Pétert vidékre szólította a munkája. Sikeres hetet tudhatott maga mögött, és élvezte is a vidéki miliőt, de valahogy mégis hiányzott neki Budapest a maga túlméretezett forgatagával, idegbajosságával, idegenszerűségével együtt is.
Boldogan lépett a Keleti peronjára. „Végre, hazai földön!”, sóhajtott fel elégedetten. Hátizsákját hanyagul a vállára vetette, és elindult az aluljáró felé. A lépcsőn lefelé menet hatalmasat kordult a gyomra az éhségtől. „Na, ezt aztán az egész csarnok hallotta”, sütötte le a szemét szégyenlősen. Végül is reggel evett utoljára, most meg délután fél négy volt. Igazán itt volt az ideje, hogy méltatlankodó gyomrát elhallgattassa. Ahogy a lépcsők aljára ért, orrát betöltötték a gyorsbüfék felől terjengő szagok. Az olajban fortyogó krumpli, a sisteregve sülő pecsenye és a fokhagymás kolbász illata egyetlen nyálcsordító kavalkáddá forrt össze.
Amíg várt a sorára, hirtelen valami kellemetlen érzése támadt. Olyan hatodik érzék-féle. Mintha valaki a tarkóját fixírozná. Gyorsan hátrafordult, de nem volt mögötte senki. Azaz mégis. A háta mögül, kaján vigyorral az arcán, előlépett Másik Péter.
Nagyon régen találkoztak már, de kétsége sem volt afelől, hogy ő az. Másik Péter az az ember, akire nyugodtan lehet mondani, hogy még a szeme sem áll jól. Péter lábai megremegtek az idegességtől. Voltak közös dolgaik, de mindig ő húzta a rövidebbet.
– Te meg honnan kerülsz ide? – mordult Másikra rosszat sejtve.
– Nem is örülsz nekem? – kérdezett vissza a lókötő kacsingatva, és alig leplezett kárörömmel.
– Még kérded? Soha semmi jó még nem sült ki abból, ha te megjelentél – nyögte Péter szerencsétlenül.
– Ugyan már, hiszen olyan jó páros vagyunk, mi ketten! Még sosem unatkoztunk, ha együtt voltunk, nem igaz? – röhögött kárörvendőn.
– Kérlek, most kivételesen ne csinálj semmi butaságot! – könyörgött Péter.
– Mit parancsol, tessék kérem rendelni! – sipákolt a büfésnő, mert közben rá került a sor.
Esdeklő tekintetet vetett Másikra, még a két kezét is összetette a nagyobb hatás kedvéért. Ő azonban egy pillanat alatt megelőzte, az ablakhoz perdült, vészjósló tekintettel a várakozó kiszolgálóra meredt, és felmutatta a vasúti igazolványát.
– Én a sültkolbász minőségellenőrző főosztály alosztályvezető helyettesének a megbízottja vagyok – mondta szigorúan, majd villámgyorsan zsebre dugta a vasúti igazolványt. – Mintákat kell vennem az összes sültkolbászból.
A büfésnő elsápadt, szája széle és keze remegni kezdett. Szó nélkül kezdte pakolni a kolbászokat egy tálcára. Már egész kolbászhegy tornyosult rajta. Másik Péter közbeszólt.
– Kérem, legyen szíves mustárt és kenyeret is!
– Hogyne – készségeskedett az asszony, és még egy kis ecetes paprikát is elhelyezett a kolbászok mellett.
– Ezeket nyugodtan megehetem? – nézett rá Másik felvont szemöldökkel.
– Ezeket igen – hangzott a bizonytalan válasz.
– Akkor most kicsit arrébb megyek, és ellenőrzöm ezeket. Persze csakis minőségileg. Mindet.
– Persze. Minőségileg – makogta a nő.
Másik Péter félrevonult, és mohón kezdte magába tömni a zsírtól csöpögő, ropogósra sült, fokhagymaillatú kolbászdarabokat. Péter a megbotránkozástól szinte megnémult. Már több mint a fele eltűnt a kolbászrengetegnek, amikor képes volt megszólalni.
– Mondd, te nem szégyelled magad?
– Nem – válaszolta Másik röviden, miközben zsíros ujjaival egy tetszetős darabot tunkolt a mustárba.
– Van pénzed, hogy kifizesd, nem?
– Aha.
– Mégis képes vagy becsapni valakit csak azért, hogy bosszantsd?
– Ühüm – hümmögött teli szájjal, mert éppen akkor harapott nagyot a mustárral felturbózott kolbászból. A szája körüli terület fénylett a zsírtól, ujjain végigfolyt a fogai alatt roppanó kolbászból kicsorduló lé. – Ne kényeskedj már, inkább egyél te is!
– Én soha, de soha nem tennék ilyet – mondta Péter önérzetesen.
– Persze, tudom – somolygott Másik. – Elfelejtetted, hogy jobban ismerlek, mint te saját magadat? Micsoda egy álszent vagy te!
– Kikérem magamnak! – fortyant fel. – Semmi közünk egymáshoz. Ezt nem nézem tovább, elmegyek!
– Várj! Ezeket a finom falatokat le is kell öblíteni!
A lehető legnagyobb nyugalommal a pulthoz sétált, és letette az üres tálcát. Péter rosszul lett a gondolattól, hogy Másik mi mindent elpusztított. El sem tudta képzelni, hogy bírja ezt a gyomra.
A büfésnő félénken kérdezte:
– Milyen volt, Uram? Van kifogása?
– Hát, nem mondom, hogy első osztályú az árú, de én most jóindulatú leszek, és ha ihatok rá egy üveg sört, akkor nem írok jelentést.
- Persze, hogy ihat! Máris hozom – tüsténkedett az asszony felszabadultan.
Másik rákacsintott Péterre, mintha azt mondaná: „látod, így kell ezt csinálni!”. Benne azonban egyre fokozódó, rejtélyes eredetű nyugtalanság munkálkodott. Látott ugyanis valami furcsát megvillanni a büfésnő szemében. Igazán nem tudta volna megmondani mi volt az, de nem érezte magát túl jól tőle. Nem is értette, miért van még ott, amikor már régen tovább kellett volna állnia. Egyre idegesebben tekintgetett a Metró bejárata felé, amely szinte hívogatta, hogy menjen már.
Akkor észrevette, hogy egy óriási, kopasz, kigyúrt fazon közeledik őrületes sebességgel a bódé felé. Két karja és a nyaka csak feltételezhető volt a mindent elborító tetoválás alatt.
Péter rosszat sejtett. Odafordult Másikhoz, hogy figyelmeztesse, jobb lesz olajra lépni. Akármilyen is, nem venné a szívére, ha baja történne. Nem mondhatni, hogy túlságosan meglepődött volna, amikor felfedezte, hogy Másik már időben elhúzta a csíkot, hisz mindig így tett, és mindig mindent megúszott. Nem maradt utána más, csak a zsírtócsás tálca és az üres sörösüveg, nyaka körül kis habgallérral.
Próbált Péter is távozni, de a büfésnő ordítozni kezdett.
– Ott van, ő az! – mutatott rá, vádlón feléje szegezve ujjait.
Most aztán futás, biztatta magát, és nagy szökkenéssel lendület vett.
– Józsi, ne hagyd meglógni azt a szemetet! – biztatta a két lábon járó ruhásszekrényt a becsapott büfésnő.
Nem is nagyon kellett azt biztatni. Hamar elkapta, és a nyakánál fogva fölemelte Pétert. Ott lógott tehetetlenül a levegőben, az izomagyú pedig erősen megrázta.
– Ne rázzon, kérem! – fuldokolt kétségbeesetten. – Rosszul vagyok! Tegyen le!
– Lehetsz is ennyi zabálástól! – mordult rá lesújtóan a büfésnő.
A Józsi azonban valamit láthatott rajta, mert ledobta a földre. Péter gyomra egy pillanatra a torkába csúszott. Nagy nehezen feltápászkodott, és leporolta magát. Nagyokat lélegzett, hogy liftező gyomrát megnyugtassa. Az óriás árgus tekintete mellett alázatosan odasompolygott a nőhöz.
– Kérem, hölgyem, értse meg, nem én voltam!
– Hát maga madárnak néz engem? – ordította az asszony felháborodottan. – Tudom, hogy maga volt! Nem vagyok én egy hülye!
– Hallod köcsög? A Rozi nem hülye! – tornyosult föléje fenyegetően Józsi.
– Persze, hogy nem – mentette a menthetőt. – Csak tudja, nagyon hasonlít rám az az ember, olyan, mintha ikrek lennénk, pedig még csak rokonok sem vagyunk. Sajnos sokszor összetévesztenek bennünket, és gyakran én járok miatta pórul. Pedig én nem vagyok ő. Én sosem tennék ilyesmit. Abból adódik minden baj, hogy ha egyszerre vagyunk egy helyen.
– Hát, nem is tudom, mit gondoljak most mán – bizonytalanodott el az asszony. – De a kolbászokat akkor is ki kell fizetni, punktum!
– De értse meg, nem én… – próbált Péter kimosakodni.
Józsi a nyomaték kedvéért megragadta a gallérját.
– Hallottad, mit mondott az úrhölgynagysága? Fizetsz, vagy megrázzalak?
– Fizetek – adta meg magát, és letett a pultra egy ezrest.
A büfésnő várakozóan lesett a képébe. Nagy szívfájdalommal kiemelt a tárcájából egy ötezrest, mert nem volt kisebb pénze, és letette. A nő elégedetten bólintott, és zsebre vágta a pénzt.
Nem volt mersze elkérni a visszajárót. Magában százféleképpen elátkozta Másik Pétert. Megsemmisülten kullogott el a bódétól, és a Metró felé vette az irányt. Fellélegzett, amikor végre a mozgólépcsőn állt. Mindegy, csak otthon legyen már! Rosszkedvűen nézte a lépcsőn álldogáló, lefelé haladó embereket.
Váratlanul valaki megkocogtatta a vállát. Elgyötörten fordult hátra. Másik Péter volt az, széles, barátságos vigyorral az arcán.
– Tudtam, hogy kifizeted a számlát! – nevetett rá kisfiús kópésággal, és viccesen belebokszolt a hasába.
Az ütéstől görcsbe rándult a gyomra, majd tartalmát a lépcsőre, és az előtte állókra ürítette. Döbbenten meredt a jól felismerhető, rágás nélkül lenyelt, ezért helyenként egyben maradt kolbászdarabokra.
J. Simon Aranka
Megjegyzés küldése