásolni lehet a szöveg jobb recepciója és egy megértőbb olvasat érdekében.”[4]

Ezt a definíciót Sík alkotásának paratextusaira is alkalmazhatjuk, hiszen művének két fő szövegprezentációs elemére, a címre és a műfajjelölésre (amelyek a genette-i rendszer peritextus fogalmának feleltethetők meg) egyaránt tökéletesen ráillenek a fenti gondolatok. Az Alexius pretextusai esetében ugyanis olyan prelimináriákkal állunk szemben, amelyek nagyon erős paratextuális információt hordoznak: Mind a címet, mind a műfajjelölést olyan segédszövegekként értelmezhetjük, amelyek egy immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát alakítanak ki,[5] s ezzel alapvetően segítenek hozzá a mű jelentésrétegeinek felfejtéséhez és megértéséhez.

III.1. A műfajjelölés

 „Misztérium öt felvonásban” – olvashatjuk az Alexius címlapján. Sík ezzel a kijelentéssel egyfelől meghatározta alkotásának műfaját (misztérium); de egyúttal a szerkezet struktúráját, az öt felvonásra való tagolódást is kijelölte. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy a műfaj megjelöléseként nem a hagyományosnak tekinthető, leggyakrabban használatos és leginkább elterjedt misztériumjáték vagy misztériumdráma kifejezés szerepel, hanem egy másik terminus, a misztérium.
A misztérium szót tekinthetjük a másik két konvencionális megnevezés, a misztériumjáték és a misztériumdráma rövidült alakjának; de sokkal inkább valószínű, hogy Sík Sándornál nem egy egyszerű abbreviatióról, hanem tudatos szerzői fogásról van szó. Azáltal ugyanis, hogy szerzőnk misztériumként jelölte meg alkotásának műfaját, egy tágabb horizontot nyitott meg műve értelmezésének számára; hiszen a misztérium szóról (gör. müsztérion=titok, vsz. a müein 'bezárulni, magába zárni' igéből, lat. mysterium) már Szent Pál leveleitől[6] kezdve tudjuk, hogy önálló szóalakként elsődlegesen titkot jelent, méghozzá az üdvösség titkát, ígéretét. Ezzel szemben a másik két terminus, a misztériumjáték és a misztériumdráma, utótagjuk révén (dráma, játék) leszűkítik az eredeti misztérium jelentését a liturgikus drámákból kialakult vallási tárgyú színjátékokra. Míg tehát a misztériumdráma és a misztériumjáték kifejezések egy irodalmi műfajra korlátozódnak; a misztérium megjelölés ennél szélesebb értelmet nyer, s bibliai konnotációkkal telítődik.
Sík többértelmű műfajjelölése (misztérium) arra enged tehát következtetni, hogy művében felül fogja múlni a hagyományos értelemben vett misztériumdrámák/játékok adta műfaji lehetőségeket, túllépi azok kereteit; azt az előzetes olvasói elvárást ébresztve, hogy alkotásában egy bibliai értelemben vett misztériumnak lehetünk majd a tanúi.

III.2. A cím

A műfajjelöléshez hasonlóan, Sík alkotásának másik peritextusa, a cím is komoly pragmatikai jelentőséggel bír, ugyanis fontos paratextuális üzenetet közvetít az olvasó felé. Ezt a cím által hordozott paratextuális információt legkönnyebben a Legenda Aurea bevezető sorainak segítségével fejthetjük fel. Sík alkotásának címe Alexius, amely látszólag a mű központi szereplőjének nevét tartalmazó, kiemelő jellegű cím. Ám ha emlékezetünkbe idézzük az Legenda Aurea szövegét, különösen annak bevezető szakaszát; világossá válik számunkra, hogy valójában egy összetett, komplex címről van szó; méghozzá olyanról, amely többrétű jelentést is sugall.
A Legenda Aurea Szent Elek élettörténetének elbeszélését egy érdekes mondattal vezeti be: „Alexius dicitur ab a, quod est valde, et lexis, quod est sermo: inde Alexius quasi valde in verbo Dei robustus.”[7]A latin nyelvű szövegváltozat tehát még mielőtt belekezdene a legenda ismertetésébe, megadja Alexius nevének etimológiáját. Eszerint az Alexius az „a”=nagyon és a „lexis”=beszéd összetételéből „Isten igéjében nagyon erőteljes”-et jelent. Magától értetődik, hogy ezt az etimologikus címet Edesszai Szent Elek legendájára, illetve annak szakrális mondanivalójára (Alexius megtérése, Istenhez való eljutása és szentté válása) gondolva, elsősorban Sík alkotásának címszereplőjére vonatkoztathatjuk. Ennek értelmében tehát Szent Alexius leglényegesebb jellemvonása az, hogy „Isten igéjében nagyon erőteljes.” E felfejtett etimológia fontosságát már az is jelzi, hogy a Legenda Aurea szerzője (másolója) elengedhetetlennek érezte ennek előrebocsátását még a legenda tulajdonképpeni elbeszélésének megkezdése előtt. Még nagyobb fontosságot nyer azonban akkor, ha rávilágítunk jelentésének egy további vonatkozására is: Az etimologizáló cím „Isten igéjében nagyon erőteljes” jelentését magára a műre is érthetjük, hiszen egy olyan alkotás, amely (ahogyan a műfajjelölés is jelzi) misztériumot rejt magában, az „Isten igéjében nagyon erőteljes.” A címnek ezt a fajta metareflexív jellegét erősíti az is, hogy Sík alkotásának címében az Alexius a „szent” kijelölő jelző nélkül szerepel, vagyis a cím jelentése nem korlátozódik pusztán a központi szereplőre (akit a „szent” jelző identifikálna pontosan); épp hogy egy tágabb kontextusra utal, megengedve a metareflexív olvasatot is. Eszerint az Alexius, vagy másképpen az Isten igéjében nagyon erőteljes cím magára, a kezünkben tartott könyvre is vonatkozhat, mint egy olyan műre, amely tartalmából, mondanivalójából adódóan (misztériumot foglal magában) teljes mértékben megfelel a fenti etimológiának.
Kibontva a cím összetett, többrétű jelentését, jól látható, hogy Sík Alexiusa címével is a műben rejlő legmagasabbrendű titokra, vagyis az üdvösség misztériumára irányítja figyelmünket. Sík, misztériumának tehát mindkét peritextusával azt jelzi, hogy művének esetében egy olyan alkotással állunk szemben, amely egy bibliai értelemben vett misztériumot foglal magában. A címnek és a műfajjelölésnek ez a paratextuális üzenete egyúttal egy immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát is kijelöl, melynek lényegét az adja, hogy az olvasó fokozott intenzitással mélyed bele a műbe, mintegy azonosul, asszimilálódik az ott foglaltakkal; mindeközben pedig a befogadás folyamatának középpontjába a műben rejlő misztérium felismerésének illetőleg megértésének szándékát helyezi. Ennek az olvasói technikának az érvényesítése pedig megteremt(het)i a lehetőségét annak, hogy a mű elolvasásának eredményeként megvalósuljon esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egysége, s a művészi befogadás az unio mysticához vezessen.

IV. A misztérium fogalma

Ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk azt az immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát, amelyet Sík alkotásának peritextusai jelölnek ki; közelebb kell kerülnünk a műben rejlő misztérium-fogalomnak az értelméhez, s fel kell fejtenünk jelentését. Ám annak ellenére, hogy Sík Alexiusában egy bibliai értelemben vett misztériumot ismerhetünk fel, s ez valamelyest behatárolja az értelmezés körét; még így is egy rendkívül sokfelé ágazó, gazdag jelentéstartalmú fogalommal állunk szemben. A misztérium fogalmának meghatározásához ezért nem elégedhetünk meg pusztán egyetlen forrásnak a felhasználásával, hanem ezen túlmutató és lehetőleg minél szélesebb horizontot kínáló példákat is segítségül kell hívnunk. Az összes, idevonatkozó szövegnek, illetve nézetrendszernek az ismertetése természetesen túllépné ennek a tanulmánynak a kereteit, ezért az alábbiakban csak azoknak a bemutatására kerül sor, amelyeket a legrelevánsabbaknak tekinthetünk Sík Alexiusának vonatkozásában: Az elsődleges és legalapvetőbb forrásként szolgáló bibliai szöveghelyeken kívül, legjobban talán Szent Ambrus és Odo Casel misztériumteológiájával világíthatjuk meg Sík alkotásának misztérium-fogalmát.

IV.1. A biblikus-teológiai misztériumfogalom

A Biblia tipologikus olvasata sokrétű kapcsolatrendszert hozott létre az Ó- és az Újszövetség között, amely személyekre, eseményekre és isteni jelekre, jelenségekre is vonatkozhat. Az eseményre vonatkozó tipologikus prefigurációk egyike a misztérium fogalma köré szerveződik. Az Ószövetségben Tóbiásnál[8] és a Bölcsességek könyvében[9] találkozhatunk a szóval, ez utóbbiban többször is. A misztérium fogalma az említett szöveghelyek mindegyikében valamiféle titoknak a jelölőjeként tűnik fel; s bár pontos jelentésük első olvasatra nem derül ki egyértelműen megfogalmazás-módjukból, mégis sejthetjük, hogy az isteni titokról van szó.
Tóbiás könyvében, miután Rafael arkangyal felfedi földi kilétét Tobit és fia, Tóbiás előtt, Isten dicsőítésére szólítja fel őket. Parabolikus jellegű angyali kinyilatkoztatásában Isten tetteit a királyok titkaival állítja párhuzamba, egy antitetikus gondolatpárhuzam formájában.[10] Eszerint a király titkait el kell hallgatni, ellenben Isten tetteit fel kell fedni, hirdetve is azokat. A titok a tóbiási sorokban ugyan a királyokhoz kapcsolódva jelenik meg, tovább olvasva az idézett szövegrészt azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az az azonosítás, amit ez a gondolatpárhuzam sugall a titok és Isten tettei között, teljes megfelelést is nyer: Rafael arkangyal valóságosnak tűnő látszatétkezése[11] csak egy olyan isteni tett eredményeképp lehetséges, amely rejtve van az emberek előtt, tehát egy isteni titokról van szó. Ez az ekvivalencia, kiegészülve a Tób 12,6-21 szövegrészt átható lexikális utalásokkal,[12] már teljesen egyértelművé teszi, hogy Isten tettei megfejtendő titkok, vagyis misztériumok.
A Bölcsességek könyvében a misztérium szó titok értelmű jelentésének és a salamoni bölcsesség, valamint az isteni kinyilatkoztatás fogalmainak érdekes összefonódását láthatjuk. Salamon az általános értelemben vett bölcsesség jellemző vonásait saját, Istentől kapott bölcsességének példájával világítja meg.[13] Leírja, hogy bölcsessége Istentől származó kegyelmi ajándék, amely mint „Isten működésének tiszta tükre és jóságának képmása”[14] a Mindenható által teremtett világ – számára eddig még rejtett – titkainak meglátását teszi lehetővé. Ám hangsúlyozza azt is, hogy ez a képesség, mint az isteni lényeg egyik titka, nem kizárólag az ő kiváltsága, hanem a többi hívő (legfőképp a királyok) számára is felfejtendő és elérni kívánt misztérium. A salamoni szöveg ezen a ponton kapcsolódik a Bölcsességek könyvében megjelenő misztérium előfordulásainak másik értelméhez: a „titkos (pogány) szertartás” – t jelölő jelentéshez. Akkor ugyanis, amikor Salamon az Istentől származó bölcsességet mindenki által megismerhető és birtokolható képességként írja le, a pogány misztériumvallásoknak azokra a titkos szertartásaira utal, amelyek csak a beavatottak számára ismertek,[15] ezekkel szemben határozva meg saját, keresztény értelemben vett bölcsesség-fogalmát.
Ezt, a még csak látens formában jelenlévő „isteni titok” jelentésű ószövetségi misztériumfogalmat az Újszövetség új szemantikával ruházza fel: Itt már jóval gyakrabban fordul elő a szó, méghozzá három, jól elkülöníthető, de egymáshoz mégis szorosan kapcsolódó jelentésrétegben. A három jelentéscsoport határait a misztérium előfordulásához kapcsolható újszövetségi könyvek jelölik ki: Szent Pál levelei, az evangéliumok és a Jelenések könyve.
Szent Pál leveleiben a misztérium szónak az ekkléziológiai és a krisztológiai értelemben vett használatára találunk példákat. A két jelentést nehéz egymástól elkülöníteni, hiszen Jézus Krisztus megváltó, üdvözítő tettének misztériuma és az Egyház ehhez kapcsolható továbbörökítő szerepe nem választható el élesen egymástól. A Kolosszeiekhez írt levélben[16] az Egyházzal, illetve az apostoli küldetéssel összefüggésben olvashatunk a misztériumról; s bár itt elsősorban az Egyház közvetítő szerepét érezzük dominánsnak, nem kezelhetjük kisebb hangsúllyal Krisztus megtestesülését sem, mint Isten üdvösségre vonatkozó tervének legalapvetőbb eseményét. Hasonlóképp kell közelítenünk az Efezusiakhoz írt levél 3,8-12 szakaszához is, ahol a misztérium szó szintén azt a titkot jelöli, amely hosszú időkön át rejtve volt az emberiség előtt, egészen addig, amíg Isten ki nem nyilatkoztatta, s Egyházán keresztül tudtára nem adta a hívőknek, hogy ez a titok egyet jelent Krisztussal, aki az üdvösség reményét közvetíti számunkra. A misztériumnak ennek az összetett, de elsősorban mégis ekkléziológiai vonatkozása mellett, jelen van a szó kifejezetten krisztológiai értelmű használata is, amelyről részletesen az Efezusiaknak írt levél egy korábbi szöveghelyén[17] olvashatunk. Ebben az újszövetségi szövegrészben a titok mint Isten előre elgondolt akarata, eszkhatologikus terve jelenik meg, amely Jézus Krisztus megváltó művében beteljesedve, az üdvösség reményével tölt el bennünket. Itt a misztérium fogalmával tehát kimondottan krisztológiai dimenzióba ágyazottan, az Egyház említése nélkül találkozhatunk.
A másik nagy újszövetségi szövegcsoport, amelyben fellelhetjük a misztérium fogalmát, Máté, Márk és Lukács evangéliuma. A három evangélistától egy, a Szent Pál-i levelekkel valamelyest rokon misztériumfogalmat ismerhetünk meg: Máté evangéliuma,[18] illetőleg párhuzamos szöveghelyei[19] ugyanis hasonlóképp az üdvösség, az unio mystica ígéretét vetítik előre. Ám az evangélistáknál megfigyelhető fogalomhasználat a misztérium jelentésmátrixának mégis egy további, másik aspektusát mutatja: Máté (illetve Márk és Lukács) evangéliuma – szorosan érintkezve az ószövetségi könyvek eszkhatologikus gondolataival[20] – Isten országának titkát jelöli a misztérium szóval; míg azonban Szent Pál leveleiben ennek a bibliai országnak a látható, földi megvalósulásával, vagyis az Egyház intézményével találkozhatunk; az evangéliumokban Isten végső, mennyei országa tűnik fel, amely az üdvözültek lakhelyeként szolgál majd.
A Jelenések könyve[21] a misztérium fogalmának eddig megismert jelentéseit a szó eszkhatologikus értelmével gazdagítja. János szimbolikus nyelvezetű apokaliptikus látomásaiban a titok a végítélet állapotára, illetve az eljövendő messiási ország misztériumára utal.
A misztérium fogalmának az Ószövetségben még csupán alluzív módon jelenlévő isteni titok értelme tehát a tipologikus értelmezés szerint az Újszövetségi könyvekben nyeri el teljes szemantikai kifejtettségét. Ó- és Újszövetség típus és antitípus jellegű viszonyában a misztérium prefigurációja így három jól elkülöníthető, de konceptuálisan mégis szorosan összetartozó jelentésben bontakozik ki: Szent Pál leveleinek ekkléziológiai, illetve krisztológiai használatában; az evangéliumok ontológiai jellegű vonatkozásában (Isten országa, illetve ennek tudata már földi létünk része, de eljövetelére még várnunk kell); valamint a Jelenések könyvének eszkhatologikus értelmében.

IV.2. Szent Ambrus és Odo Casel misztérium-fogalma

Jóllehet, a keresztény misztériumfogalommal kapcsolatban az elsődleges forrást az előbbiekben vizsgált Biblia, azon belül is, az ószövetségi prefigurációkat kibontakoztató Újszövetségi könyvek jelentik; érdemes kiterjeszteni a fogalmat a patrisztikus irodalomra is és egy pillantást vetni Szent Ambrus tanaira.
Szent Ambrus a Kr.u. 4. században élő egyházatyaként számos teológiai írással gazdagította az ókeresztény irodalmat. Az ősegyház szentségi életéről három munkája, a De incarnationis Dominicae sacramento, a De sacramentis és a De mysteriis alapján alkothatunk képet. Ambrus ezekben az írásaiban a katolikus egyház szentségeiről elmélkedik, méghozzá azzal a céllal, hogy olvasóit elvezetve a szakramentumok értelméhez utat nyisson az isteni lényegben való elmélyüléshez. A kereszténység misztériumfelfogása számára különösen De mysteriis című munkája vált meghatározóvá, itt kifejtett elképzelései ugyanis érdekesen árnyalják a szentírási szövegekből kirajzolódó misztérium fogalmát: A latin egyházatya tanításai többek közt arra szolgáltatnak kiváló példát, hogy a Biblia elvontabb szinten elhelyezkedő, s ezért nehezebben megragadható többrétű misztériumfogalma hogyan hozható közel(ebb) a mindennapi élethez, hogyan aktualizálható a közember számára is.
Ambrus De mysteriisének[22] kontemplációi a beavató szentségekről (sacramentum initiationis) szólnak, látszólagos ellentmondást alkotva a mű címével.[23] Cím és téma kapcsolata azonban nem egy antitetikus viszonyként határozható meg, épp ellenkezőleg, a köztük lévő összefüggésről van szó. A két fogalom – misztérium és szakramentum – egymásnak való megfeleltetési irányát a cím jelöli ki: a címben szereplő misztérium szó (De Mysteriis, vagyis A misztériumokról) a mű kontemplációinak tárgyára, vagyis a beavató szentségekre vonatkozik. Ambrus írásában tehát a misztérium a szentség értelemben használt sacramentumra (is) utal; csakhogy a misztérium szó liturgikus cselekmény (mint szentségi szertartás) értelmű használata nem jellemző a teológiai nyelvhasználatban.[24] Miért alkalmazza Ambrus mégis a misztérium szót a sacramentumokra utalva; miért tekinti a szentségeket titoknak, misztériumnak? Ennek magyarázatát abban lelhetjük, hogy Ambrus De mysteriisében a szentség értelemben használt sacramentum olyan többlettel telítődik, amely a mysterion jelentéséhez közelíti a kifejezést. E jelentésgazdagodás abból adódik, hogy Ambrus a szentségeket a vallási rítus olyan elemeiként szemléli, amelyek a belőlük való részesedés által egyre közelebb visznek Istenhez, végső soron pedig az üdvösséghez, vagyis a legfőbb titokhoz, misztériumhoz vezetnek.
Jól látható tehát, hogy Ambrus valláskoncepciójában sacramentum és misztérium egymással érintkező fogalmak, ahol a kapcsolatot ezúttal nem a két kifejezés nyelvi megfelelése (etimológiai kapcsolat, fordítás), hanem a szentségekben megtapasztalható vallási élmény teremti meg. A misztérium fogalmával Ambrus tehát a szentségek szakrális tartalmát, illetőleg hatását jelöli, ezáltal téve világossá a szentség értelemben használt sacramentum és misztérium fogalmai közti kapcsolódást.[25] Ennek az összefüggésnek a teljesebb megértéséhez érdemes idézni egy modern teológust is, mégpedig Odo Caselt. Odo Casel gondolatai, amellett, hogy nagyban hozzájárulnak a keresztény misztériumfogalomról alkotott képünkhöz, azért is érdekesek, mert az ambrusi megközelítés inverz variánsának tekinthetők. Casel, a XX. századi misztériumteológia képviselőjeként, Ambrussal épp ellentétes irányból indulva, a misztérium fogalmának definiálása felől jut el misztérium és sacramentum összekapcsolásáig: Mysteriengegenwart című írásában a bibliai üdveseményt a szentségek (elsősorban a keresztség és az Eucharistia) hatásának értelmezésén keresztül mutatja be.[26] Elgondolása szerint a szentségekben „Isten üdvözítő tette a szimbólumok fátyla alatt válik jelenvalóvá,”[27] vagyis az a biblikus-teológiai misztérium, amelyről a szentírási szövegekben is olvashatunk, mintegy a szentségekben manifesztálódik.
Szent Ambrus és Odo Casel, e két, időben távoli, de mégis hasonló elképzeléseket megfogalmazó teológus, a szentségi részesedés szakrális aktusában tehát az Istenben való részesülés misztériumát látja végbemenni. Ezzel a tézissel a két szerző egy liturgiai vonással egészíti ki az Újszövetség misztériumfogalmának alapvetően krisztológiai és eszkhatológiai vonatkozású gondolatait; ezáltal nemcsak hogy érdekesen árnyalva és egyben bővítve is a kifejezés jelentéstartamát; hanem rávilágítva arra is, hogy a keresztény misztérium nem feltétlenül egy egyszeri, csupán a szentírási szövegek által rögzített elvont fogalom. Sokkal inkább egy olyan bármikor aktualizálható, s a magánembert is megszólító titok, amelyet az üdvesemény jelenbeli, földi kivetítéseként értelmezhetünk.
A biblikus-teológiai misztériumfogalomnak egy hasonló objektivációját láthatjuk Sík Alexiusában is. Szerzőnk a szentírási szövegekből kibontható, elsősorban krisztológiai és eszkhatológiai vonatkozású misztériumra építi alkotását; ám műve mégsem válik egy, az olvasó világától távoli, nehezen befogadható és interpretálható irodalmi parafrázissá. Sík ezt egyfelől a mű szövegkonstitúciós eljárásaival, a világos vonalvezetésű, de ugyanakkor mégis kifinomult kompozíciós érzékkel felépített, ana- és kataforikus utalásláncolatokkal sűrűn átszőtt felvonások strukturális egységgé szervezésével; másfelől pedig Alexius élettörténetének erős szubjektivizálásával éri el. Mindez, kiegészülve a mű szövegének egészét átható inter- és intratexuális kapcsolatokkal,[28] egyedülállóan közel hozza Sík alkotásának misztériumfogalmát az olvasó világához.

folyt. köv.

Kaposi Krisztina




[1] Gérard Genette, Palimpsestes, Paris, Seuil, 1981, 9.
[2] Gérard Genette, Paratexts: Thresholds of Interpretation [=Seuils], ford. Jane E. Lewin, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 1-2. 
[3] lásd: paratextus=peritextus+epitextus. Genette, 1997, 5.
[4] Gérard Genette, Paratexts: Thresholds of Interpretation [=Seuils], ford. Jane E. Lewin, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 2. 
[5] Az immerzív olvasói gyakorlat szerepéről a misztikus szövegek értelmezésében lásd: Nemes J. Balázs, Der involvierte Leser: Immersive Lektürepraktiken in der spätmittelalterlichen Mystikrezeption= Immersion im Mittelalter. Hg. von Hartmut Bleumer unter Mitarbeit von Susanne Kaplan (Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik Jg. 42, Heft 167), Stuttgart 2012, S. 38-62.
[6] Lásd Kol 1,26-28. ; Ef  1,9-14.
[7] Legenda Aurea, p. 403.


[8] Tób 12, 6-7.
[9] Bölcs 6, 22-23.; 7,15-21.; 7, 24-27.; 14,15; 14, 23-24.
[10] „ A király titkait meg kell őrizni. Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell.” Tób 12, 7.
[11] Tób 12, 18-21.
[12] Ebben a szövegrészben többször is felbukkannak olyan szavak, kifejezések mint „felfed”, „megmondom nektek a színtiszta igazságot és nem titkolok el semmit”, „ elhallgatni/elrejteni a király titkát”, „kinyilvánítani”, „azt hittétetek”, „csak látszat volt”; amelyek mind a titok szó jelentésmezőjének részét képezik, tehát előre utalnak rá.
[13] Bölcs 6, 22-23; Bölcs 7,15-21; Bölcs 7, 24-27.
[14] Bölcs 7,26.
[15] Bölcs 14, 23-24.
[16] Kol 1,26-28.
[17] Ef  1,9-14.
[18] Mt 13,10-11.
[19] Mk 4,10-12; Lk 8, 9-10.
[20] Az evangéliumi sorok azokhoz az ószövetségi prófétai jövendölésekhez kapcsolhatók vissza, amelyek a parúziát, a Messiás eljövetelét hangoztatva, Isten országának ígéretét vetítették előre. Lásd  Iz 40-55 utópikus próféciái; Agg 2,20-23 és Zak 1-8 messiási várakozásra való utalásai; Ez 40-48; Iz 65,17 eszkhatologikus szakasza; Iz 24-27; Dán 7, központi látomása; Ez 7,6; Dán 8,17; Dán 9,26; Dán 11,27; Zak 9,9; Ám 5,18; Jo 1,15; Iz 2,12-22 stb.
[21] Jel 1,18-20; Jel 10,7; Jel 17,4-7.
[22] Ambroise De Milan, Des Sacraments, Des Mystéres, Explication du symbole, Bernard Botte, 1980, Paris Cerf. (De Mysteriis 156-193).
[23] A latin sacramentum (szentség) szóval a 2-3. századtól kezdve találkozhatunk a Vetus Latina bibliafordításokban , amelyekben a görög mysterion (misztérium, titok) kifejezés latin megfelelőjeként, fordításaként szerepel a szó Ebből az etimológiai kapcsolatból adódóan misztérium és sacramentum egymással szinoním fogalmaknak tűnnek; a korai (2-3.századtól kezdődő) nyugati teológiában össze is olvadt a két fogalom, megnehezítve egymástól való elkülöníthetőségüket. A két fogalom összemosódásában azonban nemcsak az említett nyelvtani-etimológiai kapcsolódás játszott szerepet, hanem a két kifejezés jelentéstani viselkedése is: Annak ellenére ugyanis, hogy misztérium és szakramentum két önálló fogalomként külön jelentéstartalommal bíró kifejezések, az általuk reprezentált jelentések egymáshoz is közelítenek, közös szemantikai vonatkozásokat foglalva magukban.  Misztériumnak és szakramentumnak ez a kettős (etimológiai, szemantikai) kapcsolódása, illetőleg ebből adódóan az egymástól való nehéz elkülöníthetősége alapjaiban határozta meg a teológiai nyelvhasználatot. Fontos fordulópontot jelentett ebben Tertullianus (+220 után), aki a sacramentum szót (az Ef, 5,22 alapján) keresztség és az eucharistia megnevezésére használta, alapvető irányt adva az egyházi fogalomhasználatnak.  (A keresztséget, az Eucharistiát és házasságot elsőként Athanasziosz nevezte misztériumoknak, de a szakirodalom Tertullianust tekinti a sacramanetum=szentség bevezetőjének. V.ö. K. Prümm, Mysterion und Verwandtes bei Athanasius: ZKTh 63, 1939, 350-369, idézi Müller 610. Athanasziosz az üdvösség misztériumára utal, amely az egyház liturgikus ünneplésében nyilvánul meg). Bár Tertullianusnál és az utána következő teológus gondolkodóknál (pl. Szent Ágostonnál) is még sokáig jelen volt misztérium és szakramentum egymással szinoním használata; Tertullianustól kezdve mégis a szakramentum szentség értelmű használata vált egyre erősebb tendenciává. Szent Ambrus idejére tehát már megszokottá vált, hogy a szentségek megnevezésére a latin szakramentum szót használják, s mégha élt is a köztudatban a latin sacramentum szó misztérium értelmű jelentése, a sacramentumot leginkább nem ebben a vonatkozásban, hanem szentség értelemben értették és használták. A sacramentum szó tehát használható misztérium, titok értelmben és szentség értelemben is; de a misztérium csak titok értelmű lehet, liturgikus cselekmény, szentség értelmű nem! Erről az elkülönülő fogalomhasználatról tanúskodik Ambrus egyik szentségekről írott értekezése is, melynek címe De Sacramentis, cím és téma tehát megfelelésben van egymással, a sacramentum szó Ambrusnál is tehát a szentségeket jelöli(lásd Müller 610-611). Ennek alapján valószínűnek tarthatjuk, hogy Ambrus De Mysteriis című beavató szentségekről szóló munkájának címe nem a misztérium és szakramentum fogalmainak egymástól még el nem vált, szinoním használatát tükrözi, hanem egy tudatos címmegjelölésről van szó, ahol fontos jelentése van annak, hogy a beavató szentségeket tárgyaló munka nem a sacramentum, hanem a misztérium szóval lett megnevezve.
/Lásd: A katolikus dogmatika lexikona, szerk: Wolfgang Beinert, Vigilia, 2004., 480-481 (misztériumteológia), 555-567 (szentségtan); A dogmatika kézikönyve, szerk: Theodor Schneider, 2.kötet, Vigilia, Bp, 2000, 195-233 (általános szentségtan); Gerhard Ludwig Müller, Katolikus dogmatika, Kairosz, 2007,  607-634 (szentségtan).
A misztériumról részletesen lásd:Lexikon für Theologie und Kirche, siebter Band, Maximilian Bis Pazzi, 1998, Herder, Freiburg, Basel, Rom, Wien, 578-583 (mysterion, Manfred Huttelr, Michael Theobald, Eva-Maria Faber, Anastasios Kallis). A szakramentumról részletesen lásd: Die Religion in Geschichte und Gegenwart,, herausgegeben von Kurt Galling, fünfter band, 1961, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, 1321-1330 (sakramente, E. Kinder, E.Sommerlath-W.Kreck); Theologische Realenzyklopadie, herausgegeben von Gerhard Müller, Band XXIX, Walter de Gruyter, Berlin, New York, 1998, 663-703.(sakramente I-III., Gunther Wenz I, II; Henning Schröer III); Handbuch theologischer Grundbegriffe, herausgegeben von Heinrich Fries, Kösel-Verlag münchen, 1963, II.Band, 451-465 (sakramente, H.R. Schlette)
[24] A dogmatika kézikönyve, szerk: Theodor Schneider, 2.kötet, Vigilia, Bp, 2000., 198.
[25] Erről lásd: Ambroise De Milan, Des Sacraments, Des Mystéres, Explication du symbole, Bernard Botte, 1980, Paris Cerf. (De Mysteriis 156-193), introdution 33-34.
[26] Odo Casel (1886-1948) a misztériumteológiát mindenekelőtt a keresztségben és az eucharistiában, de a többi szentségben is megvalósuló üdvesemény értelmezéseként fogta fel. Véleménye szerint a szentségekben egyfajta kultikus misztérium formájában jelenvalóvá válik Krisztus üdvözítő tette,  amely egyfelől a krisztusi üdveseményben való részesedést jelenti, de egyúttal egy, a szentségek révén összefogott keresztény közösség kialakulásának lehetőségét is magában hordozza, ezáltal is erősítve a szentségeken keresztül megtapasztalható üdvösség-élményt. (Lásd: A katolikus dogmatika lexikona, szerk: Wolfgang Beinert, Vigilia, 2004, 480-481; Müller 1998, 625-626 )
[27] „die Gegenwart der göttlichen Heilstat unter dem Schleier der Symbole” Ld. Odo Casel, Mysteriengegenwart, Jahrbuch für Liturgiewissenschaft 8, 1928, 145. Magyarul ld. Németh Norbert, Odo Casel misztérium-teológiája, ="Mindent az Evangéliumért" : Gyürki László 70. születésnapjára, szerk. Fancsali Andrásné, Soós Viktor Attila, Körmend, Körmendi Szt. Erzsébet Egyházközség Képviselő-testülete, 2002 Kőszeg, Projekt Ny.,p. 249-290.
[28] Sík alkotásában számos bibliai, teológiai és irodalmi/világirodalmi allúziót találhatunk, amelyek a kicsit is avatottabb olvasónak azonnal szembeötlenek az olvasás során. Ezeknek az intertextusoknak a felismerése pedig az olvasó műveltségével való érintkezés révén magához a  teljes befogadó egyénhez is közel hozza a művet, így az nem marad egy idegen, az olvasó ismereteitől távol eső alkotás.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes