ÚJ TARTALMAK

Bojtor Iván - A feltételezett könyvek könyvtára



Szűk betonlépcső vezet a mélybe. Világítás nincs. Lehunyt szemmel, lépdelek. Ismerek minden lépcsőfokot, már annyiszor megjártam le és fel. Most mégis neki ütközök az ajtónak. A rozsdás zárban megnyikordul a kulcs. Belépek. A súlyos vasajtó döngve becsapódik mögöttem. Belülről ráfordítom a kulcsot, és csak utána kattintom fel a villanyt.
Előttem a könyvtár, az én birodalmam.
Az egész csak egy keskeny folyosó, két oldalán polcokkal, de a hossza végtelennek tűnik, hiába erőltetné bárki is a szemét, hogy ellásson a végéig.
Ez az én könyvtáram: a Feltételezett Könyvek Könyvtára.

Olyan, régimódi minden. Itt nincs számítógép. Kézzel írott katalógus cédulák rejtik a nemlétező művek adatait. Legtöbbjük olvashatatlan.
De, miért lenne másképp’? Ide nem járnak olvasók. Kölcsönzés sincs. Egész eddig azt hittem, hogy senki sem tud róla.
Ezért lepett meg az a titokzatos, furcsa üzenet, hogy ma még kiválaszthatok tíz művet, mielőtt elpusztulna itt minden. Igen! Azt írták elpusztul minden könyv, csak az marad meg, az a tíz melyet ma éjszaka elviszek innen, és azokból majd újra írnak mindent. Újra írni? Micsoda képtelen ötlet.
Felakasztom kabátomat az egy szem fogasra, és a papírlappal a kezemben, melyre már felfirkantottam néhány címet, becsoszogok a polcok közé.
Nem tudom, milyen messzire kell mennem. A könyvtár időnként – Ki tudja mikor? –, rendezi önmagát. A legelső polcokon új könyvek jelennek meg, és a régebbiek valamilyen módon hátrább kerülnek. Ezek nem az elveszett művek, mint például Szophoklésznek azok a drámái, melyeknek csak a címeit ismerjük, ezek feltételezett könyvek. Mindegyikről legalább egyszer feltétételezte valaki, hogy létezett.
Minél nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy könyv létezett annál valóságosabb. Van, amelyik olvasható, de sok olyan is akad, melynek csak a kötése látható, ha kinyitom valamelyiket csak a láthatatlan oldalakat lapozhatom. Néhánynak a létezése annyira valószerűtlen, hogy teljesen láthatatlan, a címét is, csak kitapogatni lehet, némelyiknek még azt sem.
Furcsa könyvek ezek. Vannak élők és halottak. Az élők szövege folyton változik. Lehet, hogy az egyikben ma még egy hosszú eposz rejtőzik, de holnapra különálló versekké esik szét. Gyakran a nyelvük is átalakul. Lehet, hogy az, amelyik a múlthéten még latinul volt, az mára már litvánul van.
Az első, melyet leveszek: A Város ostroma. He-he! Erről bizony kevesen hallottak. Az ősi indoeurópai nyelven írták.
Elrabolt feleség, gigászi küzdelem, melybe még az istenek is bele-beleavatkoznak, elpusztított, felégetett város. Ismerős? Nem csak az Iliász alaptörténete, hanem a Rámájanaé is. Ha valaki olvasná, gyorsan felismerné, pedig nem szerepel benne sem Akhillész, sem Ráma, sem Heléna, sem Szítá. A felperzselt város sem Trója, vagy Lanká. Ó! Egészen más nevek vannak benne. De azokat most, csak én tudhatom. Ebből talán, majd a végtelen időben, valaki újra álmodhat egy történetet. Ami persze nem a Mahábhárata harmadik éneke, vagy az Iliász lesz, hanem valami egészen más.
Itt van a Logion, Jézus beszédeinek feltételezett gyűjteménye. Ebből újra lehet írni az evangéliumokat: Mátéét, Lukácsét, Márkét. Talán Tamásét és Jánosét is, de azokat már nehezebb lesz. Az is lehet, hogy elfogadják majd, úgy ahogy van, és ez lesz az egyetlen evangélium. A nyelve arámi, de héber betűkkel írták.
Számomra is érthetetlen, de mindegy hogy a könyvek milyen nyelven, milyen betűkkel íródtak, mindet el tudom olvasni.
Még ezt is: a Vízözön.
Csak ennyi a címe, és mekkora titkot rejt. A bárka pontos helyét. A bárkáét, melyet még mindig nem találtak meg, pedig ott van az orruk előtt.
Ez a másik itt, az egyik kedvencem. Ptah himnusza. Szépséges sorai közül néhány belekerült Ehnaton naphimnuszába, és a Bibliába, a 104. zsoltárba.
Nézem a listát. A következő könyvért messzire be kellene mennem a polcok között, a katakombákba, a halott könyvek birodalmába. A halott könyvek már nem változnak, kartotékaik is rég elporladtak ott elől a dobozban.
Félek. Sok-sok évvel ezelőtt, egyszer kerestem egy kötetet, megtaláltam, olvasgattam, és utána rossz irányba indultam el. Befelé a polcok végtelenébe. Mikor ráeszméltem, hogy már rég ki kellett volna érnem, visszafordultam. Ott akkor megjelöltem azt a helyet. Letettem egy könyvet a földre. Később kiderült napokig gyalogoltam. Odáig, addig a könyvig, soha többé nem jutottam el.
Nem csak a könyvek, az egész könyvtár olyan valószínűtlen. Valamelyik újságban, láttam a fölötte álló házról egy fényképet. A falán nyoma sem volt a könyvtárba vezető lejárónak. Lehet, hogy a könyvtár is csak egy feltételezés?
Ha ez eszembe jut, összerándítja szívem egy kérdés:
Én, a könyvtáros létezek? 


Bojtor Iván




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes