A létezés
fizikális gyakorlata kesze-kusza ügyek tömegéből áll. Hogyan is rendeződhetne
valaha is ez a káosz-tömeg, melyet a jónak hitt, és önmagunkat is félreértő
baromságaink, az önzés és bujtatott rosszindulat alkotnak, átszőve a győzelem
élményének hiányával, – mert nem tudjuk legyőzni magunkat sem, hát még másokat.
Szép álmok víziója, rémálmoktól gyötört, az elégedetlenkedés félelemmel
kevert groteszk koreográfiája, és a fülsértő muzsika kakofóniája kényszerít a
táncra, téged, a lepusztult paprikajancsit, aki már azt sem tudod a
kimerültségtől, hol is vagy. Csak rakosgatod ólomsúlyú lábaidat a ricsaj vélt
ütemére, szögletesen rángatod karjaid, távolabbról marionettnek tűnsz, pedig
még az sem vagy. Verejtéked tükrében látod torzult arcodat, nem szép, de nincs
másik. Az a másik arcod e mögött van, és csak a lélek szemeivel látni. Egy
falfehér, nyúzott, sovány arc, megtört tekintettel néz maga elé, csak néz, de
nem lát, mert nincs is mit látni, és egyébként sem kíváncsi már semmire.
Még szól az ének, hamisan és kusza, értelmetlen szöveggel, alkalmazkodva
a muzsika váratlan fordulataihoz, az üstdobok rapszodikus közbedörrenéseihez, a
klarinét sikolyainak szaggatott szólójához. Csak a siketeknek élmény a látvány,
őket nem tudja bántani a hangzavar. Csak néma csendben látják a táncoló
bohócot, aláképzelve egy megfelelő zenét.
Sokat segít a képzelet, a képzelni tudás képessége. Mert egy elképzelt
világban minden változtatható, az igazit csak meg lehet próbálni elviselni. Ez
eleinte nagyon nehéz, aztán belejön a bohóc, idővel elfelejtve saját
elképzeléseit, maradéktalanul feloldódva a valóság mocsarában.
Aztán már minden könnyűvé válik. Elsorvadnak az igények, eláraszt a
nyúlós-fekete massza lávája, érzéketlenné és gondolatok nélkülivé zsugorodsz,
eltűnik az idő. Már a zenét sem hallod. Egyre inkább a magad csendjébe
temetkezel, kellemesen pihentető a nagy üresség, a béke elömlik benned,
jótékonyan átjárva fáradt tagjaid. Csak állsz, lebegsz az öröknek vélt időben,
mint egy bukott angyal, kitörlődik emlékezetedből minden, ami volt, és nem
érdekel, mi lesz helyette. Csak te vagy, és az elképzelhetetlen végtelen. Te
vagy az egyszemélyes világ, csak te, és senki más. Elszenderít a parttalan
magány, kiürült értelmeddel ringat a semmi. A semminek nincsenek vágyai,
indulatai, őszintén ölel át, nem tart igényt háládra. Meg sem értené.
Közelebb sodródsz a lényeghez, a kíméletlen és racionális igazsághoz,
amit nem fogsz soha megérteni, és az sem téged. Mert az igazság nem azonos a
valósággal, legfeljebb köze lehet hozzá, de hogy mikor, és mennyire, ezt sosem
tudhatod. A dolgok saját logikával működnek, amit te kuszaságnak vélsz, de
könnyen lehet, hogy éppen az a rend.
Mint vak világítótorony állsz a szirteden, körötted hullámzik az élet
óceánja, viharok tépnek és jégeső ver, te meg csak állsz és figyelsz,
elmerengsz a folyton változó vízión, ami testetlenül körülvesz, nem tudni, hol
kezdődik, és hol enyészik el. Látod magad a színpadképben foganni és elmúlni,
majd feltámadni a semmiből, és elölről kezdeni az egészet, mindig ugyanazt és
ugyanúgy.
Ez egy nagy körhinta, ha mozdulatlanul nézed, mindig eléd fordul ugyanaz
a ló, meg hintó. Aztán a menet végén megáll az egész hinta, a benne ülők
kiszállnak, újak foglalják el helyeiket, és indul az egész elölről. Te nem
mozdulsz, és megjelenik ismét a már ismert ló és hintó, csak mások ülnek rajta,
és mire megszoknád arcaikat, ismét lejár a menetidő, és jönnek az újak. Neked
gyökereket eresztenek lábaid, tán öröktől fogva állsz ott, mert csak te vagy
igazán, meg a körhinta, a többi tűnő vízió. Csak az örök változó változik, a
színpad soha, és te hozzá tartozol. A nagy színpad, az életet adó deszkák, amik
keveseknek adnak életet, mert beléjük épült a halál, ami az örök megújhodás
elengedhetetlen lényege.
Ha nincs halál, élet sem tud lenni, mert értelmetlenné, feleslegessé
válna a születés, anélkül meg nincs új, marad, ami van, az idővel elhasználódás
és szétesés. Akkor van vége a világnak, kiürül a hinta, üresen forogva tűnik
fel mindahányszor a már unalomig ismert ló és kocsi, minden üresen és holtan.
A körhinta persze forog tovább, nyekergő könyörgése csendes imaként
keveredik az agyonunt zenéhez. Szeretne már megállni, de nem teheti. Mint ahogy
a bohócot sem engedik gyökerei, mozdulatlanságba kényszerítik, míg a hintát
örök körforgásra.
És szól, csak szól a zene, mindig ugyanaz, és már torzít a hangszóró,
ordítva serceg az agyonjátszott hanglemez, de a dolgoknak működni kell, a
lényeg csak ez. Ez egy ordenáré röhej, egy gátlástalan és érzések nélküli rossz
szappanopera, egy bődületesen elcseszett operett, ami már a premier előtt
megbukott. De ez az egyetlen meglévő darab, még felvonásközi szünetek
sincsenek, és vagy ezt játsszák, vagy semmit, és a semminél talán ez is jobb.
Ez a monotónia szubjektíve változik, mert eleinte tetszik neked, aztán
unni kezded, majd szenvedsz tőle, amit már drámai összeomlásod követ, tehát a
mű az idő múlásával mindig mást és mást vált ki belőled, és nem a darab műfaji
hovatartozása, hanem sokszínű, rád gyakorolt hatása a lényeg.
Neked mindegy, hogy egy drámán bőgsz vagy egy idétlen operetten, a
kiváltódó lelki viharaid a fontosak, mert jogod van egy királydrámán röhögni,
és egy szerelmes blődikén sírni. De ha sírsz, ha kacarászol, akkor is azt
teszed, amit kell, mert senkit és semmit nem érdekel, hogy te mit szeretnél,
mert te igazán nem is vagy, csak napos időben úgy hatsz, mintha lennél.
Ez a bohócok kálváriája, mert nem egy vidám és kellemes státusz, csak
egy fájdalmas és szánalmas lét, aminek múlásáért nem jár semmiféle
kártalanítás, mert a bohóc mindig le van szarva. Nincs apelláta és könyörület,
és megértés, mert ha lenne, nem lehetne bohóc, márpedig csak az lehet, mert
minden beosztás foglalt, és a bohóc örüljön annak, hogy lyuk van a seggén, ha
ráül, nem is látni, és örüljön, hogy egyáltalán benne lehet a nagy
színjátékban. Mert minden saját törvényei szerint működik, és a törvények mások
és mások, és egyszerre működik minden, és sokfélesége miatt átkozottul kuszán.
A bohócnak ezt mind el kell viselnie, még el sem tud futni gyökerei
miatt, ő a nagy megfigyelő, a néző, aki ha túléli az előadást, köteles a
látottakat elmesélni az utókornak, hogy a történtek fennmaradjanak.
Súlyos egy hivatal, ezt nem önként jelentkezőkkel töltik be, mert ez egy
karma, ami ha nem tetszik, akkor is van.
Jaj, Uram!
A kuszaság arcai szédítők és rettenetesek, szinte nem is lehet őket
elviselni, csukott szemekkel is láthatók, mert valahol az agyban és lélekben
fogannak és élnek. Összezavarnak, megvadítanak és tönkretesznek, hogy érezhesd
– nem vagy senki, mert egy pojáca mindenkor pótolható, pusztulásával nemzeti
kár nem történt. Még csak fel sem jegyzik távozásodat, mert fogyóanyag nem
könyveltetik.
Ebben a szörnyű kuszaságban minden arcmást grimaszol, szemkápráztató, és
a végsőkig fokozza a tehetetlenségtudatot.
Egyetlen remény, hogy egyszer elhalnak a rémes zenék, a zajok és az
arcok beleolvadnak az ég kékjébe, és csak a lélekharang csengése úszik
mindenfelé a csendes napsütésben, és akkor égig ér a béke, a nagy feloldozás
fennkölt pillanata, ami többé nem engedi a vihart, csak a megszolgált pihenést.
Akkor a bohóc leveheti álarcát, parókáját és nagy cipőit, az arcáról
lefolyó festék alatt megjelenik sápadt képe és holtfáradt tekintete, ami úgy
felragyog a fényben, mint a gyémánt.
Kapolyi György
Megjegyzés küldése