„A szellő nárdusz-illatot hozott,
Kőszikla is termett virágokat.
Oly fényes volt a táj, oly meleg!
A fákon, földön nyilt a sok virág.
Láttam csodás nézésü szűzeket;
Közöttük rózsakeblü Jeminát.
Fürgén szökeltek, mint az őzikék
Ő s Izraelnek többi lányai.
Titkos zenétől zengett a vidék.
Vágytam kikötni, partra szállani.
Kerestem a kormányt, az evezőt;
De két kezem sehol se lelheté.
Tündérmező ért uj tündérmezőt,
És kis hajóm csak úszott lefelé.
Aztán sötét lett, s láttam uj csodát.
Az égnek eltünt napja, csillaga.
S ketten haladtunk csendesen tovább:
Én csónakomban és az éjszaka.”
(Reviczky Gyula: Salamon király álma - részlet)
De szép is az ősz Jeruzsálemben! A frissen sajtolt olaj szaga ki-kicsap a hatalmas cserépkorsókból. Az este készített kecske- és juhsajt fenséges illata betölti a macskaköves tereket. A kelet összes fűszere elvegyül egymással a levegőben, miközben az új búzából sütött, még gőzölgő, ropogós cipók látványa evésre ingerli az ínyeket.
A tomboló hőség után végre egy kis lélegzethez jutnak az utcák és a terek. A tenger felől érkező hűvös szél felélénkíti az embereket. Szinte fuldoklóként isszák, nyeldesik az éltető levegőt. Ilyenkor még kora délután is jobban megállnak egy kis trécselésre az árusokkal és egymással.
A sikátorok poros utcáit kisöpri a huzat. Nem is látszott eddig a sok szeméttől, hogy milyen szép mintázata van a köveknek. Ahogy az emberek, úgy az összetapasztott lapos, fehér tetős házak is megelevenednek. A nap égető sugarai mintha elviselhetőbbek lennének a feltámadt szellőben.
Egy szürke szakállú, agg férfi ül a királyi palota kertjében cédrusfából készített, szép, előkelő faragású öblös karosszékében. Egyszerű, földig érő patyolatfehér köntös fedi el a testét és finom bőrből készült kényelmes sarut visel a lábán.
A narancs-és az olajfák illata körbelengi a tájat. A férfi arca megfeszül. A barázdák is mélyebben szántanak a homlokába. Elnéz a távolba. Gondolkodik. Emlékeiben kutat. Fejében egy régi dallamot hall, melyet kellemes baritonú, fiatal, jóképű ifjú énekel:
„Én Sáronnak rózsája vagyok,
és a völgyek lilioma.
Mint liliom a tövisek közt,
olyan az én mátkám a leányok közt.”
(Énekek Éneke 2. 1-2.)
– De hiszen ez az ifjú én vagyok! – szűkül össze mélyfekete szeme csodálkozón. – Olyan messze, messze van már… – Elkomorodik. Szomorú arca még gyűröttebb lesz.
Bort hozat a szolgákkal. Először egy kancsóval, majd még eggyel. Sűrű, édes vörösbort, mirhával ízesítve. Azt iszogatja az aranyserlegből, elrévedő tekintettel. Az erős italtól kissé megmámorosodva, az előbbi nótát elfeledve ül a széken, kezével dobolva az asztalon. Az asztal egy kisebb birodalmat ér. Csiszolt, művészien vésett smaragdból van. Aztán elbóbiskol, nyála elcseppen, le a fűre. A fák leveleit most összeüti a feltámadt szél. Súgásukra felébred. Újra eszébe jut a dal.
– Vajon melyik feleségemnek énekeltem ezt az esküvő előtti éjszakán? – morfondíroz magában. – Talán az egyiptomi fáraó lányának, annak az alacsony, formásan gömbölyded feketének?
– Vagy valamelyik moábita hercegnőnek szólt a nóta? – Két ujja közé csippenti az asztalra hullott falevelet. Kicsit forgatja, nézegeti. – Azok is mind feketék voltak…
– Ki emlékszik erre már… – Szeme elréved, vissza a múltba.
– Egy lány érkezik fényes kísérettel a jeruzsálemi udvarba. Alacsonyka, de széparcú. Első pillantásra megtetszik neki, amint kiszáll a lovas hintóból. Különös, kedves, varázsos szavú leányka, akit illedelmesen neveltek valamelyik uralkodó asszonyházában.
– Salamon… – a halántékán néhány letapadt pihét borzol meg a formás női száj. Balzsamos levegő fürdeti a különös színű virágok szirmait. Zamatos barack ízt érez a szájában. Persze, a kis fekete megcsókolta. Úgy csókol, de úgy… Közben egyre jobban zihál. Teste megfeszül, majd odaadási vágyában nagy, puha keblét kínálja neki. Mézszínű a mellbimbója. Szantálfa illat kúszik az orrába, ahogy a szájába veszi.
Mennyi keblet, szájat csókolt már életében, Istenem… Kicsit, nagyot, kereket és keményet.
Dacosan biggyedőt és kacérat. Mind más volt. Mindnek más íze volt.
Dacosan biggyedőt és kacérat. Mind más volt. Mindnek más íze volt.
Nehézkesen feláll a kényelmes karosszékből. Nyújtózik egyet, majd elsétál hátra, a kis halastó felé.
– Hiába, nem nekem nyílnak már ezek a szépségek… – Lemondóan csóválja meg a fejét.
– Nem nekem virágoznak Izrael legszebb szüzei, vén vagyok, vén…
– Szakállam, mi egykor, mint ében csillogott, most a fehér galamb tollához hasonlít. Kezem reszketős lett, izmos lábam, mellyel hajdan annyi mérföldet meneteltem vidáman, oly’ gyenge, mint a ma született bárány. Csetlik-botlik, ha csak a kertet járom is körül. És a termetem… – Szája keserű grimaszba torzul.
Fájós térdét tapogatva megáll a csillogó víztükör előtt és belehajol. Egy groteszk arc néz vissza rá. Fiatalkori képének lepusztult maradéka tekint a szemébe. Bőre megnyúlt, ajka petyhüdten, felismerhetetlenül lóg le arca közepéből. Csontjai szinte kibökik a bőrét.
Az őszi szél hirtelen megrázza a narancsfák koronáját. Különös, borzongó érzés fogja el. Összehúzza mellkasán a köntöst, de az sem segít. Csak úgy remeg az elnyűtt, öreg test.
– Milyen hideg van – villan át rajta a gondolat. Lassan, csoszogva lépdel az ajtó felé vezető márványkockákból kirakott úton.
Érzi, nemsokára megtér atyjához, Dávid királyhoz. Tudja, hogy Izrael Istene készíti a helyet, ahol végre megpihenhet a hosszú út után. Megfáradt fejét az utolsó kebelre hajtja; az Úr szépséges kebelén alszik el örökre.
Varga Nóra
Megjegyzés küldése