Úgy érzem, lezárult életem egyik szakasza, melyben még a sötétben éltem, ám sikeresen rátaláltam a kivezető útra, attól a naptól egy másik szakaszt élek. A kőkemény útkeresés közben minden lépcsőfokot leírtam, bátran elmondhatom, az írásba kapaszkodtam. Amióta az eszemet tudom, azóta írnom „kell”, általában mindent ész érvekkel megmagyaráztam, kategorizáltam, és ha ott hevertek a megtörtént dolgok a papíron, akkor megnyugodtam. Életem első negyven évében azt kutattam, mi lehet a célom, miért vagyok, ki vagyok én? Amikor a sötét fellegek fölött megláttam a napot, rájöttem, írnom kell! Bár eddig is írtam naplót, újságcikkeket, gyógynövénykönyveket, gyűjtögettem gyerekszájakat, népi mondásokat, szállóigéket, megírtam az életről szerezett tapasztalataimat, ám ez az írás mégis már más volt. A saját történetem papírra vetése közben rám zuhantak a versek, a novellák, egyéb történetek, amelyek mélyen érintettek, ezért szerettem volna megosztani másokkal is. Sokat köszönhetek a barátoknak, a családtagoknak, akik segítettek ebben, és jó néhány dologra rávilágítottak.
Útközben sokféle reakciót tapasztaltam a könyvek értékéről is, nem kellett messzebb menjek a saját környezetemnél. Voltak, akik hittek bennem, akik kinevettek, lenéztek, elítéltek, gondolatban megsimogatták a fejemet, „ – jól van, na, ha mást nem tudsz, hát írjál csak!” Néha tétován tévelyegtem az úton, ám magamban mindig biztosan tudtam, mi a dolgom. Az alábbiakban megosztok veletek néhány „érdekes” tapasztalatot.
Egyik közeli ismerősöm kezdetben kinevetett, legyintett arra, amit teszek, hát hogy tudja, miről beszélek, átadtam neki az első könyvem készülő tervezetéből egy példányt. El sem olvasta, kiakadt az első fejezetnél, majd néhány hét múlva félrefordított fejjel visszaadta nekem, eltolva magától az írást, mint valami fertőző gócpontot. Bevallom, rosszul esett, mert pont tőle nem ezt vártam, hanem inkább konkrét segítséget, vagy valamilyen építő jellegű kritikát. Azon morfondírozott, miért erről írok, óvodapedagógus lévén írjak inkább mesekönyvet. Akkor azt feleltem, mesekönyvet nem tudok írni, legalábbis még nem próbáltam, és az ember úgy van vele, hogy arról ír, amiről úgy érzi, muszáj, amire van ihlete, ami jön magától. Láttam, nem értett egyet velem, sőt ideges lett a mondanivalómtól. Később feldúltan felhívott telefonon.
– Elképesztő! Hallom megint a billentyűt vered! Mit tudsz annyit a gép előtt ülni? Neked nincs más dolgod? – fortyogott.
– Dolgozom… - feleltem nyugodtan.
– Áh? Igen? És pénzt keresel vele? Mert ha nem, akkor az nem munka! A munka az, amikor pénzt keresel! Értetted? Pénzt! Pénzt! Pénzt! – fuldoklott kioktató hangon, a túloldalon, szinte láttam, amint belevörösödik.
– Igen, értettem… – folyattam nyugodtan, magamban mosolyogva. Mit mondjak el neki?
Könyveket írok, de hisz tudja…
– Szóval az nem munka, amit te csinálsz, és fogalmam sincs, hogy mit tudsz ott lenni annyi időt! A munka az, amikor én szétdolgozom magam a melóhelyen, és amikor hazarohanok, kitakarítok, főzök, mosok, és ellátom a gyereket! – fejezte be a kioktatást.
– Mikor érsz haza? – tettem fel egy nyugodt kérdést.
– Este kilenckor! Minden nap! Tizenkét órázom! – kiáltotta magából kikelve.
– Aha… jó sokat dolgozol… – igen, tudom, mindent a férje, és az anyukája végez el helyette, hisz soha nincs otthon.
– Na, látod? Ez a munka! És pénzt is keresek vele!
Hogyan tudja ellátni a gyereket este kilenc után, amikor hazaér, hiszen a kicsinek nyolckor le kell feküdnie ahhoz, hogy másnap az iskolában, helyt tudjon állni, ergo, nem is találkozik vele, esetleg kora reggel, még ébredéskor. Azt is tudom, hogy hétvégeken is dolgozik, olyan a a munkaköre. Akkor nem értem, miről beszél nekem? – Ez a „barátnőm” a könyvem megjelenése óta nem szólt hozzám, sőt egy műbalhét is generált, hogy ne kelljen találkoznia velem. A második könyvem megjelenése már csak hab volt a tortán. Ismerem a véleményét a könyvekről, számtalanszor elmondta…
– A könyv ma már nem érték, nem olvas senki, a könyv nem ajándék, csak a házimozi, a Playstation, az MP5 lejátszó, az arany, a gyémánt. Na, azt értékelik az emberek!
Sokszor beszélgettünk, amikor valamin nagy hasznot akart húzni, én meg nem, azt mondta, majd ő üzletasszonyt farag belőlem. Nem akartam… azt feleltem:
– Hagyjuk… A pénz nem boldogít! – legyintettem.
– Na, ugye, rájöttél te is? – ekkor negédes hangon ennyit kérdezett tőlem, miközben elváltozott még az arckifejezése is.
– De hiszen, ezt mindig én mondtam, és nem csak mondtam, hanem úgy is gondoltam, szerintem a tetteimmel ezt bizonyítottam, ennek megfelelően éltem.
– Aha… – nézett rám úgy, mint aki nem hiszi.
Nem tudtam bebizonyítani az igazam, hát ráhagytam. Már úgy is mindegy, többé már úgysem szól hozzám, hiszen „a szeretet, az összetartozás, és a barátság mindennél többet ér! Együtt egymásért tűzön, vízen át örökké! Jóban, rosszban” jelmondata pont eddig tartott, amíg meg nem jelentek a könyveim. Hát ez elég durva élmény volt számomra…
Néhány idősebb ismerősöm szintén azon morfondírozott, úgysincs semmi értelme az egésznek, túl sok pénzbe kerül, nem veszi meg senki, ma már nem olvasnak az emberek.
Akkor meg minek? Ugyan! – legyintettek rám.
Ennek ellenére engem hajtott valami, ami miatt mégis muszáj volt megtennem, az írást már nem tudom többé abbahagyni, „valami belső kényszer űz, hajt, valami kényszerít, valamilyen hang mindig megmondja, mit írjak”.
Természetesen nemcsak negatív kritikák értek, de ezek is mélyen érintettek, megmaradtak bennem, sőt a következő történet igencsak ledöbbentett. Két idősebb hölgy reakciója – akik rendszeresen sokat olvasnak, legalábbis eddig úgy tudtam –, mélyen elgondolkodtatott.
– Nahát! Te aztán nem adtad fel! – nézett rám az egyik csodálkozva, kezében a könyvemmel.
– Nem, hát még mindig nem ismersz?
– De érdekes… Miért ez a címe? Mi az, hogy ”Élni, vagy ölni”? Miért éppen egy vérvonal hattyúdala?
– Miért? Nem tudod, mi az a vérvonal, vagy a hattyúdalt kell megmagyaráznom?
– Hát… azt még értem, de miért ez a címe?
– Olvasd el, akkor megtudod!
– Hát… nem is tudom… te jó ég! – olvasott bele az elején.
– Mi a baj?
– Látom, melyik korban játszódik, történeti hűség? – Az van…
– Honnan tudod, te, hogy mi történt akkor?
– Na, ne nevettess! Utánanéztem!
– De te nem is éltél abban a korban! – csodálkozott.
– És akkor nem írhatok róla? Miért? Nem értem! Az íróknak muszáj abban a korban élni, amiről írnak? – döbbentem le teljesen.
– A te családodról szól?
– Miért kellene arról szólnia? Nem hallottál még az írói fantáziáról?
– Mégis érdekelne, te honnan szedted ezeket?
– Ne feszegesd szét a könyvet, ha nem érdekel, inkább add vissza!
– Jó, csak a stílusodat nézegettem! Tedd fel az internetre!
– Mit?
– A könyvet!
– Állati! Nem értelek, és a reakciódat sem értem… – mondtam.
– Áh! József… hihihi ez meg milyen név? – kérdezte a másik hölgy.
– Régi magyar férfinév! Azt akartam, hogy a könyvemben igazi magyar nevek legyenek, csak magyarok!
– Hol játszódik? A te faludban?
– Nem!
– A szülővárosodban?
– Nem!
– Akkor hol?
– Kitalált faluneveket adtam!
– Kitalált neveket? Miért?
– Csak! Na, hagyjuk abba!
– Mi bajod van? Megsértődtél?
– Tudod, egy könyv olyan a szerzőnek, mint a saját gyermeke, és nem szereti, ha szidják, becsmérlik, vagy leértékelik! Akinek nem tetszik, ne nézze meg, és ne olvassa el!
– Ja, ez igaz! – bólintottak nevetve.
– És milyen könyveket írtál még?
– Nem tudom, ezek után érdemes-e elmondanom nektek… – tétováztam.
– Mondd el! – kérleltek mind a ketten.
– Hát jó… írtam egy mesekönyvet, gyerekszájat, most egy sci– fit írok, verseket, szakácskönyvet…
– Mesekönyvet? Te? Miről szól?
– Egy sárkányfiúról, aki elrabolt egy macilányt…
– Hahaha! – fuldoklottak a nevetéstől.
– Miért? – kérdeztem.
– Olyan mesét írtál, hogy a gyerekek halálra rémülnek tőle, és többé nem mernek kimenni az utcára! – nevette az egyik.
– Hát jó, sziasztok! Nem beszélek tovább! Nincs értelme! – mondtam, és elmentem onnan a barátnőmmel.
– Ne is törődj velük! – kezdte a barátnőm.
– Áh! Nem törődöm, tényleg! Már régóta nem az a fontos számomra, hogy mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja! – nevettem.
– Akkor jó! Nekem tetszenek a könyveid!
– Köszönöm! Jól van, beszéljünk inkább másról! – mondtam, és folytattuk tovább az életet.
Ettől azonban volt még egy jóval extrémebb reakció is. Párom távoli ismerőse egy, mondhatni dúsgazdag szállodalánc tulajdonos fia. Meglátogattak minket egyik nap, amikor a párom felhozta a könyveimet. Bevallom, én nem szeretem reklámozni, meg ajánlgatni, aki szeretne belőle, az úgyis szól, vagy megveszi magának. Egy könyv akkor jut el, és ahhoz, akinek éppen szüksége van rá, hát rábíztam a sorsukra őket. Ám a beszélgetés hevében szó került róla, kénytelen, kelletlen elő kellett hozni. A férfi neje szeretett volna egy példányt, ám azt mondta, nincs rá pénze. A párja akkor a kezébe kapta, megnézte, mennyibe kerül, és azon nyomban ledobta az asztalra, mintha valami borzadály lenne.
– Hú! A mindenit! Ti aztán nem vagytok szívbajosak! Kedvezményt adtok? – kérdezte ijedtében.
– Nem! – mondtam konokul a reakció miatt.
– Jézusom! – tette még hozzá felháborodva, majd kimentek a párommal a szobából a saját dolgaikat megbeszélni.
– Ne aggódj, majd én megveszem, ha lesz rá pénzem! – súgta halkan a felesége.
– Nem kell megvenni, nem azért mutattam meg, csak az én páromnak folyton jár a szája! – feleltem mérgesen.
– De, de, majd én megveszem, titokban, nem mondjuk el Attilának, jó?
– Mondtam már, nem kell megvenni, én nem tukmáltam soha senkinek! – morogtam.
– Hát jó… majd meglátjuk, hogy alakul! – mondta – jaj, letört a körmöm! – sikított fel a jobb mutatóujjára nézve.
– Pedig nagyon szépek a körmeid! Műkörmök?
– Naná! Mit gondolsz, ilyen lenne a sajátom?
– Nekem még sosem volt… mennyibe kerül?
– Tudod, muszáj spórolni, így a barátnőm szokta nekem megcsinálni, kéthetente házhoz jön, és csak ötezer forintot kér érte! Nézd meg! Látod, ez a legmenőbb ma a városban!
– Gondolom… tényleg nagyon szép! – bólintottam.
– A lábujjamon láttad már?
– Igen, észrevettem, olyan, mint a kezeden…
– Ja, ez így trendi!
– Azért külön kell fizetni, vagy egyben van?
– Nem! Azért külön kell fizetni, de azt elég havonta, tudod, a kezemen nem bírja tovább két hétnél! Meg aztán… kinek van kedve mindig ugyanazt a mintát nézni?
– Hát igen… – sóhajtottam, nehéz volt vele beszélgetni, nem sok közös téma akadt, és nem ismertem annyira – jó a hajad! – hoztam fel valami más témát.
– Áh! Már el kell mennem a fodrászhoz! Képzeld el, hullik!
– Napi 100 szál még nem kóros! Annyi mindenkinek kihullhat!
– Szerinted a festéktől van?
– Nem tudom, miért, milyen az eredeti színe?
– Ne tudd meg! Sötétbarna, már majdnem fekete! – nevette.
– A mindenit! És akkor hogy lett ennyire platinaszőke?
– A fodrászom nagyon ügyes! – dicsérte.
– Azt látom, tudod, az én hajam is barna, egyszer megpróbáltam kiszőkíteni, de vöröses lett, és amikor büszkén mutattam az öcsémnek az eredményt, annyit mondott: Hú, Böbe! Úgy nézel ki ezzel a paradicsomszínű hajjal, mint egy kömlei halott!
– Hát ez jó! Mi az a kömlei halott? – nevette.
– Nem tudom, öcsémnek vannak mondásai! – nevettem én is.
– Miért nem bíztad fodrászra?
– Egyszer megtettem, de majdnem leégette az összes hajat a fejemről!
– Mert pancserhoz mentél!
– De nem volt manim menő hajszobrászra!
– Megértem! – vigyorgott – tudod, nekem a fodrászom is legtöbbször házhoz jön, van valami spéci festéke, amivel mindig ilyen jól sikerül a színe!
– Nem félsz, hogy roncsolja a hajadat az erős szőkítés? Miből van az a spéci hajfesték?
– Mit tudom én! Az ilyenekkel nem tágítom a szép kis fejecskémet!
– Megértem…
– Hol vannak már a fiúk ilyen sokáig?
– Nem tudom, de a párom is sokat tud beszélni, biztosan mindent megmutat a tiédnek!
– Biztosan… bár Attilát sem kell félteni, mármint beszéd terén… Nézd! Még nem is mutattam, ezt kaptam tőle az évfordulónkra! – mutatta meg a nyakláncát, amit addig a blúza takart.
– Valóban nagyon szép! Sőt, csodaszép! – feleltem.
– Na, ugye? Ez nem semmi!
– Mennyibe kerül egy ilyen medál
– Fogalmam sincs, azt hiszem 100 körül… – tétovázott.
– Százezer? – lepődtem meg.
– Valahogy úgy… de én nem tudom, ezt ő rendezi!
– Értem… – tétováztam – szóljak a fiúknak, hogy jöjjenek már?
– Menjünk utánuk?
– Nem, azt nem szereti a párom!
– Hát… akkor várjuk meg, amíg maguktól visszajönnek… – ültünk egy pár percig csendben, majd meghallottuk, hogy jönnek – Na, végre! – kiáltott fel.
– Mi van lányok? Látom elvoltatok! Miről folyt a csevej? – kérdezte Attila.
– Áh! Csak amolyan női dolgokról! – legyintett a felesége Büszke lehetsz a feleségedre! – mondta a párom felé fordulva.
– Büszke is vagyok! – húzta ki magát – miért is?
– Hát tudod, a könyvek… – mutatott az asztalon heverő példányokra.
– Ja, persze… – mondta a párom, majd kikísértük őket, és elbúcsúztunk tőlük. Amikor a hölgy puszit adott, még odasúgta, hogy ő majd titokban megveszi az egyiket, ha lesz rá pénze. Beültek az ezüst Alfa Rómeóba, és elhajtottak. Integettünk nekik a kapuból.
– Én nem szeretem az ilyet! Te is tudod! – néztem a páromra rosszallóan – Miért kellett elmondanod nekik?
– Neked akartam jót! Azt hittem, vesznek belőle!
– Még egyszer ilyet nem kérek! Hú, de ciki volt! – ingattam a fejem.
– Rendben, akkor old meg magadnak!
– Megoldom… – bólintottam.
– Tudod, azért elgondolkodtam a dolgon! – mondta, amíg befelé sétáltunk a házba – Érdekes emberek vannak, akik például egy reggelit 3000 Ft-ért adnak, ahol egy presszó kávé minimum 600 Ft, azoknak 1990 Ft sok egy könyvért? – csodálkozott.
Brátán Erzsébet
Megjegyzés küldése