december huszonharmadikán láttál
ahogy feküdtem az ágytál
fölött fél méterrel mozdulatlan
és nem volt más alattam
csak nedves lepedő
és fél méterrel lentebb az ágytál
december huszonharmadikán mikor láttál
ahogy feküdtem az ágytál
fölött fél méterrel mozdulatlan
és nem volt más alattam
csak nedves lepedő
és fél méterrel lentebb az ágytál
december huszonharmadikán mikor láttál
azt hitted én nem tudok róla
rákérdeztél az infúzióra
az ősz hajútól a sarki ágyon
és annyit mondott várjon
várjon kedves
és te vártál
lepedőnedves
szemeiddel az ágytál
mellett fél méterrel mozdulatlan
december huszonharmadikán egymagadban
jöttél megszorítani kezem
és a két kéz lepedőnedvesen
markolta egymást és remegett
a haláltól fél méterre lehetett
mikor ránk omlottak a hófehér falak
december huszonharmadikán este
túladagoltalak
Halmazok
A világ vagyok s világban a Föld,
a kék, a piros, a sárga, a zöld.
Európa. És Európában
már a hang is vagyok: a szó, a dal.
Már elkülönítve, megmunkáltan,
múlttal és jelennel vagyok magyar.
És én vagyok az ország, az egész,
s az is, mi benne virágzik, enyész;
és én vagyok a megye, a város,
városban utca s utcában lakás;
a kisszoba vagyok s a homályos
íróasztali elszámoltatás,
mert én ülök asztalnál, az ember,
a két lábammal és két kezemmel;
és én vagyok még beljebb, a lélek,
én a büszkeség, és én a hibák.
Milliónyi dolog közepének
vagyok titka – s titokban a világ.
Ma
A világ nőtt rád vagy te mentél össze,
én nem tudom. Történt, ahogyan történt.
Ma nem remegtem sokat, hogy még jössz-e,
mert elhívtalak vagy magadtól, önként.
Ma nem lángoltál, nem égtél úgy bennem
s nem voltál más vagy több ebben az éjben,
nem voltál muszáj vagy viselhetetlen
hangtalan, halvány cigarettafényem.
Az ember sokat csalódik magában.
Ki mindent jól csinált, csalódik az is.
Ráeszmél utóbb vagy annál korábban,
hogy legfőbb ígérete álnok, hamis
és céljai mind csak illanó igék.
Becsapni és folyton becsapva lenni.
Az igazat hagyni, szólni: „semmiség”
s küzdeni azért, mi igazán semmi.
Aludtam és keltem. Ültem és álltam.
Terveztem is és fölvillant pár emlék.
Ismeretlen arcok nevettek nálam
és otthonosabban tett-vett a vendég.
Nincs hova menni és nincs idő várni,
ha másnál kopogok, mindig csukva van,
mert másnál soha nem mehet be bárki.
Ember az embertől nagyon nyugtalan.
Hinnem kellene benned – hogy te jössz még,
mert jönni szeretnél, szeretve önként,
képzelni azt, hogy nem mehettél összébb
és nem úgy történt, ahogyan az történt.
Muszáj legyél vagy elviselhetetlen,
utáljalak vagy imádjalak jobban,
csak ne élj, mint ma, észrevétlen bennem,
hogy kutassalak az irodalomban.
Mindig este
Csak a párkányra borultam.
Egy életnyi terhet adva a könyöknek,
hogy így hallgassam, nyomorultan,
a falevelek mint zörögnek,
s a kutyák e félhomályba esve
mint ugatnak s némulnak hirtelen.
Este van az utcán, mindig este
s mindig árnyék a szívemen.
Lázas lelkem folyton beteg,
cigaretta méri számban a fokát,
s mint gyermek, aki reszketeg,
nyűgös, éjjeleket nyafog át.
Nem nyugszik semmi köröttem,
sűrű, nyomasztó lég lebeg,
fájdalmakat az örömben
szikráztatnak a fény-jelek
az égi, kopott műszerfalon.
Csak, ami nincs, az világít.
Minden más ama csillag-plafon
elszürkült, ócska hibáit
rejti, hogy senki se lássa.
Így bújócskázik az éjjel
s az időnek kattogása
egy egész embert kibélel.
Változok. Csöndben. Egészen.
Egyre apróbb ponttá válok.
Egyre erősebben érzem,
hogy szétmállanak az álmok,
a föld megfordul alattam,
s itt dobban rajtam a hiány
minden még nagyon szokatlan
mellkasi rezonancián.
az ősz hajútól a sarki ágyon
és annyit mondott várjon
várjon kedves
és te vártál
lepedőnedves
szemeiddel az ágytál
mellett fél méterrel mozdulatlan
december huszonharmadikán egymagadban
jöttél megszorítani kezem
és a két kéz lepedőnedvesen
markolta egymást és remegett
a haláltól fél méterre lehetett
mikor ránk omlottak a hófehér falak
december huszonharmadikán este
túladagoltalak
Halmazok
A világ vagyok s világban a Föld,
a kék, a piros, a sárga, a zöld.
Európa. És Európában
már a hang is vagyok: a szó, a dal.
Már elkülönítve, megmunkáltan,
múlttal és jelennel vagyok magyar.
És én vagyok az ország, az egész,
s az is, mi benne virágzik, enyész;
és én vagyok a megye, a város,
városban utca s utcában lakás;
a kisszoba vagyok s a homályos
íróasztali elszámoltatás,
mert én ülök asztalnál, az ember,
a két lábammal és két kezemmel;
és én vagyok még beljebb, a lélek,
én a büszkeség, és én a hibák.
Milliónyi dolog közepének
vagyok titka – s titokban a világ.
Ma
A világ nőtt rád vagy te mentél össze,
én nem tudom. Történt, ahogyan történt.
Ma nem remegtem sokat, hogy még jössz-e,
mert elhívtalak vagy magadtól, önként.
Ma nem lángoltál, nem égtél úgy bennem
s nem voltál más vagy több ebben az éjben,
nem voltál muszáj vagy viselhetetlen
hangtalan, halvány cigarettafényem.
Az ember sokat csalódik magában.
Ki mindent jól csinált, csalódik az is.
Ráeszmél utóbb vagy annál korábban,
hogy legfőbb ígérete álnok, hamis
és céljai mind csak illanó igék.
Becsapni és folyton becsapva lenni.
Az igazat hagyni, szólni: „semmiség”
s küzdeni azért, mi igazán semmi.
Aludtam és keltem. Ültem és álltam.
Terveztem is és fölvillant pár emlék.
Ismeretlen arcok nevettek nálam
és otthonosabban tett-vett a vendég.
Nincs hova menni és nincs idő várni,
ha másnál kopogok, mindig csukva van,
mert másnál soha nem mehet be bárki.
Ember az embertől nagyon nyugtalan.
Hinnem kellene benned – hogy te jössz még,
mert jönni szeretnél, szeretve önként,
képzelni azt, hogy nem mehettél összébb
és nem úgy történt, ahogyan az történt.
Muszáj legyél vagy elviselhetetlen,
utáljalak vagy imádjalak jobban,
csak ne élj, mint ma, észrevétlen bennem,
hogy kutassalak az irodalomban.
Mindig este
Csak a párkányra borultam.
Egy életnyi terhet adva a könyöknek,
hogy így hallgassam, nyomorultan,
a falevelek mint zörögnek,
s a kutyák e félhomályba esve
mint ugatnak s némulnak hirtelen.
Este van az utcán, mindig este
s mindig árnyék a szívemen.
Lázas lelkem folyton beteg,
cigaretta méri számban a fokát,
s mint gyermek, aki reszketeg,
nyűgös, éjjeleket nyafog át.
Nem nyugszik semmi köröttem,
sűrű, nyomasztó lég lebeg,
fájdalmakat az örömben
szikráztatnak a fény-jelek
az égi, kopott műszerfalon.
Csak, ami nincs, az világít.
Minden más ama csillag-plafon
elszürkült, ócska hibáit
rejti, hogy senki se lássa.
Így bújócskázik az éjjel
s az időnek kattogása
egy egész embert kibélel.
Változok. Csöndben. Egészen.
Egyre apróbb ponttá válok.
Egyre erősebben érzem,
hogy szétmállanak az álmok,
a föld megfordul alattam,
s itt dobban rajtam a hiány
minden még nagyon szokatlan
mellkasi rezonancián.
Megjegyzés küldése