Petz György versei - költészet, költők; Óda helyett; Közben; Hal

költészet, költők

ez őrült volt. az az lett.

öröklött betegség,

szerzett nyavalyák,

szent betegség, lemondás,

aberráció, belátás, minek.

szentté vált, elnémult.

dadogott, ha szólni kellett.

fölhígult benne szó és élet.

nem kapott levegőt a többiek felett,

tüdőbaj érlelte oly korán,

képzelte – és ráment, vonat se kellett.

meghasadt, nem győzte számolni, hol ő.

írt, hogy elhiggye – él. belehalt.

ő volt a nagy fa. vagy annak árnyéka.

minden sóhajtása hiteles. de miért sóhajt.

csak kérdezni tudott. van válasz.

válasznál másabbat nem ismert. nincs válasz.

mindenki keresztjét összehordta,

de a magáét meg nem emelte.

sérvvel született, agyvérzéssel, azóta gyógyul,

belehal. élethimnuszok demagógja.

mindazt merte, amit más nem.

kereste a biztonsági hálót – rést talált.

rájött: a művészet nem szabadság,

a költők mind rabszolgák,

olyat szolgálnak, akiknek nincsen

szükségük rájuk. felszabadult.

csönd.

Óda helyett

Meddig készültem, hogy rád találjak,

végre együtt bontsuk meg az ágyat –

most, majd – ne mosolyogj – végül is,

ha élni kell, mi győzzünk, ne a búbánat.

Valami angol, s egy félromán magyar

utazott már az asszonyi testben;

sosem tudtam, melyikük aberrált,

vagy egyszerre: mind a ketten – hiszen,

ha itt a másik, nem kell vízesés,

se csillagrendszerek, elég, ha

létébe, akár keretbe – belefoglal

megébredt gyermekként az örök-

szerelem. A tűzijáték és özönvíz

nem kíván vért, veséket, vadult

vágyakat, de elfogad mindent,

ami a másikból vissza s előre,

hisz ember – marad. Az öröklét

és anyag csodája átbillen

a testen, bár örömünk nagyja

belőle jön s inog. A szellem

szép keretbe fogja a hormonok

hadát; olykor azt hiszi – vezérel,

de arcot ad a torznak is – nem tűrhet

fantomokat, legyen kit meglátni,

ha egyedül marad is. Túl az egy-

testűség anyás percein, az

ébredő vágyak kamaszló során,

az önszerelmek nárciszvirágú

szagtalan mámorán, és bármi

ódán túl, mert nem zengésért, fel-

ismerésért – de örvendeni

a ténynek: nem vagyok, nem vagy,

bármi bármikor lehet – mert vagyunk.

Közben

Amikor elkezdem, még nem tudom, mi lesz –

talán egy dallam van bennem: milyen lehet élni;

tán egy gondolat – miféle lenne zenévé válni,

miközben úgy igyekeznek a testek; a testnélküliek

meg testté akarnak, válni, legyen mit meg- és levetniük.

Bárhogy is, már közben foglalkoztatnia  kell a végnek,

ha már elkezdtem, miként fejezzem be; lezárni

olykor nehezebb, mint elkezdeni – ha rajtunk múlik;

mert töredék rejlik dolgainkban, minden mit túlélünk,

hisz bármikor fölfejthetjük magunkban az időt, ameddig.

Hal

Ki jelölte ki határom,

ki mondta, hogy mikor jöjjek;

ki szólít majd, ha mennem kell,

ki mondja, hogy szabad voltam?

Sejtjeimből állok össze,

ittlétem folytonos halál;

mégis él az egész bennem –

megtapasztalt átvonulás.

Minden pillanatom mozgás,

vektor nyila bármely percem;

nem tudom, hogy körbejárok,

eget szántok majd vagy földet.

Petz György versei - Kékek között verdesve; Vissza; Hit-dal; Égre tartott íj

Kékek között verdesve

Kék virágaim fölött kolibrik,

Ősz felé vendégemül egy pár,

Könnyen állnak fönn a levegőben,

Hosszú nyelvükkel színak nektárt –

És máris halhatatlan rebbenés:

Itt egy új virág, akár tavaly,

S jövőre – mint idén – az újra új;

Már nem tudom, mi évet írunk most,

Évet mérjek, látványt, kék eget?

Nem tudom honnét, hová és meddig:

Lepkefélék, lélek, szenderek.

Vissza

Visszavonom minden bántó szavam –

nem úgy, ahogy igéjét az Isten,

díszek díszét: az embert majdnem,

pedig az egyszerélttel bármit megtehet,

nincs mivel összevetnie, s csak megy

az ember – falékony húsdarab: előremász,

harap és ürít maga és gépei, s röhög

a történelmen, mi mással történt,

és nincs a másiknak oly baja,

mit el ne viselnénk, s ha mégis,

hát az a mi bajunk. Meg nem bántani –

ennyi a parancs. Nem úrnak lenni

mindenek felett; tán az ösztönök s

a rossz szó felett kéne némi tartás,

leporolni a poros szeretet s használni

tudás naivitását. Ne légy boldog,

ahogy én akarom, célt neked nem adok,

legyél elég magadnak, lássam meg

magam is benned. A sár mögé leheltet.

Hit-dal

Kivel kevertél össze, Istenem,

egy ateistát növelsz helyemben,

hogy feléd és tőled egyként fusson,

amott pedig hiába körözzön.

Miféle játék vagyok így neked,

sötétbe, csöndbe jó keljfeljancsi,

akit csak te látsz, ha már túlságos

önbizalmadban nincs kire hatni.

Reménykedünk mi: egymásban remény,

teremtettben is teremtő erő;

előbb vagy utóbb majd csak kidereng:

legyen patt(?), fogadjunk, Isten, te nyersz.

Égre tartott íj

Nem tudom, hogy is a nagy ív,

íjat feszíteni ellenszélben –

miközben lezajlik a világ,

vadat feltűzni nyílnak hegyére.

Nem mindegy: akad-e honnét –

hová – visszahull, bármilyen magas –

ameddig istent elképzelni,

remélem, addig szívem nem hasad.

Csak a héj, a mérce volna

másabb mint próbálni feszületben

vadat lelni én, a célozó –

folyvást a múlt vagyok, idegem peng.

Útban egy sétány – reménytelen ül

Én túllépek e mai napon,

amiről számot kéne adnom;

lehámlik énrólam már, hagyom;

lerakódik, mint a guanó –

mivé leszek – vékonyan kapom.

Csak ami nincs – bokrosul bennem;

csak ami lesz – virágba az szökell;

ami van, azt meg keresgélem,

mert elpazaroltam mindenem

e kávéházi szegleten: én,

amiről számot kéne adnom;

én – egyedül e Föld-kereken,

kit hétezer millió ember

sokaságából kiszemeltek –

hiába forgatnék, nem megy, nem remél.

Végy fegyelmezett’ levegőt, s mindenki

vigyázzon: el ne szálljon a kalapja.

Csodálkoznak, s hamarost vízre,

homlokra kiülnek a csillagok;

(a száraz ágak hogy’ zörögnek –

én állok minden fülkefényben)

s összekoccannak a molekulák.