Fellép a színpadra. Ráül a bárszékre.
Belekortyol a száraz fehérborba. Olvasni kezd a saját kötetéből, ő, az Isten.
Hangja már kásás a piától, de mondandója tisztán érthető. Nyers és őszinte,
mint Hemingway, és érzékeny, mint James Joyce. Ő az én hősöm, az író, akivé
mindig is válni akartam.
Hiszek egy Istenben.
Hiszek egy Íróban.
Ő, aki szociálisan
érzékeny, ő, aki szavaiban kemény.
A felolvasás után
dedikál. Odamegyek aláíratni egy régebbi kötetét. Évek óta nem írt újat.
Odalépek hozzá.
– Kinek írhatom? –
kérdezi. Arcán viaszmosoly, állandó és élettelen, mint a dagadt Elvisé a
fényképeken. A dagadt Elvisé, aki szarás közben halt meg. A saját királyi
trónján.
– A legnagyobb
rajongódnak – mondom. Elszégyellem magam. Az írójelölt rohadt eredeti volt.
A legnagyobb
rajongómnak, írja a könyvbe. Bár mind tudjuk, a legnagyobb rajongók általában
kinyírják bálványukat az első adandó alkalommal. Kivéve, akik előbb elrabolják
és antiszocializálódnak velük kicsit először. Úgyhogy én nem érdemlem meg ezt a
címet.
A legnagyobb rajongók
kinyírják bálványukat, ahogy Júdás is tette. Pedig a bálványimádás tabu. Jézus
Krisztus szupersztár.
Hiszek egy Istenben.
Hiszek egy Íróban.
Nézem az Írót, ahogy a
tömegben sétál, minden szem rá tapad, nők súgnak össze kacéran kuncogva,
férfiak bólogatnak elismerően. Ő már Istenné vált. Halhatatlanná vált.
A tankönyvekben az
arcképeire, majd bajuszt rajzolnak a diákok, mint Aquinói Szent Tamáséra, míg a
rólunk készült fényképek kifakulnak gyerekeink fényképes dobozában, hogy aztán
unokáink kidobják őket.
Mi emberek mind
meghalunk. Aki nem hiszi, járjon utána. Miután beállt a hullamerevség. De Ő
belépett az örökkévalóságba.
Nézem az Írót, ahogy
végigsétál az emberek között, de nem beszél velük, rájuk sem hederít. Kezemben
egy régebbi kötete. Évek óta nem írt semmit.
Mióta sztárrá vált.
Mióta Istenné vált.
Írásai értékek őrzője.
Ocsmányságok leltára. Abszurd életünk tükre. Társadalmi hibáink szimfonikus
rockkoncertje. De évek óta nem írt semmit. A felismerés olyan durván csap
belém, mintha egy dildót dugnék durván a seggembe.
Kezdetben vala az Ige,
és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.
Isten szavakból
teremtette a világot. Ahogy az Író is.
Az Író istenné vált,
és ő is, mint Isten többé nem törődik velünk. Talán ránk unt, talán undorodik
tőlünk, talán csak szarik ránk onnan fentről, de többé nem törődik.
Az Író drága pezsgőt
iszik, szivart szív és egy színésznővel jár. És többé nem ír. Többé nem
törődik.
Otthon kibontok egy
dobozos sört, rágyújtok egy cigire. Kiverem egy pornóra. Arra gondolok, kezd
már kisebb rajongótáborom kialakulni. Egyre többen dicsérik írásaimat.
Elismernek. Akár én is az Íróvá válhatok.
Mindig is olyan
akartam lenni, mint az Író.
Mindig is olyan
akartam lenni, mint az Író?
Kiveszem a fiókból az
eddig megírt novelláimat. Felgyújtom. Belehajítom a lángoló csomagot a vödörbe,
amibe másnaposan szoktam okádni.
Visszaülök a fotelbe,
és sorra felhívom a barátaimat.
És többé nem írok. Ha
írnék sem változna körülöttem semmi. Legfeljebb én magam.
Megjegyzés küldése