1
Madarat röptetsz – egy károgó varjú lábára kötöttél madzagot, és figyeled, ahogy a magas házak fölé száll. Valahányszor visszahúzod a földre, csillogó ékszert tart a csőrében, amit a tenyeredbe pottyant. Sokáig csinálod ezt, mögötted már kupacba gyűlik az arany.
Honnan ez a sok ékszer? – töprengsz, de választ csak később kapsz, éjszaka, amikor az ablakodon kikémlelve észreveszed, hogy egyetlen csillag sem pislákol már az égen.
2
Sétálsz az utcán, és hirtelen jó kedved támad. Megrészegít a szabadság tudata, fel is ugrasz a levegőbe, pördülsz magad körül néhányat. Ezzel persze teljesen összegubancolod a kezedből és a lábadból kiinduló zsinórokat.
Feletted a bábos keserű sóhaja; mint valami hideg szellő.
3
A lány – miközben alvó párját nézi egy éjszaka – aprócska ajtót fedez fel a fiú homlokán. Kíváncsian nyitja ki, s ahogy bekukucskál rajta, kicsi, meztelenül futkározó lányokat pillant meg. Őrült féltékenység keríti hatalmába s rázni kezdi párját. Ahogy így rázza a fiút, az ajtón sorra potyognak ki az aprócska meztelen nők az ágyra, onnan le a padlóra, ahol is a lány sorra eltapossa őket.
A fiú felriad, a lány hosszan szeretkezik vele, miközben vörös tócsák száradnak körülöttük a szőnyegen.
4
Az író, ha sírásba kezd, tintát könnyezik. A cseppek egy papírra hullva hosszú, egyenes csíkban folynak végig, s kék vonalak – akár a rácsok – születnek.
Micsoda cellát alkottam! – gondolja az író, s vadul dörömbölni kezd a lapon. A túloldalon fegyőr járkál, fütyörészve; oldalán karika csörög, amin kulcsok helyett golyóstollak sorakoznak. Mind kikopott már, ha akarná se tudná kinyitni a zárkát. Persze eszében sincs kísérletet tenni rá.
5
A lány havas tájon szalad kacagva – de milyen apróság is ez! Távolabbról nézve láthatjuk, hogy egy hógömbbe van zárva, amit egy meleg szobában ücsörgő fiú ráz. Persze mekkora csalás ez is, távolodva már látjuk, hogy a fiú csupán baba, egy babaházban ül, s egy kislány játszik vele, akit ha távolabbról megnézünk, máris rájövünk, hogy csupán festmény, amely egy idős úr nappalijában lóg. És haladhatnánk tovább, amíg meg nem érkezünk a világűrt kitöltő abszolút semmibe. De persze az is micsoda! Egy havas tájon szaladó lány fekete szembogara.
6
Ez a lány olyan mint egy égő cigaretta: valahányszor megcsókolják, felizzik a sötétben, s egy kis része elhamvad. Végül már csak szürke hamukupac marad belőle, míg nem érkezik egy új fiú, aki lány alakot formál belőle, a csókjával életre kelti őt.
Végre megtaláltam! – gondolja a lány, s hosszan megcsókolja életrekeltőjét, aki felizzik a sötétben; rögtön szürke hamuvá porlad az egyik kisujja.
7
Végül lehozod a padlásról azt az ócska, régi, gyerekkori szánkót. Tiszta pókháló, fájdalmasan reccsen, ahogy felnőtt testtel ráülsz. Mintha csak erre várt volna, siklani kezd, és hirtelen azt érzed, folyamatosan fiatalodsz minden megtett méterrel. Ismét tinédzser vagy, majd gyermek, és vidáman kacagsz, ahogy suhannak melletted a fák egyre sebesebben. Ideje megállni, gondolod, de a szánkó csak száguld tovább, a születésed előtti idők felé. Riadtan veszed észre: már túl kicsi a lábad ahhoz, hogy leállítsd ezt az őrült szánt.
8
Arccal lefelé sodródsz valami folyón, s alattad a halak nagy erőkkel azon dolgoznak, hogy a hátadra fordítsanak. Elegük lett már a motyogásodból.
9
A szomszéd lakásban élő pár veszekedésének hangjára ébredsz. Egy poharat tapasztasz a falhoz, és hozzá dugva a füled hallgatózol. Megunod, elveszed a poharat, a szomszédok pedig azonnal elhallgatnak. A veszekedés zajai viszont tovább keringenek a pohárban, amit ijedtedben a falhoz csapsz. A fal szilánkokra törik. És ott áll egy néma pár, vadul gesztikulálva, követelve vissza a hangját.
10
A fiú észre sem vette, hogy kilincs nőtt a mellkasába, csak mikor lányok kezdtek bejárkálni rajta, tudatosult benne, hogy van rajta egy ajtó. Olykor maga is kitárta, de nem látott semmit, csupán lányok fiatal kacaja visszhangzott a belső sötétségben. Ahogy öregedett, nehezebben nyílt már az ajtó, végül elrozsdásodott a kilincs, az öregember pedig éjszakánként a paplan alatt fekve hallgatja, hogyan dörömböl megannyi lány belülről. Hangjuk fiatalon cseng: egyetlen pillanatot sem öregedtek odabenn.
Komor Zoltán
Megjegyzés küldése