Mindig is szerettem volna hangszeren játszani, de nagyon
szegények voltunk. Anyám kamaszkorában kapott az apjától egy hangversenyzongorát
aminek a szomszédok is a csodájára jártak. Anyánkat apró gyermekként hallottuk
utoljára játszani ezen a hangszeren. Szüleink elváltak...külön váltak. A zongora
maradt, városba költöztünk a 4. emeletre.
Mindig élvezettel hallgattuk anyám meséit, megmozgatta a fantáziámat.
E régiség milyen értéket képviselhet? Anyám elbeszélése szerint 1800-as bécsi,
páncéltőkés, háromnegyedes, barna színű hangversenyzongora VOLT. Tudnék tanulni
rajta? Vagy annyira értékes, hogy érdemes inkább eladni és egy pianínót venni
ami elfér a szobánkban ? Apám szőlőhegyi omladozó, dohos vályogháza hátsó
szobájában állt billentyűi beragadva, szúette harmadik lába belekorhadva a szétmállott
hajópadlóba. Több mint 25 évet áporodott ott magában. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy bővítsem
semmilyen zenei tudásomat. Anyámtól engedélyt kértem a zongora elvitelére. Apám
örült és hálálkodott, hogy végre megszabadul tőle ennyi év gyámság után,
legalább több hely szabadul fel a kincseinek: satupad, savanyító hordó, bútorok,
szerszámok, nemesi kutyabőr.
…Eljött a várva várt Nagy Nap. Nehezen, de megérkezett. Apám és férjem és a szomszéd, akit átkellett hívni a nagy feladathoz, mert kevesen voltak a lábaitól megfosztott zongoracipeléséhez…azokat én vittem utánuk. Valahogy beküzdötték. Elfoglalta 15 m2 -es szobánk háromnegyedét. Sebaj, eddig is a földön aludtunk, majd összehúzzuk magunkat. Éppen hogy csak el lehetett férni tőle, ráadásul egy építési baki miatt a kamra ajtaja is a mi szobánkból nyílott. Eljött az este, mélyeket szívtunk a dohtól bűzlő muzeális értékű zongorám szagából. Gondoltam felújíttatom és ha túl sokat ér eladom, veszek az árából egy kisebbet amin megtanulok játszani, ha nem túl értékes megtartom. Egyhetes együtt töltött éjszakák és nappalok után eljött végre hozzánk a Zongorahangoló. Izgalommal vártam, hogy belépjen az ajtón és felbecsülje felbecsülhetetlen értékű örökségemet ami megválthat a szegénységtől. Megállt ifjú sofőrjével az oldalán az ajtó és a spájzunk közötti keskeny ösvényen ... mivel máshol nem fért el. Ránézett és laza kijelentéssel közölte, hogy nem ér semmit. Ilyenből sok van. Fatőkés, nem páncél és tucat számra gyártották az 1800-as években ezt a típust. Annyira rossz állapotú, hogy inkább vegyek egy másikat, mert ezt nem érdemes felújítani ....nem maradna sok minden az eredeti darabjaiból. Bele kellett törődnöm a megváltoztathatatlanba. Aztán felötlött a nagy kérdés: Most mi lesz? Hogy visszük ki a házból? Ugyan behozták a férfiak valahogy, de én nem bírom el. Férjemmel egymásra néztünk. Hirtelen megvilágosodtunk, egyszerre vetődött a tekintetünk az ablakra. Kimentem a szobából. Már csak a fejsze csattogását hallottam. Szomszédunk pár nap múlva jelentkezett a tűzifáért.
…Eljött a várva várt Nagy Nap. Nehezen, de megérkezett. Apám és férjem és a szomszéd, akit átkellett hívni a nagy feladathoz, mert kevesen voltak a lábaitól megfosztott zongoracipeléséhez…azokat én vittem utánuk. Valahogy beküzdötték. Elfoglalta 15 m2 -es szobánk háromnegyedét. Sebaj, eddig is a földön aludtunk, majd összehúzzuk magunkat. Éppen hogy csak el lehetett férni tőle, ráadásul egy építési baki miatt a kamra ajtaja is a mi szobánkból nyílott. Eljött az este, mélyeket szívtunk a dohtól bűzlő muzeális értékű zongorám szagából. Gondoltam felújíttatom és ha túl sokat ér eladom, veszek az árából egy kisebbet amin megtanulok játszani, ha nem túl értékes megtartom. Egyhetes együtt töltött éjszakák és nappalok után eljött végre hozzánk a Zongorahangoló. Izgalommal vártam, hogy belépjen az ajtón és felbecsülje felbecsülhetetlen értékű örökségemet ami megválthat a szegénységtől. Megállt ifjú sofőrjével az oldalán az ajtó és a spájzunk közötti keskeny ösvényen ... mivel máshol nem fért el. Ránézett és laza kijelentéssel közölte, hogy nem ér semmit. Ilyenből sok van. Fatőkés, nem páncél és tucat számra gyártották az 1800-as években ezt a típust. Annyira rossz állapotú, hogy inkább vegyek egy másikat, mert ezt nem érdemes felújítani ....nem maradna sok minden az eredeti darabjaiból. Bele kellett törődnöm a megváltoztathatatlanba. Aztán felötlött a nagy kérdés: Most mi lesz? Hogy visszük ki a házból? Ugyan behozták a férfiak valahogy, de én nem bírom el. Férjemmel egymásra néztünk. Hirtelen megvilágosodtunk, egyszerre vetődött a tekintetünk az ablakra. Kimentem a szobából. Már csak a fejsze csattogását hallottam. Szomszédunk pár nap múlva jelentkezett a tűzifáért.
…Azon a karácsonyon
furulyát kaptam ajándékba.
Megjegyzés küldése