Tegnapelőtt autónkat egy
számasincs útra terelték. Azon is csak lépésben haladhattunk tovább, mert
munkagépekről az út menti fákat gallyazták. Hirtelen végig futott hátamon a
hideg, mert eszembe ötlött egy sok évvel azelőtti reggel, az, amikor ott azon az
úton a Végzettel találkoztunk.
Akkor hajnalban – ki tudja,
hányadik éjszakásműszak után? – munkatársammal, Tamással hazafelé indultunk.
Talán még három perc sem kellett és én már aludtam az anyósülésen. Most persze,
– hogy érdekesebb legyen a történet –, hazudhatnám azt, hogy a Végzetről
álmodtam, de nem teszem. Egyrészt azért, mert nem igaz, másrész, pedig azért
mert biztosan tudom, hogy miről álmodtam: folytattam tovább a cégnél félbe
hagyott munkát. Ez nálam máig a fizikai és szellemi kimerülés biztos jele.
Szóval Tamás taposta a pedált, én pedig álmodtam. Robogtunk a hajnali
derengésben a Végzet felé.
A Végzet várt ránk. Mikor virradt
a Végzet bizonyára csodálkozott azon, hogy hova került. Nem tudhatta hol van.
Csak forgolódott, nézelődött jobbra, balra a meg-meglibbenő hajnali szélben. A
Végzet zöld volt. Sötétebb zöld, mint a közelében álló fa levelei, sötétebb,
mint az árokban burjánzó gaz. A Végzet azt sem érthette, miért lebeg ég és föld
között? Nem tudhatta, hogy ő a Végzet.
A fékezésre riadtam. Az ülés
melyet a beszálláskor csak hanyagul hátrább löktem, nagyot nyekkent alattam.
Mire kinyitottam a szemem, Tamás már kiugrott a kocsiból. Bambán meredtem magam
elé. A látvány elbizonytalanított. Valóban felébredtem, vagy még mindig
álmodok? A szélvédő előtt, talán három méterre ott lógott a Végzet, egy piros
rafiára kötött zöld borosüveg képében.
Tamás, aki egyébként a népies
körmondatok elkötelezett mestere volt, akkor minden cifrázás nélkül, csak
ennyit tudott kinyögni:
– Az állatja!
A történetnek – az általunk
hivatalosnak szánt verziónak –, itt vége. De mivel látom, hogy alig húsz
egynéhány sor az egész, hozzáírom a folytatást is, mindazt, ami utána történt,
melyről ez idáig, csak mi ketten tudtunk.
Míg én egy életlen kenőkéssel az
üveget tartó rafiát nyisziteltem, Tamás, mint egy eszelős az útszéli bozótosban
rohangált, egyik bokortól a másikig. Egyre távolodott.
Hiába kiáltoztam utána:
– Gyere már! Menjünk!
– Itt van valahol! Biztos, hogy
itt bujkál valahol! – üvöltötte, és közben egy letört ággal csapdosta maga
körül a bokrokat.
Miután sikerült levágnom az
üveget, újra próbálkoztam:
– Hagyd a francba! Gyere,
menjünk!
Egy idő után úgy tűnt, belátta,
hogy mégsem bujkálhat ott az, akit keres és visszaoldalgott a kocsihoz.
– Tréfás kedvű barátunk már
bizonyára otthon alszik az ágyában – szóltam. Ez nagy hiba volt, mert Tamás
elfojtott dühe újra kitört és a Végzet ellen fordult.
Felkapott egy követ és az út
szélén heverő borosüvegnek vágta, de az nem tört el, sem az első dobásra, sem a
másodikra, sem a harmadikra.
Csendesen azt javasoltam,
próbálja meg fordítva, az üveget vágja a kőhöz. No, így sikerült. A szétreppenő
apró cserepek közül több is a motorháztetőt találta el, egy a kőről lepattant
darab pedig, a fizika törvényeit megcsúfolva, a szélvédőt. Lesöpörtük az
autóról a szilánkokat, a nagyobb darabokat belerugdostuk az árokba és
elindultunk. Néhány kilométer után feltűnt, hogy Tamás a szokásosnál lassabban
hajtott, és időnként jobbra kapta a fejét, furcsán vizslatta a szélvédőt. Egy
idő után én is megláttam a repedés, amely lassan, de megállíthatatlanul kúszott
lefelé az üvegen. Az egyik kanyar után, Tamás nagyot sóhajtott és megszólalt:
– Még jó, hogy nem durrant szét.
Kényszeredetten mosolyogtunk
mindketten.
A történet első részét, a
találkozást a Végzettel, másnap éjszaka elmeséltük néhány munkatársunknak, de
arról, ami utána történt, arról hallgattunk.
Tamást három év múlva elvitte a
rák. (A vegyiparban ezt olyan természetesnek tartják, mint azt, hogy egy katona
megsebesül a háborúban vagy, hogy a Mont Everestről nem tér vissza egy
hegymászó.)
Mikor belekezdtem ebbe a
történetbe, még úgy terveztem, hogy az egyik irodalmi oldal pályázatára írok
majd egy tárcanovellát. Most újra olvasva látom, hogy ez bizony nem egy tárcanovella,
de ha Tamás halálára és a Végzettel való találkozásra gondolok… Kit érdekel?
Bojtor Iván
Megjegyzés küldése