Zsuzsa végre beült az autójába, és kigördült az irodaház parkolójából.
Éhes volt, holtfáradt és feszült az egész napi hajtástól. Még most is
méhkasként zúgott a feje a telefoncsörgésektől. Leengedte a kocsi ablakát, és
hagyta, hogy a beáramló szél borzolja szőke fürtjeit. Jóleső volt érezni az
arcát lágyan simogató júniusi szellőt. És ó igen, azok az illatok… a nyár íze
és illata, ami tele van vággyal, reménnyel és várakozással. Zsuzsa vett egy
mély levegőt, beszippantotta a frissen kaszált fű, a virágzó hárs és akác
illatát, ami most az este leülő párában még intenzívebben hatott rá. Máris
sokkal jobban érezte magát. Ideje volt a még előtte álló esti feladatokra
koncentrálni. A gyerekekért kell mennie az edzésre és a balettórára, onnan
együtt gyors bevásárlás, vacsorafőzés, és még talán egy társasjáték is belefér
az estébe, hiszen péntek van. Ahogy gondolatait összeszedve autózott, az
ismerős kertészet előtt haladt el. Fékezett, és még sikerült megállnia a
bejárattól néhány méterre. Kiszállt az autóból és belépett a virágcsodák közé.
Zsuzsa szerette ezt az üvegházi párás, fülledt, illatos levegőt, mintha csak
egy esőerdőbe csöppent volna. Fantasztikus azáleák mellett sétált el, amik a
rózsaszínes, bíbor és lila harsány virágaikkal csak úgy vonzották a tekintetet.
Arrébb, a fényes, mélyzöld levelű,
mézédes illatú fehér kaméliák, a maguk decens eleganciájával kínálták magukat.
Fentről fuksziák lógtak le a kaspókból, bohókás, kis tarka virágaik mindig
jókedvre derítették a fiatalasszonyt. Zsuzsa most mégis mást keresett. Az
üvegház végében végre megpillantotta a babarózsaszín virágoktól roskadozó bokrokat,
a hortenziákat. Hosszasan válogatott, minden egyes példányt megvizsgált, hiszen
a legtökéletesebbet akarta.
– Ezt kérném – nyújtotta Zsuzsa az eladó felé a
kiválasztott hortenziát.
– Más valamit? Tudja hogyan kell gondozni? – kérdezte
az eladó egykedvűen és szűkszavúan.
– Nem, köszönöm. És igen, tudom hogyan kell bánni a
hortenziával – mosolyodott el az asszony.
Hogyne tudnám, hiszen Mami kedvenc virága – gondolta.
Egyszeriben emlékek villantak fel. Emlékek, amikkel együtt élünk, amik olykor
megpihennek, elalszanak bennünk valahol nagyon mélyen, máskor ott tombolnak az
agyunkban, és ha akarunk sem tudunk megszabadulni tőlük. A kislánykori film
pörgött le Zsuzsa agyában. A kertészkedés Mamival, amikor ő pici kis kapával
óvatosan lazította a földet a hortenziabokrok töve körül. Olyan óriásiak voltak
a terebélyes bokrok az ő pici termetéhez mérten. Hallja most is a nagymama szeretetteljes
figyelmeztetését:
– Csak óvatosan, Zsuzsikám, meg ne sértsd a gyökerét,
mert akkor meghal a virág!
Zsuzsa most a
gőzölgő kakaó illatát érezte. Reggelente, ahogy kinyitotta a szemét, szaladt ki
a konyhába. Mami azonnal félbehagyta a munkát, őt a karjaiba kapta, majd az
ölébe ültette, és lágyan ringatta, miközben félálomban szürcsölte a finom
italt.
Teltek az évek és a kis Zsuzsikából Zsuzsa lett. A
nagymama már fáradékonyabb és egyre feledékenyebb lett. A lány tanult,
elkezdett dolgozni, majd férjhez ment, és már csak hétvégenként járt haza.
Ezeken a napokon a nagymama már kora délutántól a nappaliban, kényelmes karosszékében
ücsörgött, és szemét az ablakra szegezve várta a kis unokát haza.
Milyen jó volt átölelni, érezni a tiszta illatát,
nézni az arcát, ami hol felderült, hol elkomorodott, miközben hallgatta az
unokája történeteit.
Zsuzsa szeme fátyolos lett, a mobilja után nyúlt és
tárcsázta a férjét.
– Szia, Drágám, én vagyok. Tudom, hogy későn szólok,
de meg tudnád oldani, hogy te menj a gyerekekért?
– Persze, de mi a baj?
– Nem, semmi baj, csak tudod… tudod, be kell mennem ma
mamihoz. Hétvégén akartam, de ma, egyszerűen muszáj…
– Menj csak, semmi gond! Pusziljuk mi is őt, téged
pedig várunk haza! Óvatosan vezess!
Zsuzsa leparkolt az intézet előtt. A hortenziával a
kezében belépett az épületbe. Micsoda eufémizmus „Derűs Alkonyat”-nak nevezni
ezt a helyet – gondolta keserűen. A recepciós mosolyogva, kedves ismerősként
üdvözölte.
– Menjen csak fel nyugodtan, ma jó napja van Klári
néninek.
Már a folyosón mellbe vágta Zsuzsát a jellegzetes
szag, a gyógyszerek, a fertőtlenítők, az este felszolgált vacsora, az öregség
és betegség szaga. Megállt az ismerős
ajtó előtt, vonásait megpróbálta rendezni mielőtt kopogott.
– Tessék! – hallotta az oly drága hangot.
– Szia, Mamikám! – repült be Zsuzsa az ajtón.
– Jó napot, Kedves! Üljön csak le, ide mellém –
mosolygott a nagymama.
– Mamikám, ezt neked hoztam – nyújtotta át a fiatalasszony
a virágot. – Tetszik?
– Ó, milyen gyönyörű! Nahát, mintha csak tudta volna,
hogy ez a kedvenc virágom!
Zsuzsa nem válaszolt, csak gyomra görcsbe rándult,
arcizmai megfeszültek. Tenyerébe fogta a ráncos kis kezet, simogatta.
– Hogy vagy, Mamikám? Jól érzed magad? – kérdezte
aggódva.
– Ó, nagyon jó minden. Ma a vacsora is remek volt.
– Képzeld el! A dédunokáid valószínűleg kitűnőek
lesznek év végén. Gábor atlétika versenyre megy
szombaton, Gina a balett záróvizsgára készül.
Zsuzsa csak mesélt és mesélt, miközben óvatosan
szorongatta a kezében nyugvó kezet, mintha csak egy törékeny kicsiny madarat
dédelgetne.
Az idős hölgy látszólag a televíziós sorozatot nézte,
de valójában egészen máshol járt, ki tudja hol, ki tudja élete melyik epizódját
pergette le éppen.
Zsuzsa gyengéden megpuszilta a mami arcát,
megsimogatta ősz haját.
– Szervusz, Mamikám! Szerdán jövök!
Sietős léptekkel jött ki az intézetből, mint aki
menekül. Az autóban megtörölte a szemét és próbálta összeszedni magát, hogy
mire hazaér, a gyerekei a mosolygós, derűs anyut lássák.
– Nocsak, Mamika! Már el is ment a látogatója? De szép
virágot kapott! Mi is ennek az izének a neve? – kérdezte a belépő éjszakás nővér.
– Hortenzia, Kedveském, hortenzia! Tudja, egy nagyon
kedves fiatal teremtéstől kaptam. Remélem máskor is eljön!
Csanády Nóra
Megjegyzés küldése