SZEREPLŐK:
Dénes
Mihály alkoholista
Levente régész
Jolánka, Dénes feleségének hangja
Misztikus női hang
Kaszás férfi
Járőr parancsnok
Szín: (Park éjjel. Fák alatt, egyszerű padon ül. Háttérben és oldalt egy-egy templom dereng. Zászlórúd. Fiatal, harmincas éveiben járó férfi a padon ülve beszél, előregörnyedten, térdére támaszkodva, állát alátámasztva tenyerével. Egymaga van a színen.)
Dénes: Ú, de
furcsán süvölt a szél, hogy kerülök én ide? Ekkora Holdat sohasem láttam
még. Az egész söpredék rendszert, ahogy van, maga mögé rejti. Gonoszul világító
fényével kikészít, mégis látom! Simogat a szél és süvít a fülembe, ilyennek még
nem hallottam, épp mint mikor gyerekként búgócsigát pörgettem.
Dagad a Hold. Hiszen ez kóros! És
nem is fedi az ocsmány rendszert, amit már nem akarok látni. Nincs elég sötét,
elég bódult sem vagyok ahhoz, hogy feledjem, amit nem akarok.
Fák közé jöttem és most azt
látom, amit elvettek tőlem. Agyon világítja a Hold! Még az egyen frizurákat sem
tudom elfelejteni.
(Mormolja)
Mögöttem templom, balra is
templom, előttem múzeum – hm! –, még pár évtizede püspöki palota. Biztos, hogy jó
helyre jöttem?
(Fejhez kap és letörli a
ráesett galambpiszkot.)
Galamb röptű, nyáresti
dinamit. A fán sem pacsirta szól!
(Mormolja)
Mögöttem templom, balra is
templom, előttem múzeummá tett hadi zsákmány, szabad rablással. Nem bírom
tovább, nem akarom látni őket, szétfeszítitek életem minden apró forgácsát! Mi
maradt? Egyetlen, amit nem vehettek el és én rendelkezem vele – hitem szerint
nem –, de hitemet támadtátok meg legjobban. Magamat legkevésbé sem siratom, de
Jucika húgom megérdemelte, hogy tanulmányai elismeréseként, vörös diplomával
dicsérten, dicséretnek csomagolt gyalázatot kapjon és Botosányba
kényszerlakoltassák?
Megettem ma is a négy deka
párizsimat. Három órányi sorállás után úgy vágta orrom elé a hentes, hogy ha
illedelmesen meg nem köszönöm, kilök a sorból és elzavar.
(Felnéz)
Még kövérebb az a nyamvadt Hold
és mégis tetszik, pedig mindent megvilágít, amit nem szeretnék. És hiába dugta
mögé azt, amit oda tud, jól látok, túlságosan tisztán!
(Lenyúl a földre és felemel
egy fél literes üveget, ránéz, szinte szuggerálja)
Ha más nem, te legalább itt vagy
velem, gyere cuppantsak egyet a szádra! Úgy összeszoktunk, hogy egymás nélkül
nem is bírnánk, ugye? Na ugye!
(Megkopogtatja az üveg
oldalát.)
Jól bírod! Előbb laposat akartam,
aztán rájöttem, hogy ez a nejlon szatyor ápol és véd. Elég, ha egy újságpapírt
rád tekerek, senki nem tudja mi van nálam. Hordozlak és újratöltelek, te vagy a
barátom!
(Még egyet húz az üvegből)
Jó erős, szeretem! Lehet, hogy
mellényúltam az előbb, nem simogatlak tovább, ha kell szerte szét törlek. Kit
érdekelsz, az első sarkon találok másikat, de ami benned van, azt nem. Ő az én
barátom! Lebegek, sejlik minden, minden homályban.
Behunyom a szemem, az az idióta
Hold még bír sütni! Úgy süt, hogy fehéren látom, behunyt szemekkel is, az
összes feketét, amit nem szeretnék.
Jucikát még csak-csak ki bírnám,
egyszer végre haza segíti a Felség, de apám, akit most is hollók őriznek,
valami fekete tömlöc mélyén, ezernyi keselyű reptével övezve, nem érdemelte!
Csak azért, mert kimerte mondani, hogy leges-legfelül, nem mindig az van, ami
látszik. Legkevésbé pedig az, aki oda gondolja magát. Nézzenek fel uraim! – Mekkora hibát követett el az uraim szó használatával is!
Látják azokat a gyönyörű
vadludakat a tengerkék égen? Ők nagyobb urak mindnyájunknál!
Emlékszem, távolról láttam csak,
gyáván viselkedtem, álltam, mint aki magára csinált, mint egy ponty, mint egy
óriás, düllesztett szemű, szétrobbanásig felkövéredett hal és néztem, amint
belökik abba a rettegett kocsiba. Fekete volt, a mai éjszakánál feketébb.
Csak ne lenne, ilyen búzamező
színűre, agyon mázolva a dagadt Hold fényétől, minden sokkal könnyebben menne.
(Mormolja)
Mögöttem templom, balra is
templom, előttem – átmenetileg – múzeum, ki tuja nem-e örökre.
Mindenki alszik, legalább
nyugodtan gondolkodom még egy kicsit, amíg egyedül vagyok, végül is a
gondolkodás szokása a legtiltottabb szabadság. Remegnek a gondolkodás szó
kiejtésétől is, magukba –nyugágyaikon heverészve – dőzsölnek, parancsokat
osztogatnak és lenyomnak. Ha nem tudom, hogy július van, megesküdnék rá, hogy
havazik, minden olyan színű. Csak most látom, nem vagyok egyedül.
(Lenyúl a pad mellé,
kiegyenesedik, kortyol hármat-négyet, végigtörli a száját és folytatja komor
melankóliába.)
Vajon sorstárs? S kit
tisztelhetek az éjszakázóban, ebben a fényes, lassan hajnal felé baktató, csupa
fás, árnyékvilágban? Még valaki virraszt, milyen érdekes, külön-külön
virrasztunk. Ő nem tud rólam, de én tudok róla.
Árnyékvilág, annyiszor hallottam.
Ma éjjel látom is. Mindennek annyi árnyéka van, hogy nem is ez az árnyékvilág
jelentése, hanem az a mocsokkal fedett sötétség, amiről először azt hittem,
hogy a Hold mögött van és elfedi tőlem, ezzel szemben bevilágítja!
(Mormolja)
Mögöttem templom, balra is
templom, előttem múzeum!
De szép, ahogyan zenélnek a
levelek. Szeretném megismerni sorstársamat, ilyenkor csak kolléga lehet,
hasonló gondolkodású. Kopogtassak rá az ablakon, vagy jobb ha békén hagyom?
Agyon dumálnánk egymást. Minek moralizálni, hogy aztán kitérítsem szándékából?
Felállok egy picit!
(Kiegyenesedik, széttárja két
oldalt karjait és rugózik karhúzássokkal.)
Nagyon kellemes éjszakai levegő,
sokkal tisztább, valami valamit kiszűr belőle és olyan egészséges a tüdőnek.
Egy légzés be, egy légzés ki. Ki be, ki be.
(Légző gyakorlatot tart.)
Igaz is, nem biztos, hogy az én
tüdőm egészségi állapotának feljavítása a legfontosabb dolog, ebben az agyon
hold sütötte éjszakában. Hajnalig már csak elleszek ezekkel a tüdőkkel amik
vannak. Azért tényleg kellemes!
(Beleszippant az éjszakai
levegőbe. Megdermed és ijedten előre mutat.)
Ezek a mocskok, akik a Hold mögül
kukkolnak engem és teli rakják a várost, a falvakat, az utak szélét, sőt még a
mezőket is vörös zászlókkal, nehogy el felejtsék az alattvalók, hogy nem a rigó
búza tenger, sem kúszó felhők, vagy hömpölygő folyók, hanem ő koporsó
töltelékségűk az úr a háznál.
Milyen ostobák, talán egy
pillanatig sem gondolkoznak el azon, hogy előjegyzésben mindannyian, a négy
szál deszkából csinosított öröklakás várományosai.
(Feltekint az égre, zsebre
teszi a kezét, megdermed.)
Mennyi csillag, és sokkal több
lenne ha ez az ármány Hold nem virítaná az összeset szét. Örülök, hogy nincs
túlzott közvilágítás, ez a dagadó reflektor így is bevilágít mindent.
Az ott a Nagy Göncöl, lásuk csak,
már rég elfelejtettem, a szárától számítva merre is van a Kis Göncöl. Á úgy
látom megtaláltam!
(Rámutat egy pontra.)
(Mormolja)
Mögöttem múzeum, jobbra két templom,
előttem park. Úgy suhognak itt az árnyak. Mi a fene lebeg előttem, kísértet,
vagy drága barátom túl sokat segített és már hallucinálok. Valami sötét karó
magaslik.
(A homlokához kap.)
Ilyen nincs, ezek itt a park
közepébe képesek voltak berondítani egy zászlót, a maguk pipacs színű, frivol
exhibicionizmusukkal. Még egy bicska sincs nálam, hogy kivágjam a zászlórudat.
Eszük van, vasból csinálták, ilyen nincs.
(Leül a padra, megint az eget
nézi.)
Ez a Hold már ötször akkora, mint
lánykorában, esteledéskor, lehet, hogy megbetegedett.
(Mormolja)
Mögöttem templom, balra is templom előttem múzeum, valami
sorstárssal, vagy mivel. Mögöttem templom, jobbra valami idióta nyikorog,
sajnos.
Recseg az avar, meg kell mondanom, nem vágytam társaságra.
Aj ha ez az éjszaka, három teljes
hétig tartana!
Nótázhatnékom van, az a baj, hogy
a botladozó éppen erre jön, nótázni meg egyedül szeretek mostanában.
Ez előrehaladottabb állapotban van mit én. Úgy látom, azt
hiszi a sétányon átdobott deszka egy patakra átdobott palló.
Mindjárt elesik, különben vajon ki és miért tette oda azt a semmi értelmű
deszkát.
(Feláll a padról és járkál.)
Ej ha édesanyám nem az angol
kisasszonyokhoz járt volna egyetem előtt, most nem egy ruhagyárba dolgozna
betanított munkásként.
Utálom a munkahelyemet, minden
reggel egy gyötrődés bemenni. Fizetéskor azért is elszabotálom az összes
befizetni való, ilyen önkéntességi alapon kötelezett összegecskéket. Mindég
juszt is elfelejtem! Napokig járnak rám.
Amikor leseggfejeztem a
titkárocskát, egyenként mindenki gratulált, majdnem szobrot emeltek nekem.
(A homlokához csap,
patetikusan mondja.)
De másnap átrepítettek, felsőbb
parancsra, saját érdekemben és a termelés fokozására, hiszen egy alulképzett,
többszörösen szakosodott, csupa hatodosztályú selejt gyártónak, amivé hirtelen
átvarázsoltak, nevelő hatású a sorjázó és a társadalomnak is sokkal hasznosabb
tagja lehetek, ha nagyon ügyes vagyok, előbb vagy utóbb az élcsapatba is
bekerülök. Abba ahová még nem sikerült beönkéntesezniük.
Bírom a munkát, nem
alázatoskodom, nem is nyivákolok. Az örömszerzés legyen mások dolga.
Vasárnap amikor az öntőgépek mind
egy szálig állnak, a kiürített kemencék hidegek és mégis be kell menni
úgynevezett munkára, na az tud kiborítani.
Igazán a közösségi munka magasztos
felemelése gomolyog előttem, csak az a baj, hogy mindég lepottyan és sem a
munka sem a közösség sehová nem emelkedik.
Állunk és dumálunk, ha már nem szívhatjuk magunkba a gőzölgő olvadék párolgását, fejenként egy, egy doboz cigarettával pótoljuk a szanatóriumi hatás elmaradását.
Állunk és dumálunk, ha már nem szívhatjuk magunkba a gőzölgő olvadék párolgását, fejenként egy, egy doboz cigarettával pótoljuk a szanatóriumi hatás elmaradását.
(Mormolja)
Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeum.
Most reggeledik, vagy még nagyobbra dagadt ez a, nem rejtő, de sokkal inkább
fojtó? Érzem, ahogyan távcsövekkel kukkolnak a mögötte bujkálók és beállítják a
fény erejét, hogy még éjszaka sem tudjak itt egy utolsó jót gondolkodni, és
magasról le se füttyenteni őket.
(Feláll, idegesen sétál
minden irányban, gesztikulál és egyre hangosabban beszél.)
Jolánkám, Jolánkám, csak tudnám
végre eldönteni, hogy most a Hold mögött bujkáló aszimmetrikusan felsorakozott
tagoktól, vagy a te hiányod miatt ver ki a veríték és kapok holdszúrást, a
holdfürdőzés eltúlzásától.
Merre is van a templom? Másik
irányban is van egy , amarra egy múzeum és az a ragya festett zászló, amit most
itt készületemben sem tudok nem látni.
Tántorog a kolléga és nagyon
közeledik. Ha jól látom már át billeget a pallón, mielőtt ideér, kedvesem
simulj az ajkamhoz.
(Lenyúl, felveszi az üveget
és kortyol, nagyokat. A spirálisan közlekedő éjszakai részeg megérkezik.)
Mihály: Jóccakát
kolléga úr, maga is elüldözött.
Dénes: Jóccakát,
honnan üldöztettem volna?
(He-hebegve beszél.)
Mihály: Engem az
asszony zavart el, nem szereti ha iszom. Három hete minden éjjel, amikor már
biztosan alszik felkelek, veszem a pajtást, ilyen szép lapos üvegben
süllyesztem a belső zsebembe. Két három órát sétálok elfogyasztom,aztán
hazamegyek.
Egy órányi, egyenes redőzetű,
megroppantó alvás után, felébredek és pár percen belül míg az ajtón kívül
kerülök, alig bírom eljátszani a frissen kialudtat. Az asszony így nem
veszekszik.
(Csuklik egyet.)
Továbbá meg van győződve, hogy
leszoktam a legjobb barátomról.
(Előveszi a lapos üveget ,
nézegeti simogatja.)
Oda nem adnám semmiért, de jobb a
békesség. Maga is így van evvel?
Dénes: Hát, hogy
is mondjam, nem igazán tartozik futó ismertségünk második percében magára. Ha
jól látom én vagyok az idősebb, szervusz Dénes vagyok.
Mihály: Szervusz!
Mihály.
(Mutatkozik be a tökrészeg.)
Szeretem a nevemet, tudod annyit
hülyéskedünk, mindenki Misinek szólít. Én meg, hogy el ne aludjak a munkában,
az összes csajt aki túlsúlyos, Misinek nevezem.
Azt hiszik, hogy tetszenek nekem
és ők Mihály kedvencei, pedig csak azt akarom mondani, mi háj van rajtatok.
(Sípolva nevet, Dénes is
kényszeredetten elmosolyodik.)
Dénes: Na,
Mihály barátom mik a további terveid?
Mihály: Mire
gondolsz?
Dénes: Mondjuk
úgy a következő öt percre, szeretnélek meghívni egy közös szenvedésre.
Mihály: Szenvedek
én egyedül is eleget, miért szenvednék veled?
Dénes: Tudod,
szenvedélynek nevezik az italozást.
Mihály: Na húzd
meg a flaskámat.
(Odanyújtja a lapos üveget.)
Konyak van benne.
(Dénes is átnyújtja a saját
üvegét.)
Dénes: Az enyém
kisüsti, ne sajnáld.
Most, hogy ilyen jól
kibeszélgettük magunkat, van egy ajánlatom, szeretsz játszani?
Mihály: Épp
nincs kártya nálam sajnos és akár milyen fényes ez a nyavalyás Hold, szerintem
nem látnánk a lapokat.
Dénes: Nem arra
gondolok, sokkal érdekesebbre.
Mihály: Parancsolj
kérlek, semmi jó elrontója nem vagyok.
Dénes: Mihály,
eltalálsz az állomásig?
Mihály: Nem
vennék rá mérget, de ha nagy szükség van rá, akkor oda szolmizálom magam.
Dénes: Figyelj,
aki hamarabb ér az állomásig, az a másik vendége.
Mihály: Mi lesz,
ha nem győzök?
Dénes: Akkor
duettet iszunk.
Mihály: Jól
értem, arra gondolsz, ha-ha győzünk, ha nem, veszünk egy csomó piát és
megisszuk?
Dénes: Igen, a
győztes issza meg a nagyobbik adagot!
Mihály: Akkor
szaporázok, induljunk!
Dénes: Nem, nem
olyan egyszerű. Ez én egyetlen ide sorsolódtam. Ma csak úgy dőlnek belőlem ezek
az intuitív, franc tudja milyen ötletek. Szereted az öttusát?
Mihály: Minden
sportot szeretek, az öttusa nem olyan érdekes, mert nagyon szétforgácsolják
szerencsétlen versenyzőt, de alapjában szimpatizálok a polihisztor sport
dolgokkal is.
Dénes: Ha azt
mondom, három, kettő, egy, akkor indulhatsz. Én öt perccel később indulok, ha
előbb érsz oda megvársz, világos? El ne szaladj, amennyiben utolérlek és
lekörözlek, akkor biztos vesztettél. Öt perccel később indulok kész vagy
(Mihály lelkesen mondja.)
Mihály: Kész!
Dénes: Három,
kettő, egy!
(Mihály dülöngélve elindul
amerről jött és eltűnik.)
(Dénes leroskad a padra és
mint az elején, fejét tenyerébe támasztja.)
Dénes: Mögöttem
templom, balra is templom, előttem múzeum, én meg itt szertelenkedem egy
hatalmas, daganat alatt, ami az égről ordítja, hogy a csupa mocskot nekem
találták ki. Ő rejtette el előlem a foltos hátú, vakaródzó, felgázolt
hajóskapitányokat, akik egy ladikot sem tudnának átirányítani egy patakon, de
azt hiszik, hogy őt, ott az égen ők irányítják.
Jól eldiskurálunk a Holddal.
Egyszer szeretem, egyszer nem. Olyan undok most velem, pedig azt hittem ő az én
pártomon áll és nem ellenem. Remélem jól gondoltam, jó lenne megtudni.
A kolléga készül a mutatványra,
nekem már kész a koreográfiám. Széttárom karjaimat és átölelem vele az egész
nagy csupasz valóságot.
(Oda lép egy fához és
szorosan átöleli.)
Utoljára, ebbe a hőségtől
jégverem éjszakába. Szép testvér, talán holnap már én is ásványi sókkal
felszívott zabálda leszek neked.
(Lefekszik a földre és
hempereg.)
A fű harmatát, éjjel háromkor,
ilyen örömmel nem kóstoltam soha.
Milyen gyönyörűek vagytok ti
fűszálak, akár egy felsorakozott kivégző osztag. Kötelességtudóan, ellent nem
mondva, teszitek a dolgotokat, aztán elszáradtok.
(Feltérdelés egy maroknyi
fűcsomót kitép.)
Olyan éles a pengéd, hogy
borotválkozni tudnék veled, testvér.
(Számolgatja a füvet, aztán
puszit dob nekik.)
Most már ideje lenne bekukkantani
a kollégához, azt hiszem kihegyesedik az orra a meglepetéstől. Nem várok
tovább.
(Odalép a rácsokkal védet
múzeum ablak alá, lábujjhegyre áll, belekapaszkodik a rácsba és felhúzza magát.
Éppen megkopogtatná, de amint elengedi, lezuhan a földre. Az ablak belülről
nyílik ki, befelé.)
Muzeológus: Ki
az? Valami tolvaj, áh csak az aljas igazgató spiclije lehet, vagy egy kóbor
kutya. Láttam a kétes ábrázatát a függönyön keresztül. Kutyák ilyet nem
tesznek, ahhoz alattomosabb, kétlábú kell! De hova párolgott?
Sötét van de nem annyira. Egye
fene, ha jobb dolga nincs mint hűségnyilatkozatához híven, lojálisan szolgálni
azt a piszkot, ám tegye. Jelentsen amit akar. Nem félek tőled spicli, tripla
ügynök, vagy ami vagy!
Zöld a fejed a gyűlölettől, hogy
most rögtön használnád előkészített lapátodat, annyira kell neked ez az
állásom. Egyedül én vagyok itt archeológus. Diplomás, nem kinevezett!
Az igazgató, fő-fő, jéghegy
ékességnek talán tíz osztálya van. Olyan magabiztos a mögötte lévő politikai
támogatók, mindörökké karrier építő segítségében, hogy még egy mezei érettségit
sem vásárolt magának, mondjuk a művészeti gimnáziumban, történelem filozófia
szakon valahol.
Ilyen szürkeállomány hiányában
szenvedő, gerinc protézises hamutárcának, ingyen is létre jött volna, egy jó
kis fenyegetőzés árán. De az ő gondolatai közé, nem fér egy mákszemnyi kétely
sem, hogy hatalma örökre adódott.
Előző munkahelyéről, ahol
ugyanekkora tanulmányi háttérrel a pénzügyosztályt irányította a semmibe,
igazgatója alig tudta feljebb buktatni, mielőtt ő magát is ki nem túratta volna
a kondér mellől.
Mesélték, hogy előbb börtönbe
szerette volna juttatni, de mikor a megyei párttitkár felhívta figyelmét, hogy
ilyen elvhű, értékes elvtársat nem illik – még gondolatban sem –, vádolgatni,
taktikát váltott, hiszen érezte, hogy kést rakott saját nyakára, mindent
megoldónak látszó ötletével.
Amilyen sikamlós, hájas, mérges
kígyó – szeretett igazgatóm –, még ő kerül börtönbe, ezért gyorsan javasolta,
mint leges-legalkalmasabbat, a múzeum igazgatói teendők elvégzésére, mondván,
hogy megérett már, egy beosztotti munkakörből, a rendszert és társadalmat
valóban képességéhez méltó munkahelyre.
Mi lehetne az más, mint a megye
legnagyobb múzeuma!
Hallod spicli, tudom, hogy rám
állított és még éjszaka is figyeltet. Jó hangosan mondom, köpj be, ha neked ez
örömöt okoz, én fütyülök rád és mondd meg szeretet talpadnak, amit nyalsz, hogy
nagy ívben le se pittyentem. Néha fel is nézhetnél, a talp fölött ott van egy
közveszély, amely abban a pillanatban, ahogy számára értéktelené válsz, nem
kockacukrot dobál majd neked, hanem széttapos.
Spiclikém, hallottam, hogy itt
ordibálsz, hogy szabotáld a munkámat. Direkte nem nyitottam mostanáig ablakot,
mert ez a majom egyetlen perceben sem hagy nyugton. Tudod te, hány hasonszőrűt
juttatott már rács mögé? Egyesek ki is jöttek, hogy még otthon haljanak meg, a
többiekből börtönfal, penész és salétrom lett csupán. Hát erre számíts
spiclikém!
Milyen jó szó a spiclikém! Pici
spicli és kém is egybe.
(Dénes nem bírja tovább a hallgatást,
feltápászkodik, nyögdécsel a falat kaparva. A benti fény, árnyékát hosszan
elnyújtva a fák közé veti.)
Dénes: Nyugodjon
meg, nem spicli vagyok, sem pici, sem nagy, régész-kém!
(Régész szívéhez kap, hátra
tántorodik és levegőért kapkod.)
Muzeológus: Sok
gonoszságot kinéztem az úgynevezett igazgatóból, de hogy itt ölessen meg, arra
nem gondoltam.
(Megvakarja a fejét.)
Dehogynem, igazából bármit
eltudok képzelni róla.
(Kézfejét rakta az ablak
párkányára és már-már rimánkodóan nézett felfelé Dénes, hogy ideje lenne már
hinni neki.)
Dénes: Régészke,
figyeljen, nem vagyok a maga igázgatójának az embere!
Muzeológus: Jó
kiképzést kapott, vagy mégsem spicli!
Dénes: Rühelem
ezt az ordenáré, mindenkit egy kalap alá vevő rendszert. Tudja, a rendszert rühelem,
vagy kiszolgálóit, már nem tudom eldönteni.
Hetek óta, éjszakánként, otthon a
matracon ülök törökülésben, himbálódzom és azon gondolkodom, magát a rendszert,
vagy a despotokat utálom? Bocsánatot kérek, nem utálom őket, utálni nagyon
csúnya dolog, ezt megtanították velem. Tudja, én vallásos ember vagyok, azt is
elvették tőlem.
Muzeológus: A
vallást nem lehet elvenni!
Dénes: Ebben
igaza van, megmaradt, ott legbelül, de ha gyakorolni próbálom, akkor a te
kedves igazgatód az én főnökeimhez képest egy amatőr pancser.
Muzeológus: Mit
dolgozol?
Dénes: Reszelek.
Muzeológus: Tessék?
Dénes: Jól
érteted, egy öntődében, frissen öntött munkadarabokról lereszelem a rücsköket,
mert az mindég marad, sorjázásnak hívják.
Muzeológus: Azért
ne add a nagyot, ezt még én is tudom, de mi a szakmád?
Dénes: Reszelő!
Oké, neked megmondom, szerszámlakatos . Jutalomból most reszelővé léptetek elő.
Levente: Na
akkor nem vagyok egyedül, elég meggyőzően mondtad amit mondasz, vagy nagyon jól
hazudsz.
Dénes: Nem
hazudom, mi a fészkes fenét csinálsz itt az éjnek évadján a múzeumban, egyszál
egyedül? Nem félsz ott benn?
Levente: Tudod a
csontvázak és a régi muskéták nem harapnak, illetve nem lőnek, tőlük nincs mit
félnem. Ez a dinnye – inkább tök –, hogy meg ne sértsem a dinnyéket, az
utolsó-utáni percben szólt, hogy a „nagyon nagy” főnökről díszkiállítást
kell csinálni, és ki ha nem én! Mert ugye, én vagyok itt az igazi szaki,
a valóságos archeológus.
Dénes: Már
mondtad, hogy régész vagy.
Levente: Archeológus!
(Dobbantott a régész.)
Dénes: Te is
elkezdesz majd nagyzolni, mint ezek a piros körmű sakk figurák?
Levente: Bocsi,
tényleg régész vagyok. Tetszik, ahogyan nevezed őket, azt hiszik, hogy azért
mert mi állunk elől – a gyalogok –, ők meg mögöttünk és küzdünk, minden hülye
eszme nevében, a végső harcot megvívni –mert, hogy ez lesz a végső, mindég
össze fogni hát –, nem őket vadásszák le elsőnek.
Annyi sütnivalójuk nincs, hogy
bár legtöbb halott a gyalogság között van, de a legértékesebbek a tisztek.
Egyetlen leütött tiszt, többet ér öt gyalogosnál, mindenkinek az ő leütésük a
cél.
Jól elkalandoztam, szóval sehogy
sem állok evvel a kiállítással. Még a negyede sincs kész, nem tudom, hogy
csinálom meg reggelig, de muszáj lesz, mert nyelek.
Már rádiót sem hallgathatok, az
sérti a munkamorált, szerinte. Tudod, az egész személyzet jó ha havi nyolc órát
dolgozik, betanítottuk a takarítónőket, hogy mit kell csinálni a kiállított
tárgyakkal. A többi már az ő dolguk és akkor nem sértjük meg a munka morált!
Reggelente, amilyen ürülék – ha
nem bántalak meg ilyen csúnya szóval –,egy lemezről végighallgattatja a
pártindulót és kötelesek vagyunk vigyázzba állni, ő is énekel és még
néhányan vele. Legtöbben
zümmögünk, vagy hallgatunk, ezt is rossz néven veszi, de ha nem elég uborka
fejű, majomtrutyihoz hasonlóan bámulunk ki a fejünkből, akkor egyszerűen húsz
százalékot levon a fizetésből.
Muszáj megcsinálni ezt a nyamvadt
kiállítást , különben kiállít, mint a rossz bíró, akit jó pénzért bármire fel
lehet bérelni és egy nagyobb levegővételért is piros lapot mutat.
Dénes: Nehéz az
életed régészkém. Tudod, hogy itt kint csupa salétrom a fal?
Levente: Nem
nagyon járok ezen az oldalon, de sejtettem
Dénes: Azért csúsztam
meg. Nem akartalak megijeszteni, ahogy szapultad szép szavakkal, olyan
édesdeden a főnöködet, nagyon tetszett. de féltem, hogy megijedsz.
Levente: Meg is
ijedtem, szinte szívrohamot kaptam!
Dénes: Jól van ,
de elkezdted a becsületemet paradicsom szósszá passzírozni. Dénes vagyok!
Levente!
(Nyújtotta ki rácsok között a
kezét a régész.)
Levente: Megkértelek
Dénes, hogy csendesebben vigadj. Ezt a baromságot meg kell csinálnom reggelig,
különben bajba kerül mindenki.
Dénes: Ki az a
mindenki?
Levente: Hát a
családom meg én, tudod.
Dénes: Na üdv
neked öreg, tedd a dolgodat, de nekem is van mire felkészülnöm. Látod a
zászlót?
Levente: Bár ne
látnám, ide is rakatott egy ocsmányságot.
Dénes: A főnököd
tetette oda?
Levente: Ki más?
Dénes: Nézd meg
reggel, milyen szép zászló lesz rajta!
Levente: Nem
vagyok én mazochista!
Dénes: Azért a
kedvemért tedd meg, meg van még az égész falat beborító Mátyás király kép?
Levente: Francokat,
tett róla ez a szépséghibás sörkukac, hogy minden, de minden, ami igazi
értréknek számít, biztosan a fővárosba irányuljon. Megyek dolgozni, benyomom az
ablakot, bár megfulladok a hőségtől, ne rajcsúrozz, igyál nyugodtan, csendesen,
ahogyan a normális piások teszik.
Dénes:Semmi mást
nem látsz bennem, mint egy megvetendő piást itt az éjszaka kellős közepén.
Levente: Várj
megnézlek. Lehet, hogy egy pulikutyához tudnálak hasonlítani, csapzott, hosszú
hajaddal. Azt hiszem dacból növesztetted ekkorára, jókora szakállad is van,
pajtás ki-ki a maga módján!
(Dénes
lankadtan megy vissza a padjához, órájára tekint és felsóhajt, majd leül.)
Dénes:
Gyere öreg itt az idő, hogy egy
kicsit még kokettáljunk egymással.
(Felemeli
az üveget és hozzá beszél. Megint sóhajt, kihúzza a dugót és meghúzza az
üveget.)
Hej
rendszer ide-oda, ocsmány vezetők mindég voltak. Nem hiszem, hogy a huszadik
században egyetlen napig is tisztességes viszonyok uralták volna a környéket.
Zsarnokok
hemzsegtek itt egymás után, az egész olyan volt mint egy váltó futás, ahol az
egyik gazember, a másiknak adta át a staféta botot.
Jobb
esetben cipőt cseréltek és start számot, rosszabb esetben még arra sem
méltatták a nagyérdeműt, simán beültek a nekik – elképzeléseik szerint –, jogosan
járó placc kellős közepére és ha egy fél nappal korábban még többé kevésbé
tisztességesek voltak, ezt a rossz szokást, kronometrálhatatlanul rövid idő
alatt elvetették.
Függöny
Boér Péter Pál
Megjegyzés küldése