Szabó László versei - A méh; Emlények; A tisztaság dícsérete; Kései

A méh                                          

Elébb az ágy

lett egyre keskenyebb.

Középütt nem mélyült tovább. A vágy,

akár egy nagybeteg

                                           

állat, hevert.

Nem kondult közben

a félrevert

harang. S az istenverte csöndben,

halkan, miként a fürge méh,

a fullánkját a szívembe döfte

(sajnáltam, hogy még elpusztul belé),

s tovaröppent.

Emlények

Emlékszem még – elől,
amint ha két furcsa nyúlvány lengenék,
fölémbe dől,
leül, alatta termetes fenék,
                                              
 meg én: ízekre tördel;
nyöszörg, szintúgy az ágy
 (miközben lenn a parkban szerte zöldell
a hárs, és valami régi, lágy
                                              
dallam, egy lenge, könnyű léptű lány                                              
szoknyája leng a szélben – karcsú nád).
Be rég. Hogy elmúlt mindahány!

S lám vénülő tükrödből visszaint apád.

A tisztaság dícsérete

           édesanyámnak 

Ágyam tehéntej illatú széna lenne,

feredőm csillámló taréjú patak,

az ételem is ott úszkálna benne,

szomjam oltaná fanyar szeder.

És csak feküdnék az ősgyepen hanyatt,

összehunyorognánk fenn a Nappal,

szalmával én, ő felhőkalappal –

az volna ám a csodás idill.

Közben nem tudnék „kartelekről”

nem rémisztenének ordas eszmék,

ártó miazmák, csak benne vesznék                                              

egy örök nyárban,

s kis fonott kosárban

hordanám anyám szívét.

                                         

Arrafelé a lányok szemlesütnek,

ha felnéznek mégis, rám mosolyognak,

s orcájuk pirul, amint szerelmüknek

esténként megnyitják réklijük.

Kései

 „Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserű léptekért.”

Pilinszky János)

                           

E kései, keserű versekért tanultam írni!

Hitből és reményből kijózanultan

sprőd lett a szó, akár a smirgli,

s ezer selyemfonállal körbe hiába sző a földi lét,

az út göröngyös, nagyobbik felét bejártam.

És míg toporgok itt a mezsgyén halálra váltan,

a maradókra gondolok,
s az eljövendő századok gyermekeire.

Ha lesznek még, hiszen háborg a Föld,

s miként az anyja elkorcsult lelkű szerzetét,

végül sorsukra hagyja.
                                 

Mert lám, mivé lett az ember (vagy inkább: mivé nem)?
Falánk gyomraink sok száz ezredévnyi mélyen
korognak, és nincsen új koroknak új nemzedéke –
éhünk örök, s csak sündörög felénk az Isten olykor.

S ha lenne még utókor: kenyér, szalonna, bár elég,
a kőbaltát marokra fogva „önként, kéjjel öl”.

És míg a pór marakszik („az istenadta nép”),

az önjelölt Noék építik már a Bárkát.

Fölülről közben halálos permet hull alá,

valahol bombák és fejek …

Apró, fénylő jelek vagyunk csupán a Nagy Központi Gépben

(a tévénk – míg voltaképpen agyhalottá tesz – visszanéz),  

s betéve tudják – midőn félig-ha-kész – e vers utolsó sorát.

Oszdd meg: