ÚJ TARTALMAK

Urbán-Szabó Béla - Farkassá kell válni (beszélgetés egy súlyosan mozgásfogyatékos kerekes-székes középkorú férfival)



– Hogy vagy?
– Mihez képest?
– Úgy általában. A lakáskörülményeiddel elégedett vagy?
– Hát… Az is igaz, hogy az utóbbi években már ezt is képtelen lennék megszerezni.

***

– Mik foglalkoztatnak?
– Érdekelnek a társadalmi kérdések… Az ember nem gubózhat be… Úgy kell csinálni a dolgokat, hogy megfelelő legyen a társadalomra nézve is. Nyolc osztályom van, de amiben betű volt, azt mind elolvastam… Kicsit tele is van a fejem… Amúgy nagyon szeretek olvasni.
– A rokkantságod foglalkoztat?
– Nem különösebben. Egészséges emberi szemlélet van bennem… Az más, ha az utcán kötekednek velem… Egy ideig tűrök, aztán sokszor komolyabban szólok oda, mert szándékosságról van szó, nem véletlenről… Függetlenül attól, hogy mozgássérült az ember vagy nem, úgy mondja meg a véleményét, mint más… Akkor akad problémám…  Akkor megkérek valakit, szinte mindig jön valaki, aki segít…
–  Jobbnak képzelted az életet, mint ameddig eljutottál?
– Nem… Ez a rendszer most mindent megtesz annak érdekében, hogy az utolsó inget is leszedje az emberről… Nem vagyok egy pénzszóró valaki, de tapétázni kellene, ajtót festeni… Szóba sem jöhetnek… Szórakozás? Az meg pláne nem…

***

A betegségednek mi a jellemzője? 
A csontozatom nagyon gyenge. Üvegcsontú vagyok. Nagyon sokszor eltört – körülbelül százszor – a gerincemtől kezdve a lábam, a bordám, a kezem, a csípőm, a térdem a bokám…
– Mióta vagy kerekes-székes?
– Kilenc-tízéves korom óta.

***

– Hol és kik neveltek?
Mindig a szüleimmel éltem, csak ugye a családi belső viharok… Édesanyámék elváltak, ekkor egy másik helyre kerültünk, lett egy nevelőapám… Akkor édesanyám kapott egy lakást. Ott öt-hat évig éltünk, aztán kaptunk egy nagyobbat… Anyámnak új élettársa lett… Egyre többször került szóba a jövőm, a sorsom, ami nem volt rendezett… Szerettem volna dolgozni, szerettem volna egy otthont… Elköltöztem édesapámhoz, de ott is pénzproblémák voltak, haza kellett adnom a jövedelmemet. Nála éltem hét évig. Hat éve, hogy meg tudtam szerezni ezt a lakást. Be tudtam rá fizetni a nagybátyámtól kapott kölcsönből… Éreztem magamban annyi erőt, hogy munkával még az adósságaimat is rendezzem…, meg a lakásomat is olyanná alakítsam, hogy kerekes-székes mozgássérültként is használhassam.
– Mit gondolsz, a szüleid milyen életet szántak neked?
– Édesanyám mondta, úgyis intézet lesz a vége…. Hát ebből lettek az óriási problémák. Nem voltam hajlandó ezt elfogadni. Azt kaptam, örüljél, hogy élsz, neked nem lehet önálló életed, meg ilyen szövegek voltak. Éreztem magamban annyi erőt, hogy tudok úgy élni, mint egy másik ember, dolgozok, takarékoskodok, fizetem a számláimat… Bedolgozóként dolgozok… Hosszú ideig viszont úgy ment, hogy amíg az én asztalomnál vagy, addig az lesz, amit én akarok… Leteszed az utolsó fillért is, még akkor is, ha dolgozol… Én ezt nem akartam elfogadni. Normális emberi életre vágytam.
– Szüleid fogyatékosok voltak?
– Apámtól örököltem a betegségem. Anyám egészséges volt.
Melyikük állt közel hozzád?
– Az anyám, nagyon sokáig…

***

– Mik voltak a gyerekkori álmaid? A jövődet milyennek képzelted el?
Az ember meg tudja álmodni a jövőjét, nem is minden alap nélkül… Én magamnak ilyet álmodtam meg…
– Mint amit elértél?
– Úgy van. De nem azt, hogy így teljesen magamra hagyva, meg ennyire teljesen egyedül… Végül is magány lett belőle… Nem azért hagytak egyedül, mert rettentő rossz ember lennék…

***

– Iskolába hová jártál?
– Másfél osztályt végeztem el nappalin, normál körülmények között az itteni általános iskolában… Elestem, csontom eltört. Aztán otthon tanultam, otthon végeztem el a nyolcat, egyre jobb eredményekkel…

***

– Voltak barátaid?
– Az iskolában nem… Ahol laktunk volt egy komoly barátom, mozgássérült volt, de ő meghalt rákban.
– Volt másik barátod is?
– Azt hiszem, nem.

***

Érezted kirekesztettnek magad?
– Nem. Szerintem lelki beteg, akit foglalkoztat, hogy kirekesztett-e.
Mikor tudatosult benned, hogy fogyatékos ember vagy? Volt ilyen pillanat?
– Egészséges szemléletem van, ezzel soha nem is foglalkoztam. Mindig szörnyű akadály volt a lépcső…

***

– Kikre számíthattál, és kikre nem az eddigiek során?
– Anyámra hosszú időn keresztül számíthattam, ápolt, gondozott… De nem kívántam, hogy ezáltal mindenről lemondjak… Aztán igazából nem számíthattam senkire sem… Minduntalan értésemre adták, hogy vagy maradok a seggemen, vagy megyek az intézetbe.
– És most számíthatsz valakire vagy valakikre?
– Senkire. Farkastörvények vannak. Vagy bebizonyítod magadról, hogy farkas vagy, s akkor nem tépnek széjjel, vagy ha nem bizonyítod be, akkor bárány vagy, s akkor fölfalnak.

***

– Milyen kapcsolatod van ma a szüleiddel?
– Az életet élni kell, azért van. A nő szül egy gyereket, aki beteg ember lesz. Arra való hivatkozással, hogy ő nevelte, gondozta, a további életére is igényt tart. – Azért vagy az enyém, mert beteg vagy. Ezt nem tudom elfogadni.
– Anyukáddal tartjátok a kapcsolatot?
– Megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de…

***

– Vallásosan neveltek a szüleid?
– Anyukám próbálta néha az imakönyvet a kezembe adni, de nem… Az persze más kérdés, hogy amit tízéves koromtól harmincöt-éves koromig elolvastam, abból összeállt egy kép. Az különösen dühít, amikor kiderül, hogy a tízparancsolatot nem nagyon hajlandók ismerni a katolikusok… Ha valaki kereszténynek vallja magát, legyen is az. Ha annak vannak törvényei, próbálják már betartani…

***

– Mi szerettél volna lenni gyermekkorodban?
– Volt álmom… Elmondjam? Filmrendező. Miért? Nem tudom megmondani. 
– Játszottál-e valaha az öngyilkosság gondolatával?
– Nem… Voltak olyan esetek, hogy lehetett rajta morfondírozni… Ha valamit is úgy tettem, az még véletlenül sem volt komoly… Mivel a családomban voltak hisztériák is, hisztériákra csak hisztériával lehetett válaszolni, mert ott ésszel nem lehetett… Persze ezt nem lehet túlzásba vinni. Egy bizonyos pontig igen, aztán vissza kell kapcsolni. Mindig tudni kell visszakapcsolni.
– Egy hisztérikus konfliktusban szerinted vissza lehet kapcsolni? Mindig vissza lehet?
– Nemcsak lehet, vissza is kell.

***

– Mi lenne a három kívánságod?
– Lakás, kutya… A család a harmadik… Nem tudom. Az első kettő megvalósult.
– Mit jelent számodra az egészség?
– Ha a jelenleginél több bajom nincs. Ha nem kell külön menni orvoshoz, akkor egészséges vagyok.
– Egyébként kit tartasz egészségesnek?
– Nem tartom egészségesnek, ha mondjuk valaki kívülről nagyon jól néz ki, viszont szegény olvasni sem tud, gondolkozni meg végképp nem.
– Örömeidet, bánataidat kivel tudod megosztani?
– Jóformán senkivel. Az utóbbi években eldurvult a világ. A kapitalista önzés kezd divatba jönni. Az ember egy idő után belülről olyan lesz, mint egy sündisznó.
– A szomszédokkal milyen a kapcsolatod?
– Hát elég jó… Az ember egy idő után rádöbben, hogy másképp beszélnek a szemébe és másképp a háta mögött… Ha valami történik, csak te csinálhattad a rosszat… Úgy gondolják, hogy ha az ember itthon dolgozik, akkor semmi gondja, baja, meg semmi problémája nincs… Itt az emberből kijön az emberállat… És állandóan bizonyítanod kell, hogy farkas vagy.
Itt a lépcsőházban hány család van, ahol munkanélküli van?
– Egyről biztosan tudok. A többi meg szerintem retteg…

***
           
– Támogatottnak, megtűrtnek vagy kiszolgáltatottnak érzed magad?
– Támogatott? Hát ki támogat engem? Megtűrt? Ez az embereknél általában úgy van, hogy megtűrik egymást. Kiszolgáltatott? Senkinek sem. Ha jól belegondolok, viszont a parlamentnek, az OTP-nek kiszolgáltatott vagyok.

***

– Hogyan ünnepelsz?
– Nekem mindennap egy ünnep. Úgy élni, hogy nem megalkudva, nem hazudozva a másiknak…
– Mi az, ami hiányzik az életedből?
– Most videót szeretnék venni, aztán szeretném folytatni a lakás csinosítását… Az ember nemigen adja föl a reményt, hogy lesz egy családja… Nem alkuszok meg semmilyen tekintetben. Sem apámmal, sem anyámmal, sem olyan tekintetben nem alkuszok meg, hogy elég, ha két lába van egy nőnek, és valahogy kinéz, és itt van mellettem… Az emberi vonzalomból, vagy nem vonzalomból indulok ki.
– Mi az, amit könnyen el tudsz érni, és mi az, amit nem?
– Amit viszonylag könnyen el tudok érni, az általában anyagi természetű. Még magam is meglepődök ezen… Amit nem tudok könnyen elérni, az személyes dolog… Család.
– Bezártnak érzed magad?
– Nem. Hál’istennek az ember kitalált egy olyan szerkentyűt, amit tévének hívnak, és ez olyan, mint egy ablak.
– És ez elég?
– Nem elég… De nem túlzottan töröm magamat azért, hogy engem akármilyen kapcsolatban elfogadjanak, befogadjanak...
– Az  egészségeseket irigyled azért, mert egészségesek?
– Sajnálom őket…
– Ezt hogy érted?
– Az emberek elfutnak egymás mellett, és nem tudnak mit kezdeni az egészségükkel.
– Ha lehetnének gyerekeid, mit adnál nekik örökül?
– A gondolataimat.
– Ha valamikor döntési lehetőséged lenne, mit és miként döntenél?
– Személyes dolgaimban mindig úgy döntök, ahogy én akarok...
– Mi az, ami a legtöbb gondot okozza neked?
– Az anyagiak, ez sokszor tényleg gond…
– Mit értesz segítségnyújtáson?
– Emberséget. Amit én is tudok adni, meg amit más is tudna adni.
– Szerinted milyen a rokonszenves az ember?
– Akinek színvonala van, akivel tartalmasan lehet beszélgetni, együtt lenni vagy együtt élni… Az rokonszenves, aki őszinte.
– Miben találsz örömet?
– Abban, ha kíváncsiak egyesek a szavaimra, elgondolásaimra…
– Ki tekinthető szabadnak?
– Aki képes dönteni a sorsáról… Nem érzi semmilyen módon fenyegetve magát.
– Ki tekinthető alávetettnek?
– Aki nem dönthet a saját sorsáról… Aki beteg vagy egészséges, de nincs munkája, nem látja a jövőjét…
– Vannak-e példaképeid? Kik?
– Akik természetesek…
– Kiket tekintesz sorstársaidnak?
– Minden olyan embert, aki lecsúszott, akinek abból a bizonyos szabadságból, szuverén jogokból, az emberi élethez való egyéni jókból nem adatik.
– Vagyis te nem csak azokra gondolsz, akik …?
– Egyáltalán nem. Lehet, hogy valaki beteg, de sokkal jobb körülmények között él, mint bárki más…
– Ezek között az emberek között sem találtál barátra, vagy csak elvbarátokra leltél?
– Magas a mércém… Ez a mérce némelyek számára megugorhatatlan, és nem is nagyon akarják megugorni.
– Mitől félsz?
– Hogy egyszer nem jön senki, aki segítene. Ettől félek.
– Köszönöm a beszélgetést.


Urbán Szabó Béla




Oszdd meg:

1 megjegyzés :

  1. Facebookos hozzászólás itt olvasható:
    http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=241978185843585&id=100000493365238&notif_t=share_comment

    VálaszTörlés

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes