Concerto: Őszesten
Megzabolázni jöttem az égből
a dalt, ember s magány keserű sorsát.
A mák gonosz, eltékozolt harcát,
mely ösvényen kúszik, kergetve fénytől.
Nem érdekel már régtől a rím sem.
Bolond, összecsúszott mondatokkal
harcol szívem s a belémbújt faggyal.
Nem látok nőt sem, ki szeretne híven.
Baudelaire a mester, Rimbaud rohanás,
Hölderlin szív-fegyver, Verlaine látomás.
Hazug nóták is patakzanak fel,
vigyázva ellenük ég-fényeivel...
Concerto: Fénytelen
Nem hiszem – az élet kegyelem.
Olyan, mint torznak a pokol,
kibe a síri csönd jön el,
ha Isten szent könnyel válaszol.
Könnyel, kenyérrel, mit számít már.
Úgyis csak sár jut minekünk.
Nekünk, kikbe aludni jár
a lélek tűz szava: fegyverünk.
Tegnap még arcátlanul hittem:
a fény elbont sok felleget.
Ma már tudom alvadó hittel:
megbomlott bennünk a szeretet...
Concerto: Magány
Szeretlek: az érzést elmosta a tenger,
bár, mint kókadt dagály, olykor még visszatér,
s tűnődve úgy hiszem, ilyenkor bennem él
Szép vagy: tűnődve lágy rózsába olvadó,
s míg hamis akarat szeget üt a fejbe,
tudom: bolond gombát nem aprítasz tejbe,
te édes, duruzsoló, röpke altató.
Elmúlik a nyár, az ősz, a fázós tél is.
Nyirkos magányban hiába rovom utam.
S a szerelmes versekből nem gyűlik hozam,
tudom: minden nyűtt sor csak magáért fénylik...
Homokvár a szélben
Hazug diódák potyognak az égből:
rám a jégeső ezer átkot ragaszt.
S vágtatni mélán, bambán, mint egy paraszt
nem fogok én: rohanva ki a fényből.
Hazug világ csak hazug szavat teremt,
s a kutyaszart fénylő aranyba önti.
Einstein törvénye él, míg meg nem dönti
egy-egy Baudelaire-i szó, megtörve jelent.
A költészet lehet akár a téboly,
felforgatva a ráció törvényét,
megnyírbálva a lugas vad sörényét,
fellegbe emelve anyagot, még oly
létezést nem éltem meg tán soha én,
mely tisztaságával felissza az űrt,
és embert ember ellen soha nem küld:
e zord földi poklot váltsa meg a fény...
Megjegyzés küldése