Nem vagyok egy
tökéletes igric, egy Tinódi Lantos Sebestyén, bizony, be-beszorulnak az ujjaim
a húrok közé – pengetés közben – időnként és esetenként, és akkor ordít a
tömeg, hogy: –Lágyabb ének kell nekünk! Egy nagy lószart nektek kedves tömeg!
Az egyik feletek eleve siket, a másik meg jószerivel hülye, nektek a szférák
zenéje is csak egy nudli, az én falsaim is túl jók nektek. Bezony. Mert amikről
itt pengetve megemlékezem, ezek az emberiség tüskés kísértetei, akik miazmás
gőzökkel fejükben, vakon hittek a frász tudja miben, de csúfos végükig űzték az
aljasságaikat. De van, aki megúszta, és úgy távozhatott az árnyékvilágból, mint
más rendes ember. Ez csak azt illusztrálja, hogy a sorsnak is vannak tévedései,
Ő sem tökéletes.
Ha elzengem a Spanyol Torquemada vérengzéseit, amit a Szent Inkvizíció
nevében követett el, és rühes hamvait, egy Isten dicsőségére emelt katedrális
szarkofágja rejti, hát, nem is mondtam sokat.
De voltak közöttük leleményes fickók is, például Fouche, aki egy remek
ötlettől vezérelve, Lyonban összeláncoltatott harminc embert, és ágyúval
rájuklövetett. Rá is ragasztották a “Lyoni tűzmester” előnevet. Na meg Vlad
(Tepes) a Drakula, akinek mikor már szorult a hurok, Mátyás udvarában
sündörgött bebocsátásért. Lenin…– aki nem Krupszkajától szerzett vérbaja miatt
lett híres – fosta bölcs elméleteit, közben szabadidejében úgy küldött a
halálba védtelen tömegeket, hogy csak na. A Romanovok lemészárlása is életműve
koronadarabja. Elbűvölő… Aztán, ezt a Siklgrúbert, ezt a Hitlert – akit az
oroszok Gitlernek mondanak, kikiáltották a legnagyobb gyilkosnak, aztán kisült,
hogy a nagy Koba, a postarabló Sztálin, túltett rajta. Na, ezek a történelem
apró meglepetései, még szerencse, hogy időnként felböffen az idő jó embereket
is, de azokat le szokták lőni. Ha mindenkit meg akarnék énekelni, hát a
Széchenyi Könyvtárat megtölthetném megzenésített szövegeimmel, de ehhez annyit
kéne élnem, mint a Mózesnek, akinek viszont nem is volt lantja, és pechére
minden utána történt, amit előre nem lehet, hogy megénekelni. Hű, az áldóját,
ha belegondolok, csak úgy kavarog a fejemben a sok jeles férfiú, és nő emléke,
akiket érdemes lenne megénekelnem, de a jóból is megárt a sok, hát még ebből.
De, hogy egészen kicsibe milyen is az ember: Például jut eszembe, egyszer
kaptunk egy kacsát, szerencsétlenségemre élőt. Nnna, le kellett mészárolni a
szerencsétlent, de ki tegye? Én nem fogom a torkát nyiszatolni egy késsel, ez
biztos. Kínomban, hogy ne szenvedjen, egy fatönkre hasaltattam, és szekercével
lecsaptam a fejét. Nem tudom milyen volt sültnek, mert nem bírtam belőle enni.
Ezt, a brutális közjátékot, a kerítés túloldalán álló szomszédom
iszonyodva nézte végig, egészen bele volt betegedve a látványba.
Napok múltán, egy nyulat szerzett, két hátsó lábánál fogva felkötötte a
kertben kifeszített ruhaszárító kötelére, és a barátjával nagyokat röhögve, egy
léccel, addig verte a szerencsétlent, míg nem távozott az élők sorából. Ő,
biztos jó étvággyal megebédelte. Rengeteg emberben benne lappang a gyilkos
ösztön, a szadista hajlam, de szerencsére, csak keveseknek adatik meg, hogy ki
is éljék őket.
De az emberek nagyon furcsák. Észreveszik, és fel is ismerik kicsinek a
sátánt, hümmögve fejüket csóválják, aztán hagyják akkorára nőni, hogy nem
tudnak vele mit kezdeni. Mindig ugyan az a következmény, de nem tanul belőle
senki.
Ecce Homo.
Kapolyi György
Megjegyzés küldése