„Hit
által értjük meg, hogy a világ
Isten beszéde által teremtetett, hogy
ami
látható, a láthatatlanból állott elő.”
(Zsid. 11:3)
(Zsid. 11:3)
Napjainkban kikerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel, hogy a 21. század
embere történelme során önmaga és környezete viszonyát
illetően eddig soha nem tapasztalt
nehézségekkel, ellentmondásokkal kénytelen farkasszemet nézni. A túlnépesedés,
a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák, a növekvő
víz- és élelmiszerhiány, a fosszilis energiahordozók drasztikus csökkenése és a
környezetszennyezés valódi és gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem
feledkezhetünk el azonban arról a világnézeti vákuumról sem, amely közvetve
számos pszichoszomatikus betegség okozója, s amely egyfajta sajátos kozmikus
metafizikai világhiányként is értelmezhető. Frankl
rámutatott, hogy az egzisztenciális vákuum tünetei úgy kezdődnek, hogy jellemzővé
válik az időleges létérzés, az improvizált életstratégia, a fatalikus
beállítottság, a „lesz, ahogy lesz”, majd a „minden mindegy” életérzés. Az élet
értelmetlenségének képzete olykor fellobbanó indulatokban, máskor a valóságtól
való menekülés, félelem és szorongás formájában nyilvánul meg, ami gyakran
fokozódó szellemi fáradsággal, csömörérzéssel, elfásultsággal jár együtt. Végül
a semmi (a nihil) válik uralkodóvá. (Ld.
Gyökössy Endre: Életápolás. Vallás- és családlélektani
esszék és tanulmányok. A magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója.
Bp. 1993. 178-179.) Egzisztenciális létbizonytalanságunk tehát arra
sarkallja korunk gondolkodó emberét, hogy fölülbírálja régi, megkövesedett
világfelfogását, átértékelje kapcsolatát a Természettel, tisztázza viszonyát
önmagával, embertársaival és Istennel, valamint választ találjon arra az ősi és
egyetemes kérdésre, hogy mi a helye, mi a személyes sorsa a Világegyetemben,
vagyis közvetetten mi végre született az emberi Létre.
1.
Számos kórtünet mutatja, hogy
soha eddig nem látott és ki nem mondott vágy munkál a civilizáció emberének
lelkében, amit a metafizikai hagyomány jegyében kutató és/vagy alkotó ember
joggal nevezhet világhiánynak. Miben áll hát lényege? Honnan ered? Mit tehetünk
kitöltése érdekében? A világhiány lényege – mint az előbb utaltunk rá – a
szeretet- és istenhiány. Minden kor, mely az isteni elvektől leszakadt,
rongált. Jó tünete ennek a manapság tapasztalható boldogtalanság-érzés, mely a
Lét ellen elkövetett korrupció következménye. Optimális esetben az ember belső
világa a külső Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha
ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is
jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy
társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében)
alapvetően boldogtalanok s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az
univerzális törvényekkel összhangban, harmóniában. Amennyiben visszanyerjük és
újjászervezzük önazonosságunkat (következésképp életünket normális mederbe
tereljük), fokozatosan képesek lehetünk felépíteni olyan közösségeket és e
közösségekből egy társadalmat, melyet valódi, szakrális és egyetemes törvények
irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és
öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek
kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges
viszonyban áll. Ma már tudjuk, hogy civilizációnk értékválságának elsődleges
oka nem kizárólagosan a külvilágban keresendő, hanem az emberi természet belső
diszharmóniájában, testi-lelki és szellemi egészségének zavarában, illetve e
tényezők anyagi leképződésében, kivetülésében. Az ember rendeltetése elsődlegesen
abban áll, hogy meglelje helyét a világegészben és teljes értékű, boldog életet
éljen. Az ember eredendően arra született, hogy életét benső indíttatása
szerint tudatosan élje, sorsát beteljesítse és képességeit szárba szökkentse,
kibontakoztassa. Ezért sem egyéni, sem társadalmi értelemben nem tekinthető
természetesnek és egészségesnek, hogy a teljes élet lehetősége a fokozódó
létbizonytalanság homályába vész, elveszíti átfogó távlatait, mivel nem áll
mögötte egy stabil és holisztikus világnézet, amely a mindennapok állandó lelki
bázisa, szellemi forrása lehet. Grandpierre Attila nagy sikerű munkájában ezt a
következőképpen fogalmazza meg: „Ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük,
beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket
fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása
életünk épségét, egészségét fenyegeti. […] Ha pedig a végső kiváltó ok a
Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása,
lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása,
megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető
módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket,
szellemi-gazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és
új jogrendszer segítségével.” (In. Grandpierre
Attila: Az élő Világegyetem
könyve. Válasz. Bp. 2002. 226-227.)
2.
Jaspers szerint „a világképek
részleges megismerését nyújtják a világnak; ezeket hamisan általános világlétté
abszolutizálták. Az alapvető kutatási eszmék különbözősége különös
perspektívákat tár fel. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem
válik képpé. A »tudományos világkép«, amelyet szembeállítanak a mitikussal,
maga is mindenkor új mitikus világkép, csak tudományos eszközökkel, és szűkös,
mitikus tartalommal rendelkezik.” (In. Az
egzisztencializmus. (A bev. Tanulmányt írta, a szövegeket vál.: Köpeczi
Béla.) Gondolat. Bp. 1984. 133.) Ebből is látszik, hogy a világ működésének
egyoldalú, pusztán anyagi síkon történő levezetése több sebből vérzik, a
kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus
hasonló módon lett vallássá a századok folyamán, mint bármely más, origójától
eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum. Más
szavakkal: a harmadik évezred elejére újra explicitté lett világnézeti válság
fokozatosan alakult át olyan szakrális alapot nélkülöző ismeretelméleti
világnézetté, melyhez hasonlót az ókor óta nem tapasztalt az európai
civilizáció. A Hit Éve kapcsán így
nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy annak a paradoxonnak, melynek értelmében
a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát túlhangsúlyozta, s a
közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömeggé,
termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Először is, a morális
relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti relativizmusból –
megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig
abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek. Másodszor, kérdésessé vált magára
a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének föltevése is, s
létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista
irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain,
hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert
önazonosság-tudatától megfosztották. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a
formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a
fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista
gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik
legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját
fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját
és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt,
s ő maga – Szabó Lajos és Tábor Béla szavaival élve – szellemi autarkiába,
amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára
kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi
kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba
menekítette, s az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe
utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében felmentette mindennemű felelősségtől
önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”, hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám
az erődítmény felépítéséhez végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai
szemléletnek. Többnyire ez
magyarázza, hogy a boldogságvágy és az istenalakú szeretethiány külsőségekben
történő keresése az anyagi javak, a külsőségek hajszolásában, a
birtoklásvágyban és más pótcselekvésekben manifesztálódnak, noha – mondja Böjte
Csaba – „a bölcs azok iránt az örömök iránt nyújtja ki a kezét, amelyeket Isten
felkínál.” (= Képmás, 2012/12. sz.
10.) Sajnos azonban e helyett a problémán egyre többen önpusztítással vagy
modern és lélekidegen sztahanovizmussal próbálnak segíteni.
Hamvas Béla írja, hogy „az őskorban
[...] az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el és a kettőt
nem látták külön; amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi
valóságtól tették függővé.” (In. Hamvas
Béla: Scientia Sacra. Az őskori
emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 185.) Ezzel szemben azt
tapasztaljuk, hogy a spirituális bázisáról leszakadt anyagközpontú ökonómiai
felfogás következményei ma már kikerülhetetlen ökológiai veszélyforrásokká is
váltak és globális ökoszisztémánkra, valamint testi-lelki egészségünkre
egyaránt ártalmasak. Érdemes megfontolnunk ezért Müller Péter szavait, aki
világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását abban látja, hogy „az ember
tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem
egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk
megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk,
amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály
szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban
képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk.” (In. Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz. Bp. 1993. 191.) Nem lenne talán célszerűbb
meggondolni, de legalább megismerni egy több ezer éves, lényegénél fogva tértől
és időtől független, de azonos tőről fakadó, a Természetet, a Mindenséget, a
Világegyetemet Istenhez hasonlatosan tisztelő hagyományos és univerzális
szemléletmódot, különösen akkor, ha a modern tudomány is sorra igazolja ezen ősi
tudás hitelességét? Annál is inkább, mivel „teremtés” szavunkkal közös tőről
fakadó Természet szó jelentése átfogó értelemben a Teremtés Egészére, az élő
Világegyetemre és a Mindenségre (vagyis Istenre) vonatkozik, melyen kívül – per
definitionem – nem lehet semmiféle létező. A metafizikai hagyomány tehát
egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete
van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására)
teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye
szerint. Ily módon az otthontalanság helyévé tett világkép helyére egy olyan
természetes és átfogó világfelfogás kerül, melyben semmi sem történik ok nélkül
és mindennek értelmes, távlatos célja van. Véleményünk szerint egy ilyen
világképben valóban érdemes hinni és bízni. Annál is inkább, mivel a
világnézetünkben történő változás (pontosabban: világlátásunk szakrális
alapokra helyezése) a gyakorlatban is nagyobb eredményre vezethet, mint az
utólagos mentőöv-keresés. Egyáltalán nem érdektelen tehát, hogy miképpen
gondolkodunk önmagunkról, mennyire bensőséges kapcsolatot ápolunk önvalónkkal
és az élő Természettel. Életünk értelmének tisztázása, valós alapra helyezése
így áttételesen a gyakorlatban is támogathat minket egy élhetőbb, boldogabb
egyéni és közösségi élet megteremtésében.
3.
„Ha egyszer valaki elveszítette
kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére
vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. (In. Uő: A normalitás
tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról.
Magyar Könyvklub. 2003. 11.) Amennyiben az egyén spirituális bázisáról leszakad
és autoritását elveszíti, akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy
önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és
fizikai biztonságérzetét. Fontos tudatosítanunk, hogy egyéni életünk csak akkor
lehet igazán beteljesült, ha kiteljesedésünk, önmegvalósításunk nem ütközik nap
mint nap mesterséges akadályokba, nem gátolják, fogják le olyan béklyók, melyek
alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják.
Hiba lenne nem észrevenni, hogy a metafizikai tudás, a személyes hit és az ún.
anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka az utóbbi
évtizedekben reneszánszát éli. Amint arra Természet
és világnézet a harmadik évezred elején (1-6. rész) című cikksorozatunkban
is rámutattunk, igény mutatkozik egy olyan világlátás kialakítására, amely
tényleges magyarázatot képes adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi
kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? E kérdésre Kant úgy felelt,
hogy a világban lévő célirányosság feltételezett érzékfeletti okára vonatkozóan
nem lehet semmiféle tapasztalatunk, így fogalmat sem alkothatunk róla, hiszen
ahhoz, hogy a természet értelmes okáról és rendeltetéséről fogalmat
alkothassunk, a természet egészének célját is ismernünk kellene. Mindazonáltal
nem feltétlenül szükséges ismernünk az egész teremtés célját: a világ egységes
rendje, a kozmikus törvények univerzális és következetes működésének
megismerése elegendő alap egyetlen rendezőre következtetni. Figyelemre méltó
azonban, hogy a háttéri tapasztalatban valamiképpen mégis tudunk Istenről mint
a világ végső okáról, így fogalmat is alkothatunk róla. „Szerencsére a
nemzetközi tudományos világ kiválóságai közül egyre többen adnak hangot annak a
személyes és szaktudományosan igen jól alátámasztható meggyőződésüknek, hogy a
teremtett világ, ha úgy tetszik, az Intelligens Teremtő szupernaturális
alternatívája teljesen konzisztens világmagyarázatra ad módot és harmonikus
határfelületet kínál a tudomány felé.” (In. Tóth
Tibor: Tudomány, hit,
világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 39.) Már a múlt században – kiváltképp Teilhard
de Chardin, Karl Rahner, Lonergan, illetve Schoonenberg munkássága nyomán –
körvonalazódni kezdtek az általános evolúciótanból vett istenérv körvonalai. Ez
az érv az Aquinói Szent Tamás által felvázolt érvelés kiegészítése, amennyiben
a belső és hierarchikus célirányosságot nem a statikus világkép, hanem egy
organikus és dinamikus kozmológia alapján vizsgálja. Ez az eljárás Spinoza
Istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Tehát
„az isteni irányítás nem közvetlen beavatkozással, hanem a természeti létezők
közvetítésével valósul meg, és nem visz kényszert az események természetes
láncolatába.” (In.Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok. Az Apostoli
Szentszék Könyvkiadója. Bp. 1990. 92.) Tény, hogy az evangéliumi tanításokon
alapuló és a tiszta szellemi hagyományból eredő „világképnek az érvényességéhez
nincs feltétlen szükség az én hitemre, belátásomra vagy meggyőződésemre, hiszen
Isten, ez az intelligens és szeretetteljes Erőforrás akkor is létezik és akkor
is minden élet forrása, ha nem hiszem el, vagy nem ismerem fel. De ha
felismerem, akkor az Istenben való hit, ugyanúgy, mint az Isten tagadása, átminősül,
és Isten-tudássá alakul.” (In. Balogh
Béla: A végső valóság. Bioenergetic
Kft. Piliscsaba.2003. 138.) Személyes szabadságom megengedi ugyan, hogy
kételkedjem Isten létezésben, ám attól még nem szereztem minden kétséget kizáró
bizonyosságot sem Isten létéről, sem nemlétéről. Hinni ugyanis elvileg szinte
bármiben lehet, azonban ha a hitem nem alkot szerves egységet a tudással, akkor
nem válhat belőle valódi bizonyosság. Más szavakkal: nem kíséri áldás működését
és nem tükrözi az univerzális rendet. Az, hogy kizárólagosan kartéziánus
logikára alapozott, és az empirikus megismerés módszertanával bővített világkép
segítségével nem tudunk teljes bizonyossággal választ adni Isten létezésének,
az élet értelmének céljára vonatkozó kérdéseinkre, két fő okra vezethető
vissza: tudásunk hiányosságára, valamint e tudás megszerzéséhez használt
tudományos paradigma szűkös kereteire és metodikai korlátoltságára. A
pozitivista és szkeptikus módszerből való kiábrándultságot követő közöny és
apátia az ember tudatában és lelkivilágában maradandó károkat okozott. Az
egyházi apparátussal tévesen összemosott hitéle fokozatosan elvesztette
hitelét, s többé nem volt képes reális támaszt, biztos szellemi és lelki
táplálékot nyújtani a kor követelményeihez alkalmazkodni kívánó hívők számára.
A szeretet- és istenhiányon nyugvó világhiány kitöltésének vágya tehát
szükségszerűen tette várandóssá a dekonstrukciót, ami látható-érezhető módon az
újrateremtés igényével lép fel világnézetünk alapjait illetően. Ez az egyik
lehetséges oka, hogy egyre többen kerülik meg az egyházat és önálló utakon
próbálják megtalálni az Abszolútumot, s ez indokolja az egymást kiegészíteni
próbáló alternatív világképek és felfogások népszerűségét és terjedését.
Egyfajta sajátos profán istenkép kialakításának igényét érhetjük tetten ebben a
folyamatban, ami kevésbé személyes reformációként, sokkal inkább egy igazi és
hiteles, az ősi Forrást és a modern kinyilatkoztatást sem nélkülöző metafizikai
vágyként értelmezendő.
4.
Az Istenről való tudás megszerzésére (a
tudomány és a vallás egyesítésre) a történelem folyamán számos kísérlet
történt. Platón Politeia című művében
a filozófiai istentant a theosz és logosz szavakból teológiának nevezte és
szembeállította a költők istentanával. Arisztotelész Metafizikájában a teológiai filozófiát az elméleti tudományok közé
sorolta és megkülönböztette a mitikus istenábrázolásoktól. Az ész és a hit kettősségének
ötvözésére a skolasztikus filozófia is kísérletet tett: a theosz (isten) + dikaiószion
(igazolás) szavakból alkotott teodicea
a filozófiának azt az ágát jelölte, amely az ész természetes fényében vizsgálja
Isten létének és mibenlétének kérdését. (A megnevezés valójában Leibniztől
ered, s Wolff tette elfogadottá.) Míg a filozófia minden ágával a világ átfogó
értelmezésére törekszik a racionális logika segítségével, a teodicea a végső
alap (Isten) feltárására és természetének megismerésére tesz kísérletet.
Feladata tehát az Istenbe vetett hit és bizalom ésszerűségének igazolása.
Mindazonáltal – írja Karl Rahner – „az Istenről való ismeret igazságát – hogy
valaki minek s kinek tartja Istenét –, egyszersmind szeretetének rendje vagy
éppen káosza hordozza. A dolog nem úgy áll, hogy az ember először is semleges
módon megismeri Istent, majd pedig eltöpreng azon, vajon szeretettel vagy gyűlölettel
viseltessék az eképpen megismert Isten iránt. […] Isten konkrét megismerését
már mindig is eleve meghatározza az, amiként az ember a számára adott dolgokat
szereti és értékeli. A metafizikai megismerés sohasem szemléli tárgyát annak
tulajdon mivoltában – »színről színre«, hanem csak a szubjektum saját
transzcendenciájából ismeri meg, az ember irányultságaiból. Ennélfogva az ilyen
metafizikai megismerést – egyfelől – nem irányíthatja kellőképpen maga a tárgy
és – másfelől – ezért függ mindazon mozzanattól, mely transzcendencia konkrét
módját és sajátosságát meghatározza.” (In. Karl
Rahner: Az ige hallgatója. Vallásfilozófiai
alapvetés. Gondolat Bp. 1991. 116-117.) Ebből
is jól látszik, hogy az Istenről való bizonyossághoz (hit + tudás = pistis)
szükség van a személyes szándékra (akaratra), tehát egy alapvetően nyitott
szemléletmódra és magatartásformára. E személyes hozzáállás fontosságát
hangsúlyozza Henri Boulad is: „Hányan vagyunk, akik nem hiszünk önmagunkban!
Nem is akarunk hinni és ráhárítjuk az egészet Istenre. [...] Aki önmagában nem
hisz, az Istenben sem hisz. Mert az istenhitet nem lehet csak úgy a »levegőből«
venni, egy valahol »általában« létező Istenbe vetett hitként. A valóságban
Isten nem cselekszik nélkülem. És mivel Isten bennem van, ezért benne bízni
annyi, mint ugyanakkor önmagunkban hinni.” (In. Henri
Boulad: A teljes élet titka.
Korda. Kecskemét. 1998. 11.) Vagyis:
„Istenben élünk és mozgunk”, s ha zörget az Úr ajtónkon, mi döntjük el, hogy
beengedjük-e, ám szükséges, hogy mi is keressük Őt. („Zörgessetek és
megnyittatik néktek.”) Az egészséges hit önmagunkban tehát Istenbe vetett
bizalom alapfeltétele. („Isten ott állt a hátam
mögött, és én megkerültem érte a világot.” – írja József Attila egyik kevésbé
ismert szövegében.) Anyanyelvünk sem véletlenül mondja: aki hisz
önmagában, annak egészséges önbizalma van.
Ám a diszharmonikus önkép, a reális önismeret hiánya egyben az univerzális
törvényekkel összhangban álló világnézet hiányára is vall. Azt, hogy a
túlértékelt önkép, az egoizmus, az önhittség miképpen függ össze a világnézeti
válság következtében realizálódó külvilági eseményekkel, jól példázza az
emberiség történelme, illetve a két világégés. Madách Tragédiájának spirituális olvasatából szintén világosan kitűnik,
hogy mi módon válhat a hit öncélú és destruktív rögeszmévé, vagy hogy hová
vezet a Természettől, Istentől, a krisztusi hagyománytól eltávolodott és
önvalójától megfosztott önző és korlátolt gondolkodás. Éppen ezért a keresztény
hagyományőrzés sem merülhet ki formális rítusokban, hiszen az ortodox és
konzervatív mintákból kibontakozó és az egységes, szakrális alapokat nélkülöző
hit többé önmagában nem elegendő, hogy hozzásegítse az embert az Istenhez, a
lét teljességéhez vezető útra való rátaláláshoz. Az Evangélium alapállásának
megvalósítása először az egyén szintjén kezdődik, majd kis közösségek önszerveződésével
folytatódik. Ha jól figyelünk, e folyamat már elkezdődött – az ószövetségi
haragvó, hatalmat gyakorló istenkép helyébe az újszövetségi személyes Isten
elgondolása lépett. Nem véletlen tehát, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal
való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat
vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In. Szigeti
Lajos Sándor: Evangélium és
esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.) E kérdés
megválaszolásához tanítványi alázattal illik közelíteni. Ez az alázat azonban
nem megalázkodást jelent, hanem olyan lelki és szellemi magatartást, amely a
Lét alapállását, az ősi metafizikai hagyományt kívánja megismerni. Ehhez
azonban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a hagyomány és tradíció
kifejezéseket semmiképpen sem tanácsos felcserélnünk, hiszen a tradíció
szokások, szabályok és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi Forrásból
(Istentől) eredő spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának
ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a
hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi és hiteles metafizikája.
5.
„Bármit kértek az imádságban, megkapjátok.” –
olvassuk Máté Evangéliumában. S a következőképpen ír József Attila Miben hisztek... című 1937-es versében:
„Miben hisztek ti makacs égitestek, / hogy föllobogva / lángokkal egymásnak nem
estek / csak kerülitek egymást óvakodva? // Szerelem tart-e, béke és igazság /
titeket féken, / vagy pisla, hunyorgó ravaszság, / mely farkasszemet néz az ürességben?”
Ám vajon tudjuk-e, mi is az a hit valójában, s miképpen lehet segítségünkre a
keresztény hagyományban? „A hit a tudás
egyik fajtája, tehát amit hiszek, azt tudom is” – jelenti ki Hegel egyik
ifjúkori tanulmányában. Kirkegaard azonban arra jutott, hogy a hit nem tudás,
hanem inkább akarat, mivel egyéni szándékot feltételez. Vajon igaz a
kijelentés, hogy amennyiben hiszek például Istenben, akkor tudom is a
létezését? Elfogadom-e a róla hallott információkat (az Igét) és elhiszem-e
annak igazságát, amennyiben a hit hallásból és a Szentlélektől (fides ex auditu
et Spirito Sancto) fakad? Rudolf Bultmann szerint ugyanis „csak az képes a
szöveg kívánalmát meghallani, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat.”
(In. Rudolf Bultmann: A
hermeneutika problémája. Filozófiai hermeneutika. Bp. 1990. 110.) Mindazonáltal
az idők során a pneumatikus istenkép fokozatosan áttevődött a logoszra, nagyon
is indokolt a kérdés, hogy miképpen szerezhetek bizonyosságot a hallott
ismereteim igazságáról? Ez alapvetően függ a személyes hozzáállástól. „A
bizonyosság vállalása ugyanis – írja Tóth Tibor – döntés, s ennyiben lehet az
akarathoz rendelni vagy hasonlítani. Ez így van többé-kevésbé a mindennapi
életben is. Ezért azután a hit vagy meggyőződés sehonnan sem küszöbölhető ki,
megelőzi a bizonyítást vagy cáfolatot is, és gyakorta rendíthetetlen vagy
majdnem rendíthetetlen.” (In. Tóth Tibor:
Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus.
Kaposvár. 2004. 40-41.) Így lehetséges, hogy az ember tiszta énjére és a
világegészre vonatkozó, a tárgyi ismeret hátterében húzódó a priori tudás nem más, mint transzcendentális tapasztalat. S ez az
a pont, ahol az ész és a hit találkozik. Az ősi hagyomány szerint a hit
rendkívüli hatóerővel bíró mentális eszköz, melyet fokozatosan tanulunk meg tudatosan
használni. A folyamat úgy működik, hogy saját mentális teremtő képességünk
megalkotja a kívánt eredmény gondolati képét, ami azután – amennyiben vágyunk
nem mond ellent az univerzum alaptörvényeinek, illetve a Gondviselés akaratának
(vö. providentia: előrelátás) – letranszformálódik, „testet ölt” az anyagi
síkon. Tehát minél jobban tudjuk összpontosítani gondolatainkat a kívánt célra,
minél koncentráltabban vagyunk képesek tartósan látni az eredményt „lelki
szemeink előtt”, vagyis – fenomenológiai kifejezéssel élve – minél hatásosabban
tudjuk intencionálni tudatunk az általunk képzeletben teremtett valóságdarabra,
annál nagyobb eséllyel realizálódik a vágyunk. A gondolat teremtő ereje ugyanis
közvetlen hatással van érzelemvilágunkra, ahonnan már csak egyetlen lépés a
tettre ösztönző motiváció létrejötte. (A hiány is úgy válhat teremtő erővé,
hogy kitöltése végett tudatos vagy tudatalatti mentális energiákat mozgósítunk,
melyek végül fokozatosan leképződnek az ún. hétköznapi élet szintjére.) Tehát a
hit ereje a koncentrált gondolat ereje, ami kialakítja a belső képet
önmagunkról, életünkről, világképünkről. Gyakori probléma azonban, hogy
valamely tartósan negatív gondolati kép (s a köréjük épült érzelemvilág,
felfogás és magatartásforma) tudat alatt működő kétely formájában
akadályozhatja a tudatos mentális elképzelés megvalósulását, s ebben az esetben
e látens és rejtett hit hiánya önmagunkban és sikereinkben – akár évszázadokon
is átívelő – gátló tényezővé válhat. Többek között ezért fontos hangsúlyozni a
hit és a tudás egységének (mint bizonyosságnak) a fontosságát. A racionális ész
szabályait követni próbáló nyugati elme azonban kételkedik a transzcendens és
belső, intuitív tudás valóságosságában, s megpróbálja saját hatásterületén
belül magyarázni a világ dolgait. Mindazonáltal a világról való tudásunk elsődleges
tapasztalata nem feltétlenül racionális. A ráció mindenhatóságába vetett hit
következtében tudásunk csupán „rész szerint való” lehet, pontosabban a valós
gnózis helyébe egy rögeszme, míg az igazi hit helyébe a vakhit és az önhittség
lép. A tudatos hit ugyanis nem más, mint az összpontosított gondolat ereje,
biztos tudás, megingathatatlan belső bizonyosság. „Valamiben hinni tehát annyi,
mint gondolatban felépíteni, vagyis teremteni, aztán kitartani a gondolat
mellett és kételyek nélkül teljes belső biztonsággal tudni, hogy a kívánt
eredmény előbb-utóbb a fizikai világban is megjelenik.” (In. Balogh Béla: i.m. 141.) Ez az a bizonyosságban megszilárdult hit,
melynek hiányára Jézus is utalt, mikor Péter elindult felé a vízen, majd az erős
szél láttán megijedt s merülés közben félelmében felkiáltott, hogy „Uram ments
meg!”, melyre Jézus azt felelte, miután kinyújtotta felé a kezét és megfogta:
„Te kishitű, miért kételkedtél?” (Máté 14:26-31) A kulturális emlékezet, a
neveltetés, a környezet hatása – amint arra a modern tudomány is rámutatott –
szinte észrevétlenül képes struktúrákat rögzíteni a tudatalattiban. Ám ha
tudatalattink egy természetes, metafizikai hagyományra épülő világlátásra van
hangolódva, akkor a vallás (ami valójában az Istennel való kapcsolat
folytonosságát jelenti) a vallásos érzület ténylegesen is mindennapi életünk
részévé válhat. Az egzisztenciális vákuum, a létbizonytalanság, s az ebből
fakadó kimondatlan félelem helyét átveszi az „Istenben élünk és mozgunk”
tudatalatti meggyőződése, s hétköznapi tapasztalattá válhat a Gondviselésbe, az
élet teljességébe, értelmébe és céltudatosságába vetett ősbizalom, melyet
istenhitnek nevezünk. A világ és a természet valódi alaptermészetének megértése
ezen a ponton alkot szerves egységet világnézetünkkel, melynek tisztázása által
tudatos és érdemi lépéseket tehetünk az istenalakú hiány kitöltése, valamint
életünk személyes beteljesülése felé. Egyáltalán nem
közömbös tehát, hogy milyen szemléletmód áll gondolkodásunk hátterében. Más
szavakkal: amennyiben harmóniában szeretnénk élni önmagunkkal, akkor mindenekelőtt
saját hangunk kell, hogy legyen a Kozmosz éneke. Más szavakkal: a hit, remény
és szeretet hármas egysége legyen bennünk az a megszentelt bizonyosság.
Napjainkra tehát egyre nagyobb az
írástudók felelőssége és hite. Babits Mihály Üzenet és vallomás című 1932-ben írt esszéjének egyik részletével
zárjuk írásunkat, melyben a következőképpen ír az írástudók felelősségről: „Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit
egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos
Szentlélekben, amely még mindig meghódítja a világot, amíg csak egyetlen ember
agyában fészke van.” (In. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II. Bp. 1978. 369.)
Muhel
Gábor
Megjegyzés küldése