Lássátok a csodát…
A keretbe
foglalt festményen, Én vagyok
a vadász, ki a
vadat lóhalálában űzi,
kerek erdő
közepén a csodaszarvast
a hajsza végén a
lándzsájára tűzi!
A sebes folyónak
zuhatagja, Én vagyok
a vízcsepp, mi a
mélybe aláhullva,
mint gyémánt a
kemény gránittömböt
a sziklából
kivájja és porrá zúzza!
A tomboló
viharos szélben, Én vagyok
a széllökés, mi
a fát tövestől kitépi,
akárcsak, egy
pillekönnyű rongybabát
a felhők közé a
magasba felrepíti!
A rút magány
börtönében, Én vagyok
a rab, akit a sors,
életfogytiglanra ítélt,
amiért sokan
vették körül és Ő volt az,
aki örökké adott
és senkitől sose kért!
A templomok
előtti lépcsőn, Én vagyok
a kéregető
koldus, ki Tőled azt kéri,
odabent, majd
érte is mondj el egy imát,
mert Ő is ember,
aki Isten szavát féli!
Kérlek, figyeljétek
és lássátok a csodát!
Hallgatott
a lator
Talán, majd maga
a jó Isten,
dönti el,
hogy Ő, vajon kinek
higgyen?
Imigyen
gondolkozott a bűnös
lator,
irigyen,
szomorúan
tekintve, reá a téren
összesereglett,
dühtől elvakult,
vad tömegben
elveszett,
hitben és tiszta
szeretetben,
csordultig telt,
Mindenható
Atyának, egy Fiára
hiába várva,
az embereknek a
jóindulatára,
s ezt látva,
magában, sírva
vissza kívánta
az ítéletét,
mondván, nem
erre a világra
vágytam és
őrjöngve kiáltja:
Bűnös vagyok!
Szegezzetek,
engem a keresztfára!
…de csend van,
s a tébolyult
tömeg, egyre skandálva,
kegyelmet kér…
és kap, Barabásra.
Megjegyzés küldése