Suba Patrícia - Emlékfoszlányok

Fáradt vagyok. A kórházi fehér hálóingem van rajtam, szinte eltűnik benne a vékony alakom. Lassan a tükör elé lépek. Nagy, egész alakos tükör. Kerete nincs, úgy feszül a falon, mint egy csupasz ajtó. Hívogat, titkokat rejt, de félek ettől. Olyan titkokat mutatna meg, amelyeket nem akarok tudni.

„Nézd a tükröt, törj össze, hogy újjá szüless!" Mint egy mantrát mondogatom magamnak, már nem is emlékszem hol olvastam. A gondolat belém ivódott.
Nézem a tükröt, a képek összemosódnak, már csak a szememet látom, lassan fiatalodom.

„Nézd a tükröt! Emlékezz!”

Huszonöt éves vagyok: idegen vagyok. Fénytelen szem, mosolytalan száj, hosszú kócos haj. Nem akarok emlékezni, az ürességbe vágyom. A hang a fejemben nem hagyja. Idegen vagyok. „Nézd a tükröt! Lebegek.”

Huszonnégy éves vagyok: utazom. Gyógyszeres fiolák körülöttem. Üres nyugtatós dobozok. Most már egyikbe sincs egy szem se. Hangosan koppannak a padlón, miután egyesével kiürítem őket. Utazom.

„Nézd a tükröt! Repedezik.”

Tizenhat éves vagyok: hideg van az utcán. Ruhám alig takar valamit. Kezek nyúlnak felém. Ismeretlen emberek teste fonódik össze az enyémmel. A levegő fülledt, fojtogat. Ilyenkor van mit enni és meleg takaró vár. Hideg van az utcán.

„Nézd a tükröt! Nem akarom!”

Kilenc éves vagyok: apa jön. Apa mindig jön a naplementével együtt. Félelmet és fájdalmat hoz magával. Kicsi csillagnak, galambomnak hív. Elmondja, mennyire szeret. Némán hallgatok, és a plafonon számolom a repedéseket, hátha eltűnik az egyikbe. Nem. Apa jön. „Nézd a tükröt! Zuhanok.”

Öt éves vagyok: hallom közeledik. Legjobb barátom a nadrágszíj, mindig velem van. Fáj. Törődik velem. Néha bújócskázunk. Bármit teszek, megtalál. Hallom közeledik. Szúrást érzek a karomban. Gyengéd kezek lefektetnek, betakarnak. Összetörtem. Ahogy a nyugtató szétárad bennem, úgy születek újjá. Sikerült.

– Nézd a tükröt – suttogom, miközben eltűnik a fájdalom és az emlékek. Boldogság ölel körbe, nincs semmi, csak az az üresség, amelyben egyedül vagyok.

Suba Patrícia - Második esély

Boldogan szorítom magamhoz kislányomat. Kilenc hónap után végre érezhettem kis teste melegét. Picike és sápadt, de én csak a szépségét látom. Szőke kis piheként simulnak fejére apró szőke tincsei. Zöld szemei álmosan pislognak. Boldog fáradtsággal mosolygok férjemre, akinek látom az örömöt és büszkeséget arcán. Gyengéden átölel, amikor kislányomat elviszik megvizsgálni.
Aggodalmat látok az ápolókon, de nem merek semmit kérdezni, nehogy kiszakítsanak a rózsaszín ködből, amelyben lebegek. Este várakozón figyelem az ajtót, mikor hozzák már a kislányomat, helyette azonban az orvos lép be, komor arckifejezéssel.

– Epevezetékei nem megfelelően működnek, a máj nem tud kiválasztani, ez pedig rövid időn belül teljesen tönkreteszi a szervet, végzetes következményeket vonva maga után – közli az orvos a diagnózist. Donort keresnek, különben meghal.

Zokogva fúrom a fejem a nagy kórházi párnába, nem akarom hallani. Mintha attól nem létezne. Egész éjszaka a plafont bámulom, nem érzékelem magam körül a külvilágot. Két szó ismétlődik a fejemben: donor, remény. Kapaszkodok ebbe a két szóba és minden mást kizárok.

Másnap páromat teljesen összetörve fogadom. Kialvatlan szemekkel, üveges tekintettel nézek el mellette. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a valóságot. Nem hagyja, hogy a letargiában ragadjak. Kényszerít, hogy szembenézzek a valósággal. Nem akarom meghallani! Összetörök az igazság súlya alatt, de egy percig nem gondolok arra, hogy feladjam. Saját májamat akarom felajánlani, de azt mondják, nagyon kockázatos. Várjunk még, van egy kis időnk, az első helyen áll a donor listán.

Inkubátorba került, súlyosan besárgult. Csövek lógnak pici testéből, elveszik köztük. Az egész napot végigalussza. Szoptatni sem tudom, gyenge hozzá. Három óránként imádkozom bele annyi tápszert, hogy elkerülje az infúziót. Sajnos egyre nehezebben megy.
Barátnőm többször meglátogat, de nem lesz jobb. Tragédiával küzd ő is. Férjét és kisfiát baleset érte. Nem tudom feldolgozni az újabb tragédiát. Tímea olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Látom, ahogy emészti magát, többször elmondja, bárcsak cserélhetne a kislányommal, boldogan menne el. Szólni sem tudok, nem mondhatom, bármit megadnék azért, hogy gyermekem velem legyen. Talán sejti gondolataimat. Búcsúzásként átölel, miközben fülembe súgja:

– Ne félj, minden rendben lesz. Szeretlek.

Ketten maradunk a szobában, nem zavar senki. Hallgatom a légzésfigyelő egyenletes csipogását. Mintha az idő múlását jeleznék a halk hangok. Bámulom a fehér falakon lévő mesefigurákat, fohászkodom, hogy segítsenek. Mickey egér biztatóan mosolyog rám. A kék függönyön át is látom, kint ragyogóan süt a Nap, behallatszik a madarak csicsergése; néha egy-egy apró madár a párkányra röppen, mintha csak jókívánságát hozna. Kislányom állapota egyre rosszabb. Elkezdődik a versenyfutás az idővel.

El kell hagynom a kórházat. Gyermekem nélkül nem akarom! Nem vihetem haza, állapota annyira súlyos. Májamat sem adhatom, nem egyezik a vércsoportunk. Könnyek között hagyom ott. A fájdalom, amikor kilépek a kórház kapuján, belém ivódik és rettegéssel társul. Mi lesz, ha nem látom többé?

Nem bírom tovább. Nem eszem, nem alszom, nem létezem. Egész nap a telefont bűvölőm, hogy szólaljon meg, találtak donort. Párom kétségbeesve nézi, ahogy napról-napra tűnik el belőlem az élet. Bármit tesz, nem segít. Átnézek rajta, látni sem akarom az igyekezetét, a fájdalmát, mégis makacsul kitart mellettem. Éjszakánként nem hagyja, hogy elforduljak tőle. Addig ölel, amíg álomba nem sírom magam. A remény tart életben. A remény és a fájdalom, amely napról napra nagyobb lesz. Nem adhatom fel, ha feladom, elveszítem! Azon imádkozom, valaki meghaljon és a májával életet mentsen. Nem érzek bűntudatot. Nem engedhetem meg magamnak. Fogytán az idő. Az utolsó órában vagyunk.

Zokogva kapaszkodom férjembe, együtt sírunk. Próbálunk egymásnak erőt adni. Nem segít semmi! Vége van! „Nincs donor, nincs több idő. Menjünk be elbúcsúzni.” Két mondat a telefonon keresztül, amely megöli az embert. Reszkető kezekkel öltözök fel. Nem hiszem el, amit mondtak! Nem veszíthetem el! Útközben meg-megállok, testemet rázza a zokogás. A nagy, fehér épület, amely egykor a boldogságomat jelképezte, most fenyegetőnek tűnik. Megszólal a telefonom, amikor belépünk a kapun. Barátnőm főbérlője telefonál. Tímeát holtan találták a lakásban. Öngyilkos lett. Forog velem a világ.

Az osztály felé tartva egy nővér rohan felénk, szeme tündököl mosolyától:

– Jöjjenek gyorsan! Úton van a donorszerv. Töltsék ki a papírokat.
Hirtelen újra látom magam körül a világot, érzékelem a színeket, hangokat, férjem ölelő, reszkető karját.

A folyosón lévő nagy nyüzsgés eddig fel se tűnt. Orvosok rohannak a műtőbe, nővérek tolják be utánuk a kislányomat. Odarohanok hozzá. Nagyon pici és nagyon sápadt, de él! Legszívesebben magamhoz ölelném, de nem vehetem ki az inkubátorból. Valaki egy borítékot nyom a kezembe. Megismerem Tímea kézírását. Néhány mondat áll a nekem írt levélben: „mondtam, hogy minden rendben lesz, boldog vagyok és már te is.” Ájultan esem össze.