Vízkereszt
Minden szökőévben elsétálok erre.
A házak magasak, időtlenek, szentek.
Itt születtem; itt imádkozom.
Halottak napja van: derűs, téli nap.
A korlátot már régen nem cserélték.
A falon a firka semmit sem kopott.
A tömbház tövében fázós hintapárok
idén költöztek. Gyerekekre várnak.
Mindig is ott álltak
bennem. Nem hódoltak
a szőnyeget kirántó, örök változásnak.
Megérintem; érdes, szinte szálkás
múlt-áztatta felszín most a fal.
Üveg mögötti, fagyos múzeum.
Érinthetetlen, tükrös ablakok.
A földszint egyen, piros csíkos függöny;
ha fellibbenne, látnám önmagam,
aki nem, nem akart innen továbbállni,
idegen szót csak hokedlin tanult
aki üvegen túli élményt álmodott,
és megpróbálta feltámasztani
Vízkeresztkor a holt karácsonyfákat.
Minden szökőévben elsétálok erre.
A házak magasak, időtlenek, szentek.
Itt születtem; itt imádkozom.
Halottak napja van: derűs, téli nap.
A korlátot már régen nem cserélték.
A falon a firka semmit sem kopott.
A tömbház tövében fázós hintapárok
idén költöztek. Gyerekekre várnak.
Mindig is ott álltak
bennem. Nem hódoltak
a szőnyeget kirántó, örök változásnak.
Megérintem; érdes, szinte szálkás
múlt-áztatta felszín most a fal.
Üveg mögötti, fagyos múzeum.
Érinthetetlen, tükrös ablakok.
A földszint egyen, piros csíkos függöny;
ha fellibbenne, látnám önmagam,
aki nem, nem akart innen továbbállni,
idegen szót csak hokedlin tanult
aki üvegen túli élményt álmodott,
és megpróbálta feltámasztani
Vízkeresztkor a holt karácsonyfákat.
Az ember hajnalban
Az ember hajnalban, hogyha
fölriad,
csak néz zavaros, álmos
tócsaszemmel.
Elárad, és bár nem akarja,
tengerre tisztul és kitakarja
a világra nem szánt szörnyeket.
Ülnek lesben: titánok, szfinxek.
A tudat lábuknál lapít és szűköl.
A síró gyermeket most senkik se
védik,
ülnek a hajnali első
villanyfényig
(addig minden kapu: átjáró s
tükör).
S az ember vár reszketve,
imátlan,
míg a folyók a fényre kiapadnak,
és a pupilla a lelket berekeszti.
Feketét sóhajt, mélyet és
töményet,
batyuba köti a tegnapi sötétet;
megy az utcára, a térre vele –
lenni.
Eszter átalakul
Emlékszel még az első
párbajunkra?
Belém csapódtál, mint egy apró
vasmag.
Úgy gyógyultál belém; el is
feledkeztem
a hús és lélek közti titkos
kémiáról.
A szívem most egy egészséges
alma;
olyan egész, súlyos, mozdulatlan.
Körédédesedtem.
Táj vonattal
A kertek alatt víztornyok
lebegnek.
Felfeslik az alkony szürke
mákgubója.
Kizúg az élet, mint egy rajnyi
sóhaj.
Ráül a rozsdás villanynádasokra.
A szemhatáron túl az égi szántók
ellobognak. Lemondásba égnek.
Valahol lent, az erdők lábain már
kúszik az éj, a sötét
aljnövényzet.
***
(A vonatsínek vassal áttört indák
– gyorsulástól tehetetlen testek
kanyarodnak kifacsart halálba –
Isten óvja, kit egyszer erre
tesznek.)
Megjegyzés küldése