Suba Patrícia - Emlékfoszlányok

Fáradt vagyok. A kórházi fehér hálóingem van rajtam, szinte eltűnik benne a vékony alakom. Lassan a tükör elé lépek. Nagy, egész alakos tükör. Kerete nincs, úgy feszül a falon, mint egy csupasz ajtó. Hívogat, titkokat rejt, de félek ettől. Olyan titkokat mutatna meg, amelyeket nem akarok tudni.

„Nézd a tükröt, törj össze, hogy újjá szüless!" Mint egy mantrát mondogatom magamnak, már nem is emlékszem hol olvastam. A gondolat belém ivódott.
Nézem a tükröt, a képek összemosódnak, már csak a szememet látom, lassan fiatalodom.

„Nézd a tükröt! Emlékezz!”

Huszonöt éves vagyok: idegen vagyok. Fénytelen szem, mosolytalan száj, hosszú kócos haj. Nem akarok emlékezni, az ürességbe vágyom. A hang a fejemben nem hagyja. Idegen vagyok. „Nézd a tükröt! Lebegek.”

Huszonnégy éves vagyok: utazom. Gyógyszeres fiolák körülöttem. Üres nyugtatós dobozok. Most már egyikbe sincs egy szem se. Hangosan koppannak a padlón, miután egyesével kiürítem őket. Utazom.

„Nézd a tükröt! Repedezik.”

Tizenhat éves vagyok: hideg van az utcán. Ruhám alig takar valamit. Kezek nyúlnak felém. Ismeretlen emberek teste fonódik össze az enyémmel. A levegő fülledt, fojtogat. Ilyenkor van mit enni és meleg takaró vár. Hideg van az utcán.

„Nézd a tükröt! Nem akarom!”

Kilenc éves vagyok: apa jön. Apa mindig jön a naplementével együtt. Félelmet és fájdalmat hoz magával. Kicsi csillagnak, galambomnak hív. Elmondja, mennyire szeret. Némán hallgatok, és a plafonon számolom a repedéseket, hátha eltűnik az egyikbe. Nem. Apa jön. „Nézd a tükröt! Zuhanok.”

Öt éves vagyok: hallom közeledik. Legjobb barátom a nadrágszíj, mindig velem van. Fáj. Törődik velem. Néha bújócskázunk. Bármit teszek, megtalál. Hallom közeledik. Szúrást érzek a karomban. Gyengéd kezek lefektetnek, betakarnak. Összetörtem. Ahogy a nyugtató szétárad bennem, úgy születek újjá. Sikerült.

– Nézd a tükröt – suttogom, miközben eltűnik a fájdalom és az emlékek. Boldogság ölel körbe, nincs semmi, csak az az üresség, amelyben egyedül vagyok.

Oszdd meg: