Manapság olyan könnyű szétaprózódni, s ez leginkább azokra értendő, akik nap nap után ilyen vagy olyan okokból az internet előtt töltik idejük jelentős részét. Ijedtén rám is, aki ma is munkaeszközként használja eme világhálót, miközben, el-elkacsintgat ide is, meg oda is. Így aztán nem halad. És néha éppen hetekig abban nem jut sehová sem, ami a megélhetésének alapja. Mire meg észreveszi, máris egy újabb akvárium kellős közepén találja magát kopoltyúk nélkül elég szennyes tüdőkkel, mert a saját szuverén, városi világából meg azt a környezetszennyezést viszi magával, amitől előbb-utóbb úgyis megfulladna.
Nem tudom, de egy dolog motoszkált ma a fejemben, ama Marx nevű közgazdász anno minden tantárgyból alaptétellé lett gondolata, mely szerint „A nagyhal megeszik a kishalat.”
Persze, ez az idea nem volt éppen eredeti már akkor sem, mert Pieter Bruegel mitológiai, moralizáló, pesszimista és szatirikus rézmetszete is alapjában véve ezt a címet viseli, s a dátum bizony 1557.
Nagy Lajos valószínűleg mindkét alapmunkát ismerte, hiszen a Képtelen természetrajzában nagyon őszintén vall erről az érzésről, noha hol volt akkor még az internet:
„A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal megeszi a kis halakat, viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat. A hal kopoltyúival lélegzik, ami azért jó, mert bármennyire meg is hűl, nem kaphat tüdőgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb ezek közt a víziszony; még belegondolni is rossz, milyen rémes lehet az, amikor egy hal víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes lélekre vall.”
Néhány napja nem tudok a vízpartra menni, mert, ha megteszem, azonnali fodrozódások közepén találom magam én is. Örvények és széljárások meg mindenféle ismeretlen vízmélységek kellős közepén. Kopoltyúhiányában csak azon meditálgatok, hogy hogyan is kerültem ide éppen én?! Úszni elég jól tudtam valaha, de soha sem szemben az árral, meg leginkább medencében tettem ezt, ha már volt rá lehetőségem, szóval könnyen kipecázható kicsike halacska vagyok…
A valamelyest megfertőzött lelkem (Mert a halak között leggyakoribb infektológiai betegség: a kiütés… Igaz, nem pöttyökben és ragyákban jelenik meg, hanem magas lázzal és folytonos félrebeszélésekkel jár…) lubickolás közben rémülten tapasztalja, hogy azonnal ő lesz a főétel, de azt még nem tudja, kinek is kellene Jó étvágyat! kívánnia… Mert ezt csak illik még!
A legbájosabb tekintettel, az üvegessel, mert a monitor mögül úgysem kapunk visszajelzést… Ugyanakkor csak cudar ez a világ, mert miközben elmélkedek és lubickolás helyett éppen kenuzom vagy hullám lovagolok, a néma beszédet is értem ám. S miket hallok! Profitmaximalizálás… Vadkapitalizmus… Retorikai szalto-mortálék…
Így aztán elveszítettem az óceán mélysége iránti bizalmam, a színek harmóniáit, az ősi tradícióim, hiszen alapjában véve mindenki azt csinál, amit akar… Ha ama nagyobbacskák nem találnak igazgyöngyöt a kagylóban, velem is beérik…
Hogy mindez miért jutott eszembe? Úgy érzem, szétaprózódtam. Egyben vagyok még, de a barátaim, társaim a víz alatti önfeledt játékban, már nem tartanak velem, hanem elérkezettnek látták az időt, hogy szemembe mondják azt, amit egy fél évvel ezelőtt fogalmaztak meg.
Hat hónap telt el azóta úgy, hogy hazugságban éltünk, amiből egyetlen nap is örökkévalóság, mert nem ezt érdemli a szentség… Jelenleg éppen bénultan meredek a semmibe, s keresem a részeim. Bekukkantok a hínárok alá, kiveszem magam a gerinchúrosok törzséből és besorolom létem a koponyások kládjába, hiszen soha nem lehet tudni, mikor vágnak még jól kupán is…
Még az algoritmusaim is lefuttatom, hogy nem lettem-e a környezetszennyezés miatt skizofrén… De ismerem a nevem, egy tudatom van, habár az most visszahúzódott az embrionális fejlődés szakaszába, s nem csupán a formai jegyek, hanem a feltálalandó étkek miatt is… Ugyanis minden vagyok, csak emészthető nem, mert éppen a kígyó hasában rejtőző emlőssé váltam, így csak jól jönne egy pszichiáter! Persze, lenne azért egy kikötésem is: tudjon úszni és repülni is… Ki tudja, milyen széljárás lesz itt addig még, amíg a mellúszóim is a megfelelő méretűre nőnek!
Most nyugiban relaxálva csak a hasúszóimmal hullok egyre mélyebbre, s valakinek csak össze kellene szednie abból a trópusi éghajlatú vízből, mert nagyon pirosodom… Ó, jaj! Lehet, hogy ez a nyárs tüze?!
M. Fehérvári Judit
Megjegyzés küldése