A gyerekkor élményei, az indulás, a kezdetek eseményei minden művész életében, művészete alakulásában meghatározó tényezők. Bergman mondta: „Ha az embernek nincs valami személyes mondanivalója, ne csináljon filmet.” A személyes mondanivaló gyökerei szinte majdnem minden esetben a gyerekkorba nyúlnak vissza. Vannak művészek, akik ezt egy az egybe tudatosan fölvállalják, művészi élményeiket, mondanivalójukat ide vezetik vissza. Mások, mint Szabó István is, nem vagy alig beszélnek gyerekkorukról, azt mintegy művészi homályban hagyják és csak az alkotásokból következtethetünk vissza, hogy a személyes indíttatás innen ered.
Szabó István 1938-ban született Budapesten. Apja sebészorvos volt, anyja is az egészségügyben dolgozott. Apja 1945-ban meghalt, félárvaként nőt fel. A budai Toldy Ferenc Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Máriássy Félix osztályába járt. A főiskolán Huszárik Zoltánnal, Gábor Pállal, Elek Judittal, Gyöngyössy Imrével, Kardos Ferenccel, Kézdi Kovács Zsolttal és Rózsa Jánossal járt egy osztályba. 1958-ban alapító tagja a Balázs Béla Stúdiónak.
Tanítványai elmondása szerint Máriássy Félix tanítási módszerének lényege a folyamatos kérdezés volt. Miért? Miért ez vagy az, miért így vagy úgy? A művésznek, a rendezőnek a miértre kell válaszolnia. Ha nincs válasz a kérdést akkor is fel kell tenni.
Szabó István rendezői munkássága is ebben a szellemben indult és tart jelenleg is. Már az indulása is sikeres volt, főiskolai vizsgafilmjei a Koncert, majd a Variációk egy témára. Mi történik egy zongorával az utcán (Koncert)? Az emberek különböző viszonyulása a zongorához és egymáshoz. Játékosság és öröm. Még egy zongora köré is szerveződhet közösség – védjük meg a zongorát az esőtől. A Variációk egy témára a második világháború, a háborús trauma újszerű megközelítése a filmes eszközökkel (kép, hang, zene). Ezekre a kisfilmekre már jellemzők az induló nagyfilmek sajátossága, a költőiség és az etűdszerűség.
Szabó Istvánnak ez a rendezői indulása a francia új hullámmal rokon. Leginkább Truffaut-hoz áll közel. Ábrázolásmódja, nyelvezete, lírai hangvétele és önéletrajzi ihletettsége innen ered. A személyesség ilyen varázsának a magyar filmművészetben nem volt előzménye, hagyománya. Ezt az alkotói hozzáállást, szemléletet erősíti meg első nagyfilmjeiben, az Álmodozások korában, az Apuban és a Szerelmesfilmben.
Az elmúlt három film mintegy laza trilógiaként foglalja össze a rendezői pályán induló rendező gyerekkorának, ifjúságának legfontosabb témáit, alkotó módszerét.
Az Álmodozások korának a készítésekor 26 éves. Miről is szólhatna a film, ha nem a nemzedékének az út-, a hely- és biztonságérzet kereséséről? Nem az a tipikus nemzedéki film, amely az a fiatalok és idősek generációja közötti ellentéteket sarkítja és hangsúlyozza. Ezt jól példázza, hogy Jancsi, a film főszereplője Flesch mérnökkel, az „öregek” egyik képviselőjével találja meg leginkább a közös hangot. A film befejező képsorai: a telefonos kisasszonyok reggeli ébresztést végeznek, sorra mondják az ébresztő szokványos mondatát: „Tessék felébredni!”. A narrátor befejező szavai: „Miért kell fájdalom ahhoz, hogy felnőtt legyen az ember? Meddig tart a fájdalom és mikor válik tapasztalattá?” Ez a befejezés annyira szimbolikus és sokrétű, hogy szinte mindegyik Szabó-film végéhez hozzá lehetne illeszteni valamilyen formában.
A biztonságérzetért való harcról szól a személyesség hangján az Apu kisfiútörténete és a Szerelmesfilm kapcsolatkeresése.
Némileg módosul a témaválasztás Szabó István következő két filmjében. A Tűzoltó utca és a Budapesti mesék álmai a közösséggé szerveződés és az összetartozás lehetőségeiről, igényeiről szólnak. Az álmok mögött pedig ott van a város, Budapest.
A Budapesti mesékkel Szabó Istvánnak egy alkotói korszaka lezárul. A megjelenítés módszerét tekintve ezt a korszakot összefoglalóan a filmetűdök, a „képszimfóniák” korszakának is nevezhetjük. A váltás egyrészt az események etikus megjelenítésében áll. Ez visszatérést jelent az európai tradícióhoz a hagyományos filmes elbeszéléshez. Másrészt előtérbe kerül az egyén szerepe, személyisége, felelőssége az adott közösségben. Ennek a korszaknak első darabja a Bizalom című film. Hogy mennyire sikeres volt a váltás, már az is jelzi, hogy ezt a filmet is Oscar-díjra jelölték. Amit nem sikerült elérni a Bizalommal, azt megkapta a következő film, a Mephisto, Oscar-díjas lett.
Szabó István alkotói korszakának egyik jellegzetessége ebben az időszakban a megőrizve meghaladni. A biztonságérzetért való napi harcról szólnak ezek a filmek is a Bizalom, és a Mephisto egyaránt.
A Mephistot Szabó István egy karakter történeteként is értelmezi, egy tehetséges ember karaktere történeteként. A film kérdései: Egy ember a biztonságérzete, az érvényesülése érdekében meddig mehet el? A megfelelés az alkalmazkodás útján tett engedmények meddig minősülnek kompromisszumnak és honnan számítódnak megalkuvásnak?
Első impulzusunk Höfgenről, hogy az öltözőben őrjöng miközben a színpadon lévő kolléganőjét Dora Martin primadonnát tapsolja, ünnepli a közönség. Nem tud mit kezdeni színésztársa sikerével, nem tudja elviselni a másik sikerét. Szemtől szembe azonban gratulál a primadonnának. Ez a kettősség mindvégig meg van a jellemében. Ezt a kettősséget színes bőrű szeretője, Juliette úgy jellemzi, hogy mindig maszkot visel. Höfgen nem tud mit kezdeni színésztársa sikerével, holott ő is sikeres színész Hamburgban. Ambíciózus tervei vannak. Forradalmi színházat – népszínházat – akar csinálni. A kikötői munkásoknak akar játszani. Nézetei, szándékai alapján bal oldali, kommunista beállítottságú. Ezért kerül összetűzésbe egyik színésztársával Hancs Niklas-sal, aki a Nemzeti Szocialista Párt tagja. Höfgen hamburgi „sikerének” csúcsa, hogy jó családba nősül. A feleségének a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése előtt így beszélt róluk: „Minden náci hitvány! Az ember bemocskolja magát, ha a közelükbe kerül. Sajnálom, hogy te ezt nem érted meg. Ez a családod híres liberalizmusa. Neked nincs világnézeted, csak játszol és kíváncsiskodol. A meggyőződés neked egy érdekes lélektani jelenség…” Höfgen ekkor még „halálos ellenségnek” tekinti a nemzeti szocialistákat.
A hamburgi társulatnál hangulatváltás lesz, ahogy a nemzeti szocialisták hatalomra jutnak. Ettől kezdve eszerint is születnek döntések arról, hogy ki hova tartozik. A fordulat után Höfgen mégse megy a feleségével külföldre, hanem a becsvágy Berlinbe viszi Lotte Lindenthtal színésznő invitálására. Berlin a sikert, a nagy szeretetet, a Mephistot és a Hamletet jelentették számára. Dora Martin mondja neki ekkor: „De magának jól fog menni Hendrik Höfgen, akármi történik egyébként Németországban.” A film nagy jelenete a kézfogás. Höfgen, mint Mephisto, maszkban a hatalom képviselőjének a páholyába megy, ahol Lotte Lindenthal bemutatja egymásnak őket. Mephisto mélyen meghajolva kezet ráz a tábornokkal. A kivilágított, zsúfolt nézőtérről mindenki őket nézte. Ezzel a kézfogással a hatalom végérvényesen elfogadta. A Tábornok hívta, nevezte el Mephistonak is. A hatalom elfogadta Mephistot, a Sátánt. A kézfogás következménye, hogy Höfgen intendánsa lesz a színházának, tehetséges művész és sikeres, aki mindent elért és mindent elveszített. Elgyengíti, súlytalanná teszi a hatalom. Meddig lehet elmenni? Hol van az önfeladás határa? Meddig lehet elmenni a kompromisszumok útján? Hol kezdődik a megalkuvás? Menti-e a kisebb-nagyobb megalkuvásokat az így és csakis így elért siker? Menti-e a kivételezett helyzetből adódó segítségnyújtás, amely nélkül mások elpusztulnának? Segít Juliette-nek, Hans Niklasnak, a nemzeti szocialistákból kiábrándult színésztársnak, Otto Ulrichs-nak, a szintén színésztársnak, Kis Böcknek, az öltöztetőnek… Hans Niklasnak és Otto Ulrichsnak még kivételezett helyzetében sem tud segíteni. Sőt, a hatalom abban a pillanatban, amikor bekebelezte, tudomására hozza, hogy kivételezett helyzete megszűnt. Amikor Otto Ulrichs érdekében próbál eljárni a Tábornok így utasítja helyre: „Na most már elég, Höfgen! Menjen innen! Erről magának semmi tárgyalnivalója nincs…, nem ez a maga szerepköre… Maga ilyen ügyekben nem kom-pe-tens! És jobb, ha minél távolabb tartja ettől a dologtól. Adok magának egy jó tanácsot. Ne avatkozzon maga mindenbe! Jobban teszi, ha saját dolgaival törődik „
Höfgen számára a nők egyfajta menekülést jelentettek. Három ilyen nő volt, Juliette, a szeretője, Lotte Lindenthal, a pártrfogója és Barbara a felesége. Juliette, a színesbőrű szeretője, aki tánctanára is, próbálja visszahozni a földre, próbálja megtanítani a földön járni. Höfgen vele szemben is védi viselkedését, a színházat, védi azt az álláspontját, hogy ő nem mehet el, neki a színház a feladata. Juliette Höfgennek egy kiállítás megnyitóján mondott beszédének újsághíre apropóján ez a párbeszéd zajlik le közöttük: „
Juliette: Miért kell neked ezekkel együtt szerepelni? …Beszédes mondani…
Höfgen: Mert hívnak.
Juliette: Mást is hívnak biztosan. Nem kell odamenni… Miért van erre szükséged? Vagy ennyire szeretsz köztük lenni?
Höfgen: Gondolod, visszautasíthattam? Senki nem tette volna az én helyemben, s aki állítólag az ellenkezőjét tenné, az hazudik.
Juliette: Mert te mindig jól akarsz viselkedni. Te olyan rendes fiú vagy. A jóviseletű kényelmedben akarsz maradni. Mert félsz. Így van?
Höfgen: Igen… De nekem jó…, jól viselkedni…..., én szeretek.
Juliette: Akkor viselkedj jól. Csak a kettő együtt most egy kicsit nehéz lett. Velem is lenni, jól viselkedni…. (…) A bőröm, az orrom, a hajam akkor is ilyen marad, ha én szégyellem magam érte, és mást szeretnék... Csak elfogadni tudom, semmi mást... Én mégis német vagyok. Német néger. Ez az anyanyelvem. Hová menjek?… És mi lesz velem?
Höfgen: Nem tudom, Julitte. Én azt sem tudom, hogy énvelem mi lesz.
Julitte: Te csak magaddal foglalkozol…”
Juliettenek mennie kell, el kell hagynia Németországot, ami Höfgen közbenjárására sikerül is. Egy valamiben értenek egyet: az egymás iránt érzett szexuális szenvedélyben.
Lotte Lindenthal a pályáját egyengeti. Az ő kérésére megy Berlinbe, ő mutatja be a Tábornagynak, ő segít másokért közbenjárni.
Barbara a felesége, egy jó partinak tűnik, de közbe szól a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése. Szintén a földre szeretné lehozni Höfgent, eredménytelenül. A nemzeti szocialisták győzelmekor külföldre megy, ő marad. Még párizsi találkozásukkor is azt bizonygatja a feleségének, hogy ő semminek nem részese, ő a színházat, a német kultúrát védi. A siker vakká teszi. A párizsi kávéházbeli beszélgetésük részlete:
„Barbara: Hogy bírod ott Hendrik? Te mindent látsz és tudod, hogy mi történik Németországban…
Höfgen: Én a színházban élek.
Barbara: A színházad Berlinben van.
Höfgen: Nem tudod innen megítélni a helyzetet…
Barbara: Most már nemcsak színész vagy, Hendrik. Ez választás…
Höfgen: Én nem fogok bemocskolódni, Barbara…. És valakinek menteni kell az értékeket, nem gondolod? Most a Hamletet fogjuk játszani. Akár testszik Shakespeare a hatalomnak, akár nem.
Barbara: Tudod mi a színház a hatalomnak, Hendrik? Ékszer, fel lehet tűzni, hogy csillogjon rajta, »Nekem ez is van.« Hendrik, neked nem szabad köztük maradnod!
Höfgen: Rám szüksége van az embereimnek, a »családomnak«, ha úgy tetszik. És az intendatúra egy lehetőség, amivel élnem kell… Embereken kell segítenem, akik most nehéz helyzetben vannak.
Barbara: …..Frázisok… a te ellenállhatatlan önámításod, Hendrik, megint tökéletesen működik…”
Höfgen számára többször is megadatik, hogy kiszálljon, külföldre menjen, de soha nem él a lehetőségekkel, még a nők kedvéért sem. Nem sodródik, nem kényszer hatására cselekszik, hanem tudatosan megy előre.
A Tábornagy születésnapja. Ünneplő tömeg, estély, tánc, fényűzés, pompa. Két férfi jön le a lépcsőn, a bal oldalit Szabó István, a filmrendező alakítja. Elegánsak. A férfi odasúgja Szabónak, hogy mennyibe kerül mindez. Szabó fölnéz a mennyezetre. Csodálatos születésnap, mondja, szörnyű, hogy részt kell vennünk rajta.
Valóban résztvevőknek kell lennünk?
A film utolsó jelenetében Höfgen ott áll egyedül a stadion közepén, abban a stadionban, ahol a berlini olimpiát rendezik majd, a reflektorok kereszttüzében, mintegy a reflektorok fényességének keresztjében.. Nem menekülhet a fényből. „Én csak egy színész vagyok – kiabálta. – Mit akartok tőlem? Csak színész.” Itt azonban ő már se nem színész, se intendáns, itt ő már csak van, mint egy kellék. Mindent elért, a hatalom körbeveszi, és nem engedi. Mephisto sikerében a hatalom foglya és talán először fél. Biztonságérzete odavan. Egyedül van és magányos. Höfgen az elfogadottak, a sikeresen és a sikerekben élni tudók közé tartozik. Tehetsége, értékei mindenre – adott esetben rosszra is – fölhasználhatók. Hagyja, hogy jellemének rosszabbik énje uralkodjon felette. Értékes ember lehetne, az adottságai megvannak hozzá, ezért folyamatosan kételkedik. Azonban minduntalan meggyőzi önmagát, legyőzi kételyeit. Ezzel egyre inkább kötődik a hatalomhoz, morálisan egyre inkább süllyed és így veszít el fokozatosan mindenkit, tulajdonképpen még a hatalom jóindulatát is. Ezt a lelki folyamatot a Höfgent alakító Brandauer ellenállhatatlan erővel jeleníti meg. Ebben a jellemformálásban benne van az az ambivalencia, az a kettősség, ami valójában Höfgen. Szabó István szerint, akiben túl sok a megalkuvás, az nem nyerheti meg az élete biztonságáért folytatott harcot. Ha valaki csak érvényesíteni akarja önmagát, az abba bele fog bukni. Höfgen nem néz szembe azzal, hogy hol tart. Úgy csinál, mintha ahhoz semmi köze nem volna, ahol a német társadalom tart. Ez önmaga megnyugtatása, amely szerint ő nem felelős. Ellenkezőleg, ő jót akar, ő segít másokon. Ha pedig az egyén nem érzi a felelősségét, akkor ereje sincs hozzá, hogy legyőzze saját magát és továbblépjen.
Urbán-Szabó Béla
Megjegyzés küldése