ÚJ TARTALMAK

Sági Erzsébet - „Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet”



Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult – olykor alig követhetően rohanó – világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is.
Valóban századunk betegsége lenne mindez?

Az Ótestamentumban olvashatjuk, hogy Illés próféta az apa-fiú ellentét feloldásának szépségesen nehéz feladatát kapta az Úrtól.
„Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet.” (Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers)

Milyen érdekes megközelítése a problémának, hogy az ige szerint először az apáknak kell megérteni fiaik eltévelyedésének okát. Nekik kell a közeledéshez hidakat verniük, és értő, megbocsátó bölcsességgel egyesíteni a családot.
Talán azért övék az első lépés joga és kötelessége, mert a megélt tragédiák és örömök megedzették már őket, belátóbbak és nagyobb toleranciával képesek – fentről és kívül látva is – kezelni a problémás helyzeteket.
Talán azért, mert az apák mindig jobban megértik, és szeretik szülöttüket, mint azok viszont. De mindez rendjén is van, hiszen az apáinktól – és itt értem azt is, hogy anyáinktól – tanult viselkedésformát, szokásokat és etikai normákat a fiúk – lányok – továbbadják saját gyermekeiknek, hogy majd az örök körforgás törvénye szerint, azokat szeressék mindenkinél jobban. És amikor eljön a felnőtté válás ideje, akkor saját apáikhoz hasonlóan, képesek legyenek a szeretet szellemében, ha kell megbocsátani, ha kell, akkor engedni saját – néha valóban begyöpösödött – igazukból.

Sokan vagyunk gyermekesek, de még többen, mindenki – „kit anya szült” –, akik valaha gyermekei voltunk szüleinknek. Nincs család, ahol mindig a béke honol. Kisebb-nagyobb súrlódások szinte törvényszerű velejárói az életkori változásoknak. A kisbaba első „nem”-je már jelzés, hogy önálló akarattal, igénnyel született utódunknak saját véleménye van, amit illik tiszteletben tartani.
Igen ám, de amint gyermekből szülővé válunk, mintha erről megfeledkeznénk.
Mi tudjuk, hogy mi a jó neki, mi már elestünk, Őt féltve – vagy elcipeljük előle az akadályokat, vagy – rászólunk, hogy kerülje ki.
És Ő? Hát Ő, természetesen meg akarja tapasztalni milyen a harc. Harc velünk, és harc a nehézségekkel. Meg akar botlani, hogy tudja, milyen érzés elesni, és tud-e újra talpra állni.
És azt is tudni akarja, hogy segítünk-e felkelni, jár-e továbbra is a szeretetünk, vagy meg kell dolgoznia érte.
Ezekre a „harcokra” szükség van. Itt tudjuk ütköztetni eltérő nézeteinket, itt tudjuk egyeztetni véleményünket azokban a dolgokban, amikben lehetséges az egyetértés köztünk.
Apaként sem árt emlékezni arra az időre, amikor fiak voltunk, és a minket béklyóként visszatartó tradíciókat igyekeztünk lerázni magunkról, mert tudtuk, a jövőt teszik lehetetlenné.

Ki hogy éli meg mindezt, az habitus kérdése is…
De az biztos, hogy a szeretet – sok nehézségen átsegítő hídja – nélkül nem megy.



Sági Erzsébet





Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes