„Úton lenni
boldogság, megérkezni a halál…”
Alkalmi
láncoknak feszülve,
Pókfonálból
szavakat horgolsz.
Üres tok felett hegedülve,
Holnapért unott
imákat mormolsz.
Kilométereket
üldözve,
Múltad üszkös
sebét találod.
Minden hídon,
sántán füstölve,
Tartósítod
eleven halálod.
Tegnap szűz
szelektív-szerencse,
Kínnal szül
státuszt mélygarázsba.
Emlék kirakatát
keresve,
Megmar
szeretteid szilánkja.
Megvakított
büszkeség éget,
Már hasztalan a
nejlon-mámor.
Térden csúszva
nyomja a féket,
Alku dalát
énekli a kántor.
Műanyag pohárba
fagyott vér,
A félig megivott
boldogság.
Kandeláber
csókja alig fény,
Sortűzre váró
lelkek otthonán.
Szabó Tünde: Eper
Mint istenek
harca, úgy ölel-
Lábhoz szorít,
majd forrón lök el
Minden lépés,
amit megteszek.
Útszélén nősül
szél a porral,
A múlt elver
pillaostorral,
Emlékek miatt,
mit megveszek.
Rozsdás nyelvvel
csókol a zárba,
Félelem kulcsa,
mint egy árva,
Ki kataton-éhes
vesztesed.
Nem nyüszít már
többet a hűség,
A láncait nem
rázza szükség-
Elharapott
hangok tetthelye.
Rám kacsint a
pókhálós nejlon,
Magányos,
szúette a sezlony-
Jajgat maradékok
fenyvese.
A cukrozott eper
elárult,
Csak fáradtan
pezsgőmbe ájult,
Leszek én is
halál gyermeke.
Illúzió
Vízióim hídján
lógva,
remegek, mint
első hóra
megbénuló
forgalom az ereimben.
Emlékeket köt
csomóra,
festi vörösre, s
fakóra
arcomat vágyak
sötét gyötrelmeiben.
Verítékem oldott
sója,
sárga és vörös
folyóba
marja nevedet
utolsó perceimben.
Torzított tudat
valója,
égő pitvarom lakója,
menny, s pokol
vegyül markod örvényeiben.
Megjegyzés küldése