– Helga, nem érdekel. Mást se csinálok,
csak azt nézem, mi lenne jó neked, mi lenne jó a gyerekünknek. Magamra nem is
gondolok. Elfáradtam. – felemelte az aktatáskáját, belenézett, hogy még egyszer
ellenőrizze, minden benne van-e, majd bezárta, és a bejárati ajtó felé indult.
– Tudom, sokat dolgozol, ez igaz.
Viszont bármi van a gyerekkel, mindig nekem kell cselekednem. – beéri a férjét,
a nyíló ajtót megfogja, arra késztetve a férfit, hogy álljon meg a küszöbön, és
ne menjen még el. – Most is például a Martina rám sózta a kölykét, hogy
vigyázzak rá, pedig semmi kedvem hozzá, elég nekem a magamé is. De olyan régi
barátnőm, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Azt meg mégse hazudhattam, hogy
nem érek rá, mert ráérek. – férje csak felvonta a szemöldökét, de ő nem igazán
értette miért, mert szerinte volt igazság abban, amit mondott.
– A kérdés csak az, hogy melyik a
rosszabb: ha azt hazudod neki, hogy dolgod van, ezért nem tudsz vigyázni a
lányára, pedig valójában nincs, vagy ha barátságot hazudsz neki, pedig
valójában utálod régóta. – felelte, és kisétált az ajtón.
– Most mégis kinek a pártján állsz? –
kiáltott utána felháborodottan, nem törődve vele, hogy az egész utca hallhatja.
– Az igazságén. – felelte komoran,
beszállt az autójába, és elment. Helga legszívesebben utána eredt volna, de nem
hagyhatta a gyerekét egyedül a házban, mert még baj érné, amíg távol van, aztán
azért is ő lenne a hibás. Nem. Inkább visszasétált a házba, becsukta maga után
az ajtót, és fennhangon megjegyezte:
– Kellett nekem egy ügyvédhez
hozzámenni.
– Tényleg átjön Hanna? – kérdezte a
lánya. Eddig észre se vette, hogy a nappaliban van, biztos, amíg a férjével
vitatkozott, addig jött ki a szobájából valahogy.
Ott ül a kanapén, és azt az átkozott
babát öltözteti már megint. Persze, nem azt a csodaszép újat, amit a
szülinapjára vettem neki, ami olyan drága volt, hogy a Martina örülne, ha
vehetne olyat a gyerekének, á, még véletlenül se. Neki jobban megfelel az a
használt vacak, amit Tim hozott neki azzal, hogy a húgáé volt régen, és nem
volt szíve kidobni, hát odaadta neki, hogy adja oda Tinának. Mintha nem lenne
pénzünk újra, vagy mi.
– Ja. – felelte mogorván.
– És meddig marad? – kérdezte a lánya,
ami hirtelen rádöbbentette, hogy bár ő is feltette Martinának ezt a kérdést,
nem kapott rá egyértelmű választ.
– Fogalmam sincs. Amíg az anyja nem jön
érte.
– Tehát sokáig. – jegyezte meg a babáját
fésülgetve.
– Valószínű. De nem érdekes, úgyis
ráérek. – Sajnos. Tette hozzá gondolatban. – És amúgy is, a Hannának jobb lesz
itt velünk. Aranyos kislány. Csak be kell tudni látni a felszín alá. Legbelül
mindenkiben van valami jó. – mondta, és reménykedett benne, hogy valóban így is
van. – Akarsz tévét nézni? – kérdezte, kezében a távirányítóval.
– Nem. – fel se nézett, úgy válaszolt,
afféle nemtörődöm közönyösséggel, csak a babája haját nézte, és azt, hogy
milyen könnyedén siklik végig annak puha hajában a fésű. – De be tudnám
kapcsolni, ha akarnék. Apu megmutatta hogy kell.
– Óriási. – mondta gúnyosan. – És azt is
megmutatta, hogy melyik csatornákat nézheted, és melyiket nem?
– Amin a rajzfilmek vannak. A többin meg
úgyis gyerekzár van, tehát nem tudnám nézni azokat. Nem mintha akarnám. – tette
hozzá.
– Szuper. Nekem is szólhatott volna
erről. – tette le dühösen a távirányítót, és elindult a konyha felé.
– Szólt is. Még pénteken.
– Akkor csak én feledkeztem meg róla.
Na, mindegy. Mit kérsz ebédre?
– Spagettit.
– Jó, akkor azt kapsz. – felelte a
küszöbről odavetve, és kiment. Tina ott maradt, ahol volt, és a babáját
fésülgette, majd megunta, letette a fésűt, és megnézte az eredményt. Mi
tagadás, jó munkát végzett, sehol se volt egy kusza szál se, se egy elkóborolt
hajtincs. Pont, mint a Hanna anyjának, csak neki azért, mert minden reggel
kivasalja, hogy jobban nézzen ki. Erről eszébe jutott valami, ezért felkapta a
holmiját, és felszaladt a szobájába. Gondolta, legjobb lesz, ha valami új
stílust talál ki a babájának, mert ezt a mostanit már eléggé unja. Előszedte az
összes babaruháját, amit csak talált, mert mindet rá akarta próbálni. Még a
többi babáját is levetkőztette a szent cél érdekében, amik ezért most pucéran
hányódtak a polcán, míg az asztalán egy nagy halom különböző színű és fazonú
ruha hevert, arra várva, hogy használatba vegye. Épphogy elkezdte a ruhák
felpróbálását, amikor nyílt az ajtó, és Hanna lépett be rajta.
– Szia! Anyukád mondta, hogy biztos itt
lehetsz. – mivel választ nem kapott, ezért leült az asztalhoz Tinával szemben.
És mivel Tina továbbra se szólalt meg, ezért felemelt egy papírt az asztalról,
és elkezdett rajzolni. Babaházat rajzolt, olyat, amilyet ő szeretett volna, de
sose kapott meg. Tele babákkal, amiknek karjából vonalak álltak ki, és egy
kézben egyesültek; az ő kezében; mert úgy mozgatná őket, mint a marionett
bábukat, és azt játszana velük, amit csak akar. Eljátszaná a Jégvarázst, meg a
Hercegnő és a békát, de ez utóbbiból a gonosz varázslós részeket kihagyná, mert
attól mindig megijed, és az anyjának el kell tekernie, mert máshogy nem tudja
nézni a filmet.
– Te sose szoktál beszélgetni? De uncsi
vagy. – Tina nem válaszolt semmit, csak felemelte a fésűt a ruhakupac mellől,
és elkezdte fésülni a babáját, mert egy kissé összeborzolódott a frizurája, és
rontotta az összképet. – Hallod? Nem hiszem el, hogy nem akarsz beszélgetni. –
választ megint nem kapott, de legalább azt kivívta vele végre, hogy a lány
ránézett egy pillanat töredékéig. De aztán már le is vette róla a tekintetét,
hogy levetkőztesse a babáját, és egy másik ruhát adjon rá.
– Miért azt a ruhát adod rá? Nem is áll
jól neki. – nézett rá lekicsinylően a rajza fölül, de csak azt érte el vele,
hogy Tina mérges lett. – Jól van, ahogy akarod. – finomított a megjegyzésén. –
A te babád fog nevetségesen kinézni, nem az enyém. De aztán ne mondd, hogy nem
figyelmeztettelek.
Tinát azonban ez egyáltalán nem
érdekelte, játszott tovább, mintha mi se történt volna, ezért Hanna nem
tehetett mást, mint hogy a rajzára koncentrál inkább. Fel is kapott egy piros
ceruzát az asztalon lévő tolltartóból, és elkezdett színezni. Szép lassan
csinálta, hogy ki ne menjen a vonalból, mert úgy csúnya lesz, és azt nem akarta.
Úgy gondolta, hogy rá se hederít Tinára, de aztán eszébe jutott, hogy még jó
pár óráig itt lesz, és fura lenne, ha azt az időt teljes síri csendben töltenék
el.
– Amúgy tudom ám, miért nem akarsz
beszélgetni. – jegyezte meg óvatosan. – Attól félsz, hogy én is a papádról
akarok beszélni. Pedig engem egyáltalán nem érdekel az egész. Már csak azért
sem, mert eleget hallok róla otthon. – ránézett Tinára, hogy mit szól ehhez, de
az csak a babája haját fonta csendben. – Anyu szerint a papádnak elment az esze,
hogy nem válik el az anyukádtól. Szerinte jobbat érdemelne nála. Azt is mondta,
hogy ha az anyukád így folytatja tovább, akkor a papád el fog válni tőle, és az
neked lesz a legrosszabb, mert biztos, hogy az anyukádnál fogsz maradni, és
szerencséd lesz, ha egy évben egyszer találkozhatsz a papáddal. – mondta, és színezett tovább szótlanul.
Tina komótosan letette a babáját és a
fésűt, felállt az asztaltól és odasétált a játékospolcához. Leemelte róla azt a
porcelánbabát, amit az anyjától kapott a szülinapjára, és ami bár szép volt,
mégse játszott vele sose, mert félt, hogy eltöri, és akkor kikap, mert drága
volt. De most hasznát veszi végre. Odament vele Hannához, megállt mellette, és
nézte, hogy az mit rajzol. Úgy látta, hogy babákat. Ránézett a kezében lévő
arcára, ami olyan szép volt, mint egy mesebeli hercegnőnek, majd fejbe vágta
vele a lányt. Látta, hogy Hanna kezéből kiesik a ceruza, és az asztalon koppan,
majd hogy Hanna előredől, rá az asztalra, de nem törődött vele. Visszatette a
porcelánbabát a helyére, pontosan ugyanoda és ugyanúgy, ahogy egy perccel
ezelőtt volt, majd visszasétált az asztalhoz, és leült a helyére. Azt gondolta,
hogy micsoda buta liba ez a Hanna… A papus sose hagyná el anyust… se engem. Az
a boszorkány csak azért híreszteli ezt, mert irigykedik anyusra, amiért a papus
őt választotta. És csak azért maradt a barátnője az anyunak, hogy legyen kinek
a nyakába varrnia a gyerekét, amikor elmegy otthonról… – felemelte az asztalról
a babáját, kibontotta a haját, és újra elkezdte fésülgetni. – Meg persze, így a
papust is láthatja néha, amikor átjön hozzánk. Legalábbis anyus ezt szokta
mondani, és miért hazudna? Anyu meg túlságosan sajnálja a Hanna–t, amiért ilyen
anyja van; ha megszakítana velük minden kapcsolatot, akkor mi lenne szegénnyel?
Pedig szerintem Hanna egy pletykás majom, aki csak a száját jártatja folyton.
Pont, mint az anyja. De most végre csendben van. Bár mindenkit ilyen könnyű
lenne elhallgattatni…
Később nem tudta volna megmondani, ha
agyonütik se, hogy pontosan mennyi idő is telhetett el. Teljesen belemerült a
játszásba. Csak arra riadt fel, hogy az anyja belépett az ajtón, és szól, hogy
kész az ebéd. Meg a kiabálásra, amikor észrevette, hogy mit csinált a Hannával.
De ez se tartott sokáig, mert nem ért rá vele foglalkozni. Szerencsére
kiderült, hogy Hannának nem esett komolyabb baja, csak egy kis horzsolás volt a
fején, semmi több. De persze, ez nem jelentette azt, hogy ezzel a történet le
van zárva. Tudta, ha az apja hazajön, akkor lesz még folytatása. És így is
lett.
– Most mondd meg… – nézett rá a férjére.
– Kiteszem a lelkem, hogy minden úgy legyen, ahogy szeretné. Megfőzöm neki a
kaját, amit zabálni akar, és mi a hála? – kiabálja kitárt karral fel-alá
sétálva a nappaliban, miközben Tina a kanapén ül és szorongva ölelgeti a
babáját, mintha attól félne, hogy elveszik tőle. – Leüti a pajtását, akiért én
vagyok a felelős, amíg nálunk van. Megmondanád, mégis mi az ördög ütött beléd?
– fordult a lányához. – Van fogalmad róla, hogy mennyivel rosszabb is
történhetett volna? Hát persze, hogy nem. Csak ülsz ott tágra nyílt szemmel,
mint egy ártatlan bárányka. Jellemző. – tette hozzá dühösen, és megállt
mellette karba tett kézzel.
– Tina, ezt nem kellett volna. – mondta
halkan az apja, és leguggolt a kislánnyal szemben. – Anyu joggal mérges rád, és
ezt te is tudod. Nagyon csúnyán viselkedtél. Mint egy rossz kislány.
– De én nem vagyok az. – sírta el magát
Tina.
– Biztos vagy benne? – kérdezte az apja,
miközben az anyja továbbra is szúrósan nézett rá.
– A… a mama azt mondta, hogy legbelül
mindenkiben van valami jó. Csak be kell tudni látni a felszín alá. – felelte
szipogva.
– Hidd el drágám, én belátok. És épp
ezért, nagyot csalódtam benned.
Megjegyzés küldése