gúzsba
kötném az időt,
de
egy szemhunyás alatt
kifut
ujjaim közül minden pillanat,
pereg
markomból a múlt…
hiába
utazom vissza akár a gyorsvonat
agyam
lázas kattogása váltók sikongása…
„Halk
sikoly, ahogy beléd hatolok…
…ott
vagyok, mikor nő lettél,
kínok
és gyönyör határán
sután
mint minden kamasz,
mert
oda akarod adni magad
hogy
érdemmel
vagy
félelemmel kapom, nem tudom”
halódó,
távoli vonatfütty, a pillanat elmúlt,
vonatkerék
roncsolta barázda agyamon, és véred…
előttem
a tántorgó idő,halomba rakódik,
a
gúzs már laza, de utána kapok, még itt vagy…
„kis
bőrönddel, nagy reményekkel, magányosan,
mindent
elhiszel nekem…
mert
nem akarod tudni,
hogy
csak megkívántalak,
mint
egy pohár italt…
és
én csak iszlak mohón, durván,
már
csupasz államon folyik,
a
szakállam is ragacsos,
vézna
és izmos alakom sem számít,
mert
elhiszed, ha testem meleg,
mindenem
adom.
mint
éhes falka, gyülekezem körülötted,
mindent
megkapok tudom.
aztán
menekülsz,
hadonászó
szikéim,
kopogó
klumpáim elől…”
autokláv
neked, rövid magányom, mégis ott van,
steril
kesztyűimen, fehér köpenyeimen véred…
csikorog
fogaim között az elmúlás ösztöne,
elmerülök
sosem megélt, emlékeim között…
„ott
vagyok, mikor rettegsz a magánytól,
bárokban
töltekezel, a blues jár át rajtad,
kezem
- az inas, telt, sima szőrös- blúzodban matat,
karjaimban
tartalak, majd doblak nekem,
s
te csak jössz, mert még mindig hiszel…
adod
vágyad, én használlak,
tested
íjként feszül alattam,
élvezem
ágyékod,
önként
adott játékod,
minden
magányosra gyűrt lepedőn.
…megtanítlak
úszni, fuldokolni
a
víz alatt, mocskomban,
rád
kattintom önző zárkámat,
hogy
légy, mint legyőzött
kék
madár, csak nekem,
nem
érdekel, hogy míg ölellek,
megöllek,
lélektelen… „
…a
kattogás, csak tik-tak, de az óra könyörtelen,
fogaskerekei
között morzsol az idő, s lecsepeg, véred…
félek,
és becsukom szemem, már nem tudom, ki vagy
csak
benned talál minden átkozott-áldott pillanat…
„hát
megéllek, mint igaz szerelmet,
villámcsapást,
mert minden megváltozhat,
reményt
adok, boldog szegletet
a
mardosó mindennapokban.
nem,
ne is kérdezd,
ne
gondolj rá, te kellesz, amíg…
a
gyűrű villan…
nem
kérsz belőlem,
fejvesztve
menekülsz előlem…
pedig
mindent adtam,
de
magam meg nem tagadhattam…”
dadog
bennem a lét, a kozmosz visszafordul magába,
kínzó
lassúsággal csúszok, vissza a mába
még
felvillan néhány pillanat, illékony létem megdagad…
most
itt vagyok… neked… és ismét elhiszed…
„akarom,
hogy karom börtönét
hagyom,
hogy arcom melegét
eldobd,
vagy elérd
…végem,
ha mégsem…
íme,
a vérem …”
Megjegyzés küldése