Szótlanul megyünk egymás mellett. Hirtelen rád pillantok. Megdermedek, akárcsak a furcsa vigyor az arcodon, ami már ki tudja mióta ül ott.
Láttam már ilyet. Múmiák arcán. A fogsorról felhúzódik az összeszáradt, papírvékony bőr, mely szinte ráég az arckoponyára. Vagy lovak, majmok, kutyák pofáján. Felhúzzák az ínyüket, kivillan a fogsoruk. Nem tudhatod, jókedvükben-e, vagy mindjárt a torkodnak ugranak. Vigyorognak, vagy vicsorognak?
Valami készül, érzem. Mondani fogsz valamit, csak még nem szántad rá magad. Az arcod feszült, szemed furcsán mered előre. Nem mersz rám nézni. Én is bánom már, hogy elkaptam ezt a pillanatot. Talán, ha nem látom, folytathatnám a gondtalan fecsegést, talán te is elhalasztanád ezt a mindennel-leszámolni-kész elszántságot.
Valami készül, érzem. Mondani fogsz valamit, csak még nem szántad rá magad. Az arcod feszült, szemed furcsán mered előre. Nem mersz rám nézni. Én is bánom már, hogy elkaptam ezt a pillanatot. Talán, ha nem látom, folytathatnám a gondtalan fecsegést, talán te is elhalasztanád ezt a mindennel-leszámolni-kész elszántságot.
Ha nem nézek rád, megszólaltál volna-e? Most, hogy elkaptam ezt a vicsorgó arcot, muszáj lesz megszólalnod.
Eddig se szóltunk. Most még némábbak vagyunk.
Benned kavarog az őskáosz. Keresi a szavakat, amiktől rend teremtődik.
Félek ezektől a szavaktól. Nem hiszek a szavak rendteremtő erejében. Úgy érzem, minden kimondott szó halálra ítéli a gondolatot, indulatot, ami világra hozta. Vagy legalábbis azonnal rabruhába öltözteti, számmal látja el és a börtöncellába száműzi örök időkre.
Láttam epilepsziásokat a roham kitörése előtt. Megmerevednek egy pillanatra, hogy aztán eszméletüket vesztve habzó szájjal hánykolódjanak.
Ilyen merevséget érzek rajtad, és tudom, ha megszólalsz, habzani fognak a szavak a szádról.
Istenem, csak meg ne szólalj! – fohászkodom magamban. Úgy rimánkodok hozzád, ahogy az emeletről leugrani kész öngyilkosjelölthöz rimánkodnak a lent állók.
Látom, amint kilépsz a felhőkarcoló legfelső emeletének párkányára, s behúnyt szemmel készülsz az ugrásra, hogy ne lásd a feléd zuhanó végzetet.
A mélybe hulló öngyilkos szavak magukkal rántják azt is, akinek szánják.
Istenem, csak meg ne szólalj! – fohászkodom, mindkettőnk életéért reszketve.
Látom, amint szinte az önkívületbe hajszolod magad, hogy aztán bármit is mondasz, érvényét veszítse. A beszámíthatatlanság felmentő védelmére számítasz, mielőtt gyilkos szavaidat támadásra indítod. Elszánt vagy, de számító is egyben. Vicsorgásod egyszerre kegyetlen és ravasz. Keresi a pontot, ahol belém vághat, de ő maga megmenekülhet.
Felhúzott ínyed, mint felajzott nyíl, kilövés előtt. Engem célzol vele, de te pusztulsz bele.
Nem kéne! – sikoltom.
Késő.
Nem hallod meg.
Megszólalsz.
Elengeded a benned tomboló vérebek láncát, akik eddig téged mardostak. Elengeded őket és miközben látod, hogy engem marcangolnak, tudod, hogy minden szónak az ellenkezőjét akartad mondani. Hízelgő és alázatos ebeket akartál a lábaim elé teríteni. Simogatni és simogattatni akartál.
Vér és húscafatok maradtak a támadás után. Mindketten megsemmisültünk.
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése