Csak álmodom. Ez nem velem
történik. Holdkóros bolond! Hát persze, hogy velem történik. Gyakori orrvérzés,
értelmetlen láz, gyors fogyás… akárhogy is tagadtam, már azelőtt felismertem a
jeleket, hogy orvoshoz mentem volna. Magam is orvos vagyok.
Leukémia.
Ezernyi mozaikra hull körülöttem a kórházi folyosó. Annyiszor végignéztem,
láttam oly sokak lassú szétbomlását… Nem! Ezt az egyet nem! És miért is
vállalnám a sok fájdalmat, a bizonytalan megmenekülést, ugyan miért? Senkim, a világon
senkim, akiért érdemes volna; egyedül vagyok, mindenem a munkám… de most már
arról is csak a saját félelmem jutna eszembe. Most hazamegyek, és beszedek egy
doboz altatót. Nem, kettő van otthon; megeszem mind a kettővel, hogy biztos
legyen. Így lesz a legkönnyebb. Mindenkinek. Valószínűleg sikerült fennhangon
monologizálnom, mert rögvest kaptam is rá feleletet egy félhangos megjegyzés
formájában.
– Gyávaság!
Olyan
lendülettel fordultam meg, hogy kicsin múlt, hogy reflexből fel nem képeltem.
Mégis, mit képzel?! Hogy merészel ítélkezni egy haldokló felett?! Amint
megláttam az arcát, ajkamra fagytak a szidalmak. Nem emlékszem minden
betegemre, de őt nem felejtettem el. Mindig is csodáltam bátorságát, ahogy a
fájdalmas kezeléseket viselte, és leginkább törhetetlen élni akarását, pedig a
leukémia nélkül sem volt könnyű az élete. És olyan fiatal volt… Akkor, évekkel
ezelőtt, úgy tűnt: felgyógyult. Most hát mégis kiújult ismét a kór… mi másért
lenne itt? És láttam eleget a betegeim arcát; felismerem a jeleket. Ő is megismert,
persze; egy pillanatra látszott arcán a megdöbbenés; de gyorsan magához tért.
– Másodjára
kezdem újra, éppolyan jól tudom, mint bármelyik orvos, hogy mi vár rám! De újrakezdem,
ahányszor csak kell, ahányszor csak lehetőségem van rá! Mert el akarom végezni
az egyetemet, tanítani akarok, és családot akarok, hogy az én gyerekeimnek majd
jobb gyerekkora legyen, mint az enyém volt! És Ön máris feladná, doktornő?!
Rögtön az elején?! Akkor hát amit nekem meg nyilván a többieknek mondogatott, a
sok biztatás, minden csak színjáték volt? Talán az én ágyam mellett is azt
gondolta: miért nem nyelek már le végre egy doboz altatót, miért nem tűnök el
ebből a világból, ha úgysincs esélyem?!
– Nem! –
magamban durván káromkodtam; úgy éreztem, most már nemcsak a világ esik
darabjaira körülöttem, de széthullok én magam is. Attól még, hogy orvos vagyok,
nekem is járna egy kis nyugalom! Legalább a saját haldoklásomban, a saját
öngyilkosságom előtt ne másokat kelljen vigasztalnom. Akkor még persze nem
fogtam fel: kemény, személyeskedőnek ható szavai rajtam legalább annyit
segítettek, mint én őrajta. Ha nem többet. – Nem – ismételtem – De az más!
Hivatalból segítenem kell, erre tettem fel az életemet, ez a családom, ez a
mindenem; ezt az… ezt az egészet nem lehet úgy nézni, hogy én mit tennék… teszek
most betegen.
– Ezt csak
így lehet nézni! – vágta oda a srác. Nem tudtam felelni; ha nem hagytak volna
el a szavak, akkor sem tehettem volna. A rendelőből őt szólították. Gondoltam
rá: megvárom. Legalább addig sem kell azon töprengenem: hogyan tovább… Aztán
nem tettem mégsem. Kiballagtam a lépcsőházba, olyan fojtó volt a szűk folyosón…
a félelem és a pusztulás szaga.
Kinn nyitva
állt egy ablak; a szél besodorta a friss tavaszi illatot. De szeretem az
orgonát… mikor is léptem oda utoljára egy bokorhoz, hogy megszagoljam? Évekkel
ezelőtt egy randevún… azután pedig a diplomaosztó napján. És aztán? Nem tudom.
Egyáltalán, semmit sem tudok. Érzem, ahogy arcomon végigcsorognak a forró
könnyek… persze; mindig elfeledem, mi virágzik ilyenkor, de valamire allergiás
vagyok.
Neki
hozzám képest sokkal kevesebb oka volt vágyni az életet, küzdeni mindenáron –
mégis így tett. Én meg feladnám… Megcsörren a mobilom. Mária az, a szomszédom;
jobb híján barátnőm, mivel senki másom nincs, akit a legtávolabbról is annak
nevezhetnék.
– Mi az? Mit
mondtak? – szól bele aggódva a telefonba.
Én már alig
tudok beszélni a könnyektől.
– Most nem
tudok… Kérlek, ha ráérsz, gyere be… és hozd magaddal egypár holmimat is.
***
Aranyló
fénypászmák szűrődnek át a klinikakertbeli öreg tölgy lombja közt. Hiába a
délután, még erős a fény; könnyeznem kell tőle. Nem. Oly sok éven át
próbáltam másnak látszani, mint ami vagyok; oly sokáig hazudtam magamnak, míg
végül majdnem elhittem azt is, hogy nekem már nem érdemes többé élni. Elég
volt. Elismerem: sírok… sírok a megkönnyebbüléstől. Több mint egy év telt el az
óta a rémületes nap óta, hogy befeküdtem a végeérhetetlen kezelésekre. Most
kaptam meg az utolsó tesztek eredményét. Meggyógyultam. Igen… most már, amíg
csak élek, valahol mélyen, mindig ott lesz a kérdés: visszatér–e vajon a
rettegett kór. De én hiszem, hogy nem fog.
És most már hiszem
azt is, hogy érdemes élnem. A munkámért, az orgona illatáért… és azért az
érdekes új albérlőért a másik szomszédomban. Igen: én, az elismert főorvos, egy
fiatal sráctól tanultam hinni a gyógyulásban – és ami számomra ennél is nagyobb
ajándék volt: az életben.
Megjegyzés küldése