Horvátország egyik nagyvárosában, Zadarban szálltunk meg a
családdal.
Első nap, a fényesen csillogó Adriai-tenger vizén
csónakáztunk. A víz és az ég egyforma kék színben pompázott. Ha nem tornyosultak
volna a víz felszínére égig érő szürkésbarna hegyek, szinte egybefojt volna az
egész táj.
A víz mérgesen felcsapódott
a csónakunk oldalára. Megpillantottuk magunk felett a szürkés-kék felhőket és
kapkodva kezdtük meg a csónak part felé irányítását, a félelemtől már csak az
evezőlapát mozgására koncentráltunk. A minket körülvett veszély, megdermesztve
hatott ránk. A hideg szél megcsapta az arcunkat, ami figyelmeztetett minket a
közelgő vihar kialakulására. A hullámok erejének szintje a mi erőszintünket is
kezdte elérni.
Lassacskán haladtunk a part felé, amikor egy segélyt kérő
hangot hallottunk meg a távolból. Egy férfi a kezét feltartva próbált úszni
felénk. Mi a csónak megfordításával próbálkoztunk miközben ő egyre közelebb
került hozzánk.
A folyamatos evezés lefárasztott minket, ezért anyám úgy döntött,
hogy ő kiszáll, és hátulról tolja a gumicsónakot mi pedig, a két
unokatestvéremmel a csónakban eveztünk tovább a férfi felé. A szél megerősödött
és egyre jobban úgy éreztem, hogy innen nem jutunk ki egyhamar.
A vízben úszó ember a csónakunktól már csak 1 méterre volt.
A következő pillanatban, anyám mellé úszott és segített tolni a csónakot. Mi újra
megfordítottuk és evezni kezdtünk.
A part felé haladva
a szél és a hullámok erejével nem tudtunk harcolni, ezért anyukámék beszálltak
a gumicsónakba és heves evezésbe kezdtek helyettünk. Mi tétlenül ülve a csónak
szélén azon gondolkodtunk hogy vajon mibe tudnánk segíteni. A part mintha egyre
távolabb került volna tőlünk. A távolban valami hatalmas és éles dörgésre
figyeltünk fel. Mire mindenki mozdulatlanul, dermedten figyelt fel a következő
dörejre. Ugyancsak 1 másodpercig hagyták abba az evezést, de legalább 5 métert
haladtunk a tenger közepe felé. Anyukámék próbálták minden erejüket az evezésre
irányítani. Mi ismét a segítség lehetőségen gondolkoztunk, de nem jutottunk
semmire csak ültünk ott hárman, mint a bábuk. Nem volt mit tenni csupán csak annyi,
hogy levegőnket visszatartva próbáltuk könnyíteni a csónakot. Egyszer csak egy
csobbanásra figyeltünk fel.
Az egyik unokatesóm félelmet nem ismerve a vízbe vetette
magát. Megragadta a csónak hátulját és a lábával kapálózni kezdett. Anyáék
megálltak egy pillanatra az evezéssel.
– Gyere ki azonnal!- ordított rá. De ő mintha meg se
hallotta volna, és folytatta az imént elkezdett cselekvését. Mi, mint
tehetetlenek félve egymásra néztünk és nem is kellett több, egy gyors és félénk
bólintás és egy hatalmas dörrenésre már a vízben is termettünk. Ő a jobb én a
csónak bal oldalára kapaszkodva eveztünk a lábunkkal. És hallgattuk a gyilkos
villámok dörgését magunk mögött, ami arra késztetett minket, hogy ússzunk, mert
már csak rajtunk múlik.
– Azonnal gyertek vissza!- visított anyám hangja a
levegőben. De mi nem hagytuk, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. A csónak
végre megindult előre.
A part 10 méterre volt tőlünk, de a víz olyan alacsony volt,
hogy egy szikla a csónakunk alját súrolta és a gumicsónak kiszakadt. A férfi
felkapta az unokatestvéreimet anya engem, és a hevesen a part felé rohantunk.
Megjegyzés küldése