Máté László versei - Kert; Közel

Kert

Kezdetben vala a töretlen bizalom,
és lőn egy homokszem, rossz fogaskerék.
A tudás fáján lóg egy vagyon.
Mi a biztos? Hinni kell még?

Törvényeket kapott a bizonytalanság.
Van elég alkalom megszegnie.
Kövekbe vésték, hogy később is lássák,
ennyi az ember. Nincs semmije.

Tilalmak fái közt vezet az út,
de ki tudja, hol az erdő széle...
Régen bezárták az éden-kaput,
futunk a táguló messzeségbe.

Valaki talán ül fent a hegyen,
villámokat szór, vagy esőt csinál.
Ajándéka a történelem,
de senki nem vár a kijáratnál.

Kicsiny kertedet magadnak építed?
Lesz-e kerítés, tábla és szögesdrót?
Virágokat gondoz hited?
Ne zárd kulcsra a kertajtót.

Közel

Felébred a peron, mikor leszállsz a vonatról.
A hangszóró csak nekünk énekel.
Vonat érkezett... Igen, tudom jól,
mindig itt vagyok, ha megérkezel.

Mosolyod most is új, de mégis a régi.
Összefonódik tekintetünk.
A pillanat megáll, megérti,
hogy fényképként marad velünk.

Milyen egy csók, a jó ég tudja...
Gőzölgő illatod körbeölel,
mikor magadhoz szorítasz újra, meg újra.
Megtörtént végre, nem múlhat el.

A hídon aztán megint megállunk,
csodálkozik a decemberi szél.
Vár-e jövőre gyűrött ágyunk?
Minden kis ránca rólunk beszél.

Apró szoba a fák fölött, magasan.
Ablakok mögött haldoklik a nap,
akár szíven szúrt gyengülő szavam.
A csend, a csend, a csend marad.

Sok év magánya áll kint az erkélyen,
összehúzza vállán barna takaróját.
Alszol már, picim, fáradt vendégem...
Távoli vonyítás emlékeztet rád.

Elnyúló árnyék és halvány gyertyaillat.
Hallgatom lassú lélegzeted,
érzem, ma nem éled álmaidat.
Meg sem mozdul becsukott szemed.

Éjfél után bezárt erkélyajtók.
Ágyadba bújó szabad akarat.
Arcodon pihenő vén telihold.
Megcsiklandoz szétterült hajad.

Oszdd meg: