Én sírok belőletek...
Fattya csak a roncs időnek,
gyermeke a hulló kőnek,
kit az egek földre vetnek,
súlya alatt az is remeg,
szeretetlen tartja csak meg.
Foglya vagyok minden kőnek...
Része a múlt verésének,
rothadása a termésnek,
nyílvesszeje átlőtt szívnek,
hala ezer vértengernek,
sós íze a könnyesőnek.
Foglya vagyok sós cseppeknek...
Kínja a roncs szenvedőnek,
sorsa által porba vertnek,
magány által érintettnek,
hitehagyott hitszegettnek,
kiből varjak csemegéznek.
Foglya vagyok hitetlennek...
Holt gyermeke elvetéltnek,
fájdalma a vérző szívnek,
hidege a holttesteknek,
idege az őrülteknek,
látása a vak szemeknek.
Foglya vagyok vércseppeknek...
Holt iránti szenvedélyek
tárgya e korcs szerelemnek,
kifordított embereknek
erkölcstelen őrjöngéshegy,
romja minden épületnek.
Foglya vagyok ölt rendszernek...
Értelme a szenvedésnek,
megfoghatatlan, nem értett,
tárgya önzés hömpölyének,
ereje bölcs Teremtőnknek,
mozgatója az embernek.
Foglya vagyok léteteknek...
Esőverten, végleg, egyedül
Ősi házak szaga mállik az esőben,
csak a Semmi ásít rám a holt hidegben,
ketten maradtunk a falfehér időben.
Az utolsó napon a Semmivel kettesben
állunk a kormot fiadzó, pernyés esőben,
de a Semmi semmiként oszlik el a szélben,
egyedül maradok a felfalt ürességben.
S mikor megcsap a bomló házak fanyar szaga,
utolsó verset sír belőlem a halott éjszaka,
remélem, csak világom pusztult végszava...
Dactalan
Csak akkor írok, ha táncba robban a kép.
Ha nem követeled, mint testednek kenyeret
az elragadtatásba röpíti lelkedet,
de szövetté esik szét, amint rögzítenéd.
Létre nem utasíthatod, hisz te vagy a rész
és nem Ő részed, mert nyomorult testedet
és nem Ő részed, mert nyomorult testedet
felülírja a dactalan árnysereg,
és semmi-léted benne szárnytalan elenyész.
Nem kényszeríthet ezer kenyértelen éj
írni a jelöletlent, a csillagtalant,
az eszme sem lobbanhat fájdalomtalan,
inkább testem omoljon darabokra szét.
Állat-csikorgás miatt az írhatatlan
nem szűnhet bennem, megszületetlenül sem,
én a reménytelennek áldoztam létem
és végül máglyára bocsátom önmagam.
Megismételhetetlen utakra vágyom...
Megismételhetetlen utakra vágyom,
porukat csak egyszer járom,
míg gyengéden altat zajtalan halálom.
Erdőkre, ahonnan a zajtócsa-várost
megfagyva, csak felülről látom,
hol a fák dala rám terülő csendes álom.
Ahol a békében megáll a fájdalom,
tépett lelkem sem sír már oly nagyon,
s tisztaságban dereng Ősi Otthonom.
Lelkem vízcsepp csak remegő fűszálon,
selyemszál bíbor pókhálókon,
ott a homályban ülő Istent sem vádolom
mert felébredt a lélek aki elkábult,
édes patakokba bámult,
merített a vízből, mi ajkára ájult.
Megjegyzés küldése