ÚJ TARTALMAK

Kapolyi György - A kuszaság arcai




A létezés fizikális gyakorlata kesze-kusza ügyek tömegéből áll. Hogyan is rendeződhetne valaha is ez a káosz-tömeg, melyet a jónak hitt, és önmagunkat is félreértő baromságaink, az önzés és bujtatott rosszindulat alkotnak, átszőve a győzelem élményének hiányával, – mert nem tudjuk legyőzni magunkat sem, hát még másokat.
Szép álmok víziója, rémálmoktól gyötört, az elégedetlenkedés félelemmel kevert groteszk koreográfiája, és a fülsértő muzsika kakofóniája kényszerít a táncra, téged, a lepusztult paprikajancsit, aki már azt sem tudod a kimerültségtől, hol is vagy. Csak rakosgatod ólomsúlyú lábaidat a ricsaj vélt ütemére, szögletesen rángatod karjaid, távolabbról marionettnek tűnsz, pedig még az sem vagy. Verejtéked tükrében látod torzult arcodat, nem szép, de nincs másik. Az a másik arcod e mögött van, és csak a lélek szemeivel látni. Egy falfehér, nyúzott, sovány arc, megtört tekintettel néz maga elé, csak néz, de nem lát, mert nincs is mit látni, és egyébként sem kíváncsi már semmire.
Még szól az ének, hamisan és kusza, értelmetlen szöveggel, alkalmazkodva a muzsika váratlan fordulataihoz, az üstdobok rapszodikus közbedörrenéseihez, a klarinét sikolyainak szaggatott szólójához. Csak a siketeknek élmény a látvány, őket nem tudja bántani a hangzavar. Csak néma csendben látják a táncoló bohócot, aláképzelve egy megfelelő zenét.
Sokat segít a képzelet, a képzelni tudás képessége. Mert egy elképzelt világban minden változtatható, az igazit csak meg lehet próbálni elviselni. Ez eleinte nagyon nehéz, aztán belejön a bohóc, idővel elfelejtve saját elképzeléseit, maradéktalanul feloldódva a valóság mocsarában.
Aztán már minden könnyűvé válik. Elsorvadnak az igények, eláraszt a nyúlós-fekete massza lávája, érzéketlenné és gondolatok nélkülivé zsugorodsz, eltűnik az idő. Már a zenét sem hallod. Egyre inkább a magad csendjébe temetkezel, kellemesen pihentető a nagy üresség, a béke elömlik benned, jótékonyan átjárva fáradt tagjaid. Csak állsz, lebegsz az öröknek vélt időben, mint egy bukott angyal, kitörlődik emlékezetedből minden, ami volt, és nem érdekel, mi lesz helyette. Csak te vagy, és az elképzelhetetlen végtelen. Te vagy az egyszemélyes világ, csak te, és senki más. Elszenderít a parttalan magány, kiürült értelmeddel ringat a semmi. A semminek nincsenek vágyai, indulatai, őszintén ölel át, nem tart igényt háládra. Meg sem értené.
Közelebb sodródsz a lényeghez, a kíméletlen és racionális igazsághoz, amit nem fogsz soha megérteni, és az sem téged. Mert az igazság nem azonos a valósággal, legfeljebb köze lehet hozzá, de hogy mikor, és mennyire, ezt sosem tudhatod. A dolgok saját logikával működnek, amit te kuszaságnak vélsz, de könnyen lehet, hogy éppen az a rend.
Mint vak világítótorony állsz a szirteden, körötted hullámzik az élet óceánja, viharok tépnek és jégeső ver, te meg csak állsz és figyelsz, elmerengsz a folyton változó vízión, ami testetlenül körülvesz, nem tudni, hol kezdődik, és hol enyészik el. Látod magad a színpadképben foganni és elmúlni, majd feltámadni a semmiből, és elölről kezdeni az egészet, mindig ugyanazt és ugyanúgy.
Ez egy nagy körhinta, ha mozdulatlanul nézed, mindig eléd fordul ugyanaz a ló, meg hintó. Aztán a menet végén megáll az egész hinta, a benne ülők kiszállnak, újak foglalják el helyeiket, és indul az egész elölről. Te nem mozdulsz, és megjelenik ismét a már ismert ló és hintó, csak mások ülnek rajta, és mire megszoknád arcaikat, ismét lejár a menetidő, és jönnek az újak. Neked gyökereket eresztenek lábaid, tán öröktől fogva állsz ott, mert csak te vagy igazán, meg a körhinta, a többi tűnő vízió. Csak az örök változó változik, a színpad soha, és te hozzá tartozol. A nagy színpad, az életet adó deszkák, amik keveseknek adnak életet, mert beléjük épült a halál, ami az örök megújhodás elengedhetetlen lényege.
Ha nincs halál, élet sem tud lenni, mert értelmetlenné, feleslegessé válna a születés, anélkül meg nincs új, marad, ami van, az idővel elhasználódás és szétesés. Akkor van vége a világnak, kiürül a hinta, üresen forogva tűnik fel mindahányszor a már unalomig ismert ló és kocsi, minden üresen és holtan.
A körhinta persze forog tovább, nyekergő könyörgése csendes imaként keveredik az agyonunt zenéhez. Szeretne már megállni, de nem teheti. Mint ahogy a bohócot sem engedik gyökerei, mozdulatlanságba kényszerítik, míg a hintát örök körforgásra.
És szól, csak szól a zene, mindig ugyanaz, és már torzít a hangszóró, ordítva serceg az agyonjátszott hanglemez, de a dolgoknak működni kell, a lényeg csak ez. Ez egy ordenáré röhej, egy gátlástalan és érzések nélküli rossz szappanopera, egy bődületesen elcseszett operett, ami már a premier előtt megbukott. De ez az egyetlen meglévő darab, még felvonásközi szünetek sincsenek, és vagy ezt játsszák, vagy semmit, és a semminél talán ez is jobb.
Ez a monotónia szubjektíve változik, mert eleinte tetszik neked, aztán unni kezded, majd szenvedsz tőle, amit már drámai összeomlásod követ, tehát a mű az idő múlásával mindig mást és mást vált ki belőled, és nem a darab műfaji hovatartozása, hanem sokszínű, rád gyakorolt hatása a lényeg.
Neked mindegy, hogy egy drámán bőgsz vagy egy idétlen operetten, a kiváltódó lelki viharaid a fontosak, mert jogod van egy királydrámán röhögni, és egy szerelmes blődikén sírni. De ha sírsz, ha kacarászol, akkor is azt teszed, amit kell, mert senkit és semmit nem érdekel, hogy te mit szeretnél, mert te igazán nem is vagy, csak napos időben úgy hatsz, mintha lennél.
Ez a bohócok kálváriája, mert nem egy vidám és kellemes státusz, csak egy fájdalmas és szánalmas lét, aminek múlásáért nem jár semmiféle kártalanítás, mert a bohóc mindig le van szarva. Nincs apelláta és könyörület, és megértés, mert ha lenne, nem lehetne bohóc, márpedig csak az lehet, mert minden beosztás foglalt, és a bohóc örüljön annak, hogy lyuk van a seggén, ha ráül, nem is látni, és örüljön, hogy egyáltalán benne lehet a nagy színjátékban. Mert minden saját törvényei szerint működik, és a törvények mások és mások, és egyszerre működik minden, és sokfélesége miatt átkozottul kuszán.
A bohócnak ezt mind el kell viselnie, még el sem tud futni gyökerei miatt, ő a nagy megfigyelő, a néző, aki ha túléli az előadást, köteles a látottakat elmesélni az utókornak, hogy a történtek fennmaradjanak.
Súlyos egy hivatal, ezt nem önként jelentkezőkkel töltik be, mert ez egy karma, ami ha nem tetszik, akkor is van.
Jaj, Uram!
A kuszaság arcai szédítők és rettenetesek, szinte nem is lehet őket elviselni, csukott szemekkel is láthatók, mert valahol az agyban és lélekben fogannak és élnek. Összezavarnak, megvadítanak és tönkretesznek, hogy érezhesd – nem vagy senki, mert egy pojáca mindenkor pótolható, pusztulásával nemzeti kár nem történt. Még csak fel sem jegyzik távozásodat, mert fogyóanyag nem könyveltetik.
Ebben a szörnyű kuszaságban minden arcmást grimaszol, szemkápráztató, és a végsőkig fokozza a tehetetlenségtudatot.
Egyetlen remény, hogy egyszer elhalnak a rémes zenék, a zajok és az arcok beleolvadnak az ég kékjébe, és csak a lélekharang csengése úszik mindenfelé a csendes napsütésben, és akkor égig ér a béke, a nagy feloldozás fennkölt pillanata, ami többé nem engedi a vihart, csak a megszolgált pihenést.
Akkor a bohóc leveheti álarcát, parókáját és nagy cipőit, az arcáról lefolyó festék alatt megjelenik sápadt képe és holtfáradt tekintete, ami úgy felragyog a fényben, mint a gyémánt.


Kapolyi György




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes