Remélem, ma
hiányzik. A Bori hiányzik és a Kitti is, úgyhogy nagyon-nagyon remélem, hogy ő
sem lesz ma. Hát mindjárt kiderül, kezdődik a táncóra.
Kimegyünk az öltözőből (csak ne legyen itt), bemegyünk
a terembe a másik osztállyal (Istenem, kérlek), csatlakozunk a már bent
lévőkhöz (lehet rosszullétet kellene tettetni…) és nincs szerencsém. Nem
hiányzik, nincs semmi baja (elhamarkodott kijelentés) és a tanárnéni már kéri
is, hogy alkossunk egy kört.
Rajtam és a tanárnéniken kívül még a Bori, a Kitti, és
a Marietta szokták megfogni a kezét. Marietta viszont itt van! És közel is van
hozzá! Akkor viszont…
– Janka, menj oda Fanni mellé.
Ti is éreztétek már úgy, hogy a sors direkt tesz
keresztbe nektek?
Halkan felsóhajtok, otthagyom a barátnőimet (de ha
belegondolok, milyen barátok ezek?) és odaállok Fanni jobb oldalára. Az ő másik
felén az egyik tanárnő áll. Megfogjuk egymás kezét, és elkezdünk körbe-körbe menni.
Éneklünk és forgunk. Nekem az agyam is ezt teszi. Ránézek a mellettem lévő
félkarú lányra.
Fanni nem az osztálytársam, úgyhogy pontosan soha nem
tudtam meg, mi történt vele. Van, aki azt mondta, hogy megsérült, azért kellett
levágni könyökéig a karját. Ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak, végül is
hihetőbb, mint azok a pletykák, hogy megette, meg hogy a szülei vágták le neki,
mert fel akarták áldozni.
Szóval, a problémám: mikor először megláttam táncon
Fannit meglepődtem persze, mint bárki más. De aztán egyszerűen elkönyveltem
magamban, hogy igen, ez a lány egy kicsit más, fél karja van, oké. Amikor
viszont első alkalommal mellé állítottak, kicsit féltem. Emlékszem, ahogy
nyújtom felé a kezemet. Azt hiszem, valami furcsa, esetleg nyálkás (nem tudom
miért pont az jutott eszembe) lesz az érintése, de nem. Teljesen normális bőr
tapintását éreztem a tenyeremben. Elkezdtünk táncolni, nem volt semmi baj.
Aztán… észrevettem valamit.
Vajon jobb lett volna, ha nem jövök rá? Vagy az, hogy
feltűnt, a legjobb dolog, ami történhetett velem már 9 évesen? Hogy ilyen korán
megértettem, hogyan működik egy ember?
Észrevettem, hogy más nem csinálja. Vagy rajtam kívül
csak nagyon kevesen. Alig páran fogják meg a kezét. Nem, nem közösítettek ki
amiatt, mert én megtettem, amit ők nem. Nem néztek ki azért, mert máshogy
cselekedtem, mint a többség. Nem őket zavarta.
Hanem engem.
Zavart, hogy más vagyok. Próbáltam kizárni az érzést.
Nem sikerült.
Ezért először úgy döntöttem, kompromisszumot kötök,
végül is nemcsak másokkal, de magammal is: már nem a kezét fogtam meg, hanem a
pólója csücskét. Hamar rájöttem viszont, hogy ennek nincs jelentősége, ez ugyan
olyan, mintha a felkarját fognám. Már csak egy reményem maradt, hogy Fanni
többet nem jön.
És így vagyunk most itt. Ebben a pillanatban. Fanni
itt van, én még fogom a kezét.
Tudom, mi az, amit kellene tennem. Ilyen fiatalon is,
tudom. Nem vagyok képes megmagyarázni, hogy lehet ez. Talán úgy, hogy… nem
tudom, mit kellene csinálni, hanem érzem, hogy mit kellene csinálni.
Úgyhogy elengedem.
Elengedem a kezét, és mint oly sokszor, most is rés keletkezik
a körben, ha ő itt van. Nem merek a szemébe nézni. Tudom, mit látnék. Fájdalmat
mindenképp, de meglepetést nem.
A tánc leáll. A tanárnő Marietta nevét kiálltja.
Marietta odaáll közénk. Nem néz rám. Megfogja Fanni kezét. A tanárnő hiába szól
rá, az enyémet nem.
A körben
újabb rés keletkezik.
Megjegyzés küldése