Pásztor Pálma - Varázslat

A kertben már senki sem volt; csupán a halk zeneszó szűrődött ki a meleg estében kinyitott ablakokon. Fáradtan támaszkodtam az egyik fa törzsének; hát persze, hogy elkéstem; amúgy sem volt egy szép nap, miért éppen ez sikerült volna.

Az ötéves érettségi találkozóról sikerült elkésnem; az elsőről, amit szervezett az egykori osztályom. Nem is olyan fontos; győzködtem magam; rendesek voltak; de senkivel nem voltam olyan nagyon jóban, hogy érdemes lenne… No jó; egyvalakivel igen. De ő is mit keresne itt? Neki éppúgy nem volt köztük barátja, mint nekem.

A kivilágított étteremből fénypászmák szűrődtek ki a kertbe; az aranyos sugár táncolni látszott a kiszűrődő halk zeneszóban. Itt akartuk tartani a szalagavatót, meg is szerveztünk mindent – és az utolsó előtti napon az étterem tulajdonosa lemondta. Azóta sem tudtuk meg, mi történhetett, bár gyanítom, bizonyára jobb megrendelést talált hirtelen. Akkor már persze nem kaphattunk másutt helyet, kénytelenek voltunk a saját tornatermünkben szorongani, s azon filozofálni, melyik a jobb: egy helyben toporogni, vagy megpróbálni táncolni, s másodpercenként bocsánatot kérni attól, akinek a lábára találtunk hágni.

Bár nem tagadom, egyik legszebb emlékem éppen ehhez az ünnepélyhez kötődik… Csak éppen ahhoz nem sok köze volt a szalagavatóra összegyűlt tömegnek s az ügyetlenül feldíszített tornateremnek.

Nincs sok kedvem bemenni; késve bekapcsolódni a táncba… Mindenki megállna, kérdőn meredne rám: miért késtél, bár hát sosem a pontosságodról voltál híres, igazából már túl vagyunk a beszélgetésen, mindenki elmondta, mi esett meg vele, a többi érdeklődve hallgatta, dicsérve vagy éppen vigasztalva – titkon pedig irigyelve vagy kárörvendve. Ha akarsz, bekapcsolódhatsz a táncba, bár kevés a férfi, és már mindenki választott táncost; de úgy a harmadik következő táncra talán még…

Nem. Ezt nem.

Mégis maradok; ott kinn, a fának támaszkodva, csak egypár percet még, olyan szép a zene… Mindig is meg akartam szerezni ezt a számot, de sosem sikerült; olyan jólesik most lehunyt szemmel hallgatni.

Surranó nesz a fűben; férfiléptek, halk zihálás, bizonyára ő is futva érkezett. Legalább nem én késtem el egyedül, fut át a fejemen; talán vele bemegyek, bárki is; és…

– Anikó! Te itt…?

Szó szerint tátva maradt a szám; úgy meredtem rá; ez nem lehet igaz, ilyen nincs, én most rögtön felébredek, hajtogatom magamban; persze üdvözölni kellene, túl sokáig bámultam szótlanul, mégiscsak… Azonban mindezek helyett én is kérdéssel „felelek”.

– És te itt…? Azt hittem, nem jössz el.

– Én is rólad – mosolygott rám; a mosolya éppolyan szeretetreméltóan kisfiús–tréfás, mint régen, gondoltam, s önkéntelenül is visszamosolyogtam rá.

Bálint volt; az a bizonyos egyvalaki. Mindig is jóban voltunk a gimnáziumban; ő volt az egyetlen, akivel bármiről tudtam beszélni, és aki nem nevetett ki azért, amiért festészetet akartam tanulni. Mellesleg őt pedig a színészet vonzotta. Órákon át képesek voltunk beszélgetni, tervezgettük a világ megváltását, szőttük álmainkat… Gyakran megesett, hogy ahol egyikőnk félbehagyta a mondatot, a másik ott folytatta; annyira egyszerre gondolkodtunk.

És ez így nagyon szép volt; de negyedikben jött az a szerencsétlenül sikerült szalagavató, ahol hirtelen ráébredtünk, hogy felnőttünk, és minden megváltozott. Így visszanézve gyönyörű hónapok: álmaink láza, a felvételik izgalma, sokszor rettegése is, a búcsúk – és a legédesebb: az első szerelem. Csak aztán leérettségiztünk, és elsodródtunk egymás mellől.

Hát most újra itt volt. Mi tagadás; örültem neki… Nincs sok barátom, jó tudni, hogy talán őt is ismét közéjük számíthatom.

Lopva végigmértem, őszintén remélve, hogy a sötét elrejti pillantásomat. Alig változott. Éppolyan magas, jóképű, mint régen, gondosan simára borotválva; a haja ugyanolyan kócos, úgy tűnik, öt év alatt sem sikerült szabályos formába szorítani hullámos barna fürtjeit; és a tekintete… nos, éppúgy rabul tud ejteni, mint akkor.

Felnevetett, éreztem, nem rajtam mulat, csak hát, el kell ismernem, a helyzet valóban eléggé komikusnak tűnt. Másodpercek múlva én is vele kacagtam.

– Látom, azóta sem lett erényed a pontosság! Mondd, a saját esküvődre hajlandó leszel időben érkezni?

Ajkamba haraptam; egyszerre ráébredtem, nem szívesen hallanám, hogy van valakije. Ő azonban mosolyogva vállat vont.

– Ha lesz nő, aki hajlandó volna beleőszülni a velem töltött évekbe, akkor a kedvéért erőt veszek magamon. Bár ha szerencsém lesz, ő is éppolyan olaszosan veszi majd az időt, mint én.

Nem is értem, miért könnyebbültem meg; de akkorát lélegeztem, hogy kész csoda, ha nem hallotta meg.

– Jó újra látni téged – fordítottam másra a szót – Mesélj, mi történt veled? Azt sem tudom, most hol tanulsz… érettségi után dolgoztál egy évet, azt még tudom, de aztán…

– Most tanulok.

Merev arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de én összerándultam. „Hát mégsem a régi már; feladta a színészetet, szegény… Majd kérdi, velem mi van, hogy mondjam el ezek után, hogy jövőre hivatalosan is végzett festő és grafikus leszek…”

Megérezhette elkomorodásomat, mert egyszerre felnevetett, vállon kapott, és megpörgetett maga körül; mint gyerekkorunkban.

– Tanulok… a színművészetin! Musical szakon, imádom, és a tanáraim nagy jövőt jósolnak nekem! Minden percét élvezem, a nehéz pillanatokat is; minden nyomorult perc megérte, amíg kiküzdöttem, hogy felvegyenek!

Akkor már nevettem én is, könnyes–boldogan, de azért tiltakoztam, próbáltam lassítani a pörgést, bár nagyon élveztem.

– Te bolondos… állj, állj, már azt sem tudom, melyik csillag fénye valódi és melyik csak az én káprázatom!

– Vajon mennyiben tekinthető valódinak egy fénysugár, mely több százezer éve indult el felénk, s közben csillaga talán már nem is él?

Meghatottan néztem rá; végre megálltunk, csak velem forgott még a világ, de ő erősen tartott, sosem értettem, hogy ő hogy is nem szédül el… De ez a szédülés most édes volt, és azt kívántam: bár sosem lenne vége.

– Gratulálok, Bálint. Örülök, hogy te is kiálltál az álmaidért.

Fény csillan a szemében; reménykedve kapaszkodik bele a kis szócskába.

– Is?

– Te és én! – képtelen voltam tovább magamban tartani; olyan hálás voltam, amiért megoszthattam vele boldogságomat – Festészetet tanulok és grafikát, és jövőre végzek, és képzeld, már kiállításom is van, még egy–két napig tart, itt a könyvtár nagytermében…

– Ez csodálatos! – ölelt meg; a régi természetességgel; s önkéntelenül is belém sajdult a kérdés: milyen régi…? A meghitt baráti… vagy a másik?

– Elmehetek a kiállításodra, Anikó? Mindig is imádtam a képeidet.

– Ha te is meghívsz majd a vizsgaelőadásodra, akkor igen.

– Várni foglak.

Odabenn percnyi csend… Új dal csendül, a dallamok lassan kúsztak a kertbe, szertefutottak a fák között, körbeölelve minket. Minta a levegő maga is énekszóvá vált volna.

– Egyedül nem akartam – suttogtam, nem akarván egy percet sem elmulasztani a dalból, a legkedvesebbem, még az előzőnél is jobban szeretem; ez ugyan megvan otthon, de itt mintha másképp hangzana – Egyedül nem akartam, de együtt bemehetünk… Ha már mindketten példamutatóan elkéstünk.

Félrehajtott fejjel nézett; a tekintete ezúttal megfejthetetlen volt.

– Szeretem ezt a dalt; de mire beérnénk, átverekednénk magunkat a köszöntéseken, már véget érne… Szabad egy táncra?

Megborzongtam; éppen mint akkor régen, amikor cigarettázni szöktünk ki, diadalmasan lobogtatva a nagy nehezen megszerzett szálakat, de nagy dolog is volt az akkor… De hozzá sem fogtunk, meggyújtatlan dobtuk el őket, mert benn a tornateremben új dal csendült, és szebb volt nekünk a tánc… Milyen andalító a keringő, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, halkan dúdolva a dallamot… aztán már azt sem, észre sem vettük, mikor torpantunk meg, egyszer csak megtörtént: akkor már összeforrt az ajkunk.

Az első, ügyetlen-édes csók.

Bálint tekintete, míg lassan forgunk ismét, ugyanaz a dallam, édes Istenem; nedvesség perdül végig az arcomon, hüvelykujjával gyengéden lesimítja…

– Csak harmat… – suttogom mentegetőzve; mire ő szelíden rám mosolyog.

– Éjféltájban? – kérdi halkan – Mit szólna ehhez a fizikatanárunk?

Éreztem, hogy remegek; de olyan jólesett, olyan mámorító; gyengéden, mégis erősen fog át, különben talán el is esnék – ajkam önkéntelenül is szétnyílik; milyen hűvös az éjjel… vagy csak belőlem árad a forróság? … ajkának bársonyos érintése az enyémen.

Észre sem vettük, hogy elhallgatott a zene – ahogy álltunk, egymást átfonva, mi ketten még mindig hallottuk a dalt.

Mikor a többiek kezdtek kiszállingózni, minket még a fák alatt értek. Egész kedvesek voltak, csak kevés csipkelődés hangzott el, igazuk is volt egyébként: egy találkozó végére megérkezni késésnek is egy kissé szemérmetlen. Azért körbeálltak, pár szóban összefoglalni mindent, mosolyogni, válaszolgatni, amikor pedig én egészen mástól akartam választ kapni, folytatni ott, ahol megzavartak kettőnket; és…

Végül Kati néni, volt osztályfőnökünk, hirtelen ráébredt, hogy elfeledett vacsorát főzni, a férje már rég’ hazaért, a lánya pláne, legalábbis őszintén reméli, mert fogalma sincs, hol máshol lehet; és sietősen búcsúzkodni kezdett.

– Csodálatos este volt, de rohannom kell, de jó is volt titeket látni – hadarta, kissé szeleburdian, még őszintén; annak idején ő volt kis közösségünk tyúkanyója – De halljátok, majd még találkozunk, igaz? Elvégre is nem csak ötévente lehet!

Válaszolni akartam neki, már csak azért is, mert az osztályból már mindenki más szedelőzködött, sietett el, folytatni a maga új életét – de tekintetem összetalálkozott Bálintéval. Rám mosolygott, és mielőtt megszólalhattam volna, ő adta meg a feleletet; melytől Kati néni ugyan megnyugodott, én mégis tudtam: az a mondat nekem is ígéret.

– Igen. Még találkozunk.

Oszdd meg: