ÚJ TARTALMAK

Varga Nóra - Korhelyleves



Kinyitotta a szemét és már kiáltott is.
 – Aladár! – inkább erőtlen nyöszörgés volt ez. Egy darabig várt az elsötétített szobában. Kidugta a kezét a jó meleg paplan alól, majd visszahúzta. Többször megismételte a mozdulatot, aztán elunta.  Hogy még mindig nem jött be senki, újra kiáltott.
– Aladár!  Aladár! – kétszer mondta egymás után, és mintha a hangjába is nagyobb erő költözött volna.
Még várt, képzeletében fiatalkori ismerőseinek rég halott arcai villantak fel. Dacos, duzzadó bicepszű, öntudatos tizennyolc, megfontolt, életük delén lévő, családnak élő huszonöt-harminc éveseknek, kik belefásultak a napi robotba és az éjszakai gyereksivításba, vagy éppen ötven felettieknek, akiknek a sörözés és a meccs mellett nincs más gondjuk, csak hogy mikor menjenek nyugdíjba.  Memóriája frissen őrizte a negyven-ötven év előtte eseményeket, míg a jelenről szinte alig vett tudomást.

– No mi az? – nézett be egy borzas fejű, álomittas siheder. – Papa már felébredt? Hiszen még alig múlt hét óra.
Hirtelen iszonyú rosszul lét tört rá, alig kapott levegőt. Hideg veríték ült csapzott, ráncos homlokára, keze elgyengülve markolászta a gyűrött lepedőt.
– Rosszul vagyok – nyögte kínok között.
– Az ám, még hogy rosszul van! – replikázott a langaléta fiú bosszúsan – Már ezzel etet bennünket vagy tizenöt éve! Még hogy rosszul van… – és nagy lendülettel csapta rá az öregre az ajtót.
Most valóban rosszul érezte magát. Légszomj gyötörte, és halálfélelme volt. Úgy érezte itt a vég. Aztán néhány perc múlva megnyugodott, és mintha a mellkasa is felengedett volna, újra tudott lélegezni.  Gondolatai visszatértek családjára, és a legkisebb unokájára, Aladárra. Méltánytalannak tartotta a fiú viselkedését, és megindulva gondolt saját jóságára. Pedig a valóságban zsarnok volt. Mióta a majdnem százhúsz kilós mama, a felesége kihullott mellőle, az albérleti néhány év kivételével a gyerekeknél élt, és nem is rosszul. Nyugdíjából sosem adott egy fillért sem a közös kasszába, az egészet a hóbortjaira költötte el. Néhány esztendeje, mikor még fürgén mozgott, és a vérnyomása is nagyjából rendben volt, akkor még szerette az elegáns ruhákat. Minden inghez megvolt a színben hozzáillő nyakkendő, valamint az öltönyökkel harmonizáló cipő is. És a friss virág sosem hiányozhatott a gomblyukból. Szerette mindennek megadni a módját: úriasan reggelizni a tejivóban, vagy pezsgős vacsorára vinni néhány kétes hírű hölgyikét. Ilyenkor nem sajnálta a tízezreseket, hadd lássák ezek a kis nők, hogy ő még mindig a régi gentleman. A méregdrága, ötcsillagos szállodákban is ő volt a legnagyobb gavallér, amikor éjszakára felvitte a riadtan vihorászó lányokat, akiket egészen megszédített a pénz és a pompa.
Lassan felült és bütykös lábait belerakta az ágy elé készítetett puha mamuszba. Megkapaszkodott az éjjeli szekrénybe és felállt.  A botja után tapogatózva óvatosan megindult az ajtó felé.  Nagyon gyöngének érezte magát és a homályban sehol sem látta a sétapálcát.
– Aladár! – bukott ki belőle a sóhaj, melyet valami csoda folytán az unoka meghallott és már adta is az ébenfából faragott, az óegyiptomi keselyű fejű istennőt, Nehbetet mintázó botot.
– Jöjjön papa reggelizni – hívta kedvesen a nagyapját, mert már megbánta az iménti heveskedését.  – A kedvence, szalonnás rántotta lesz friss kávéval. Azzal karon fogta a csoszogó öreget és türelmesen vitte az étkező irányába.
De neki valahogy nem tetszett az egész. Gyomra háborogva tiltakozott a tojás és a szalonna szagától, inkább egy kis vajas pirítóst evett volna. A kávé sem hangolta jobb kedvre, helyette teát kívánt. Mégis, mint valami mártír, megadóan nyelte a rántottát. Zsírja elcsöppent a frissen vasalt, fehér damaszt abroszra. Itta hozzá a reszelős feketekávét tejjel, és azt kívánta, bárcsak tíz évvel fiatalabb lenne. Akkor még saját ura volt akaratának, és nem kellett vezetgetni, mint egy hátulgombolóst. Nagyon megalázónak érezte helyzetét, és szeretett volna rajta változtatni.
Reggeli után sétálni indult. Aladár, vagy Julis, a lányunoka lerázhatatlan, masszív pitbullként vele tartott. Ez is fájt neki, hogy sehová sem mehet egyedül. Mindig szemmel tartotta valaki. De ha már itt volt az unoka, hát igyekezett a dolog jó oldalát nézni. Hiszen lábai hamar elfáradtak, és mindig a zebra közepén akartak összecsuklani. Ilyenkor jól jött Aladár erős karja, vagy Julis puha tenyere, amibe kapaszkodva remegő lábakkal, elfúló lélegzettel, de átért a túlsó oldalra.
– Legalább valami hasznotokat látom – morogta ilyenkor a foga között.  Minden egyes lépésért
meg kellett harcolni. Minden nappal egyre távolibbnak tűnt a ház mellett fekvő szép, gondozott park. Jobb szeretett Aladárral menni. Mert amikor a parkba értek, igaz, hogy a fiú rögtön lepasszolta őt egy padra, mondván, hogy megszomjazott, és eltűnt a nem messze álldogáló kiskocsma irányába, de pontosan egy óra múlva megjelent. Jó, lehet, hogy kissé spiccesen, de nem bánta, mert ilyenkor neki is hozott egy nagyfröccsöt. Ha Aladár az egyetemen volt, akkor Julis, Aladár nővére kísérte el. Julis kissé molett, alacsony huszonöt éves nő volt. Pontosan olyan töltött galamb formájú, amilyennek szerinte egy nőnek lennie kell. Neki ne magyarázza azt meg senki, hogy kellemes dolog egy rakás zörgő csontot ölelgetni.  Ebben az egy dologban igazi szakértőnek tartotta magát.
Ebédre mindig otthon voltak. A visszafelé út kissé könnyebben ment, mert egészen fellelkesült a parkban látott formás női bokáktól, no meg a nagyfröccstől, amit unokájától kapott. Hogy milyen huncutságokat ki nem találnak ezek a mai lányok! Csak nevetgélt magában, amikor a rövid szoknyákra és a szinte mindent szabadon hagyó blúzokra gondolt. 
Az ebéd rendszerint csendes volt. Hétköznap hárman voltak, a lánya Ilus, Julis és ő. Hétvégén Aladár és a veje is itthon evett. A veje Imre egy nagy multinál volt igazgató, szépen keresett. Így Ilusnak sem kellett állásba mennie, nem volt rá szükség. A cégtől kaptak egy flancos kocsit is, és minden évben kétszer mentek tengerpartra nyaralni. Illetve telelni. A fene se érti, mi a jó abban, hogy olyan messze utaznak el, ahol a magyart senki sem érti meg, és a repülővel is bármikor történhet valami. Inkább maradnának itthon, a pénzt pedig szépen el lehetne pezsgőzni, vacsorázni. Na de Imre nem volt ilyen korhely.
Amikor túl voltak az gasztronómia szépségein, akkor ő egy órácskára lefeküdt szundítani.  Az utóbbi években megint rémálmok gyötörték. Ébredéskor izzadt testtel, zavartan motyogott és eltartott néhány percig, amíg magához tért. Megnyugodva nyújtózott végig a süppedő franciaágyban. Körülnézett, szinte itta magába a drága bútorokkal berendezett szoba képét. Kicsit még gondolkodott, például megromlott egészségén is sokat morfondírozott. Nagyon bántotta, hogy nem tud régi kedvteléseinek hódolni, mint azelőtt öt- tíz éve. A halál mindennap eszébe jutott. De csak, mint nagyon távoli, valamikori elkerülhetetlen esemény. Arra sosem gondolt, hogy na, ma lesz az utolsó napom. Mindig úgy érezte, hogy ez az egyre romló testi és egészségi állapot csak átmeneti. Majd rendbe jön, hiszen túlélte ő a Don-kanyart és a szibériai hadifogságot is, pedig úgy hullottak mellőle az emberek, mint ősszel a légy.  Igaz, amikor a sok viszontagság után végre hazaért, annyira le volt gyengülve, hogy hónapokig még beszélni sem volt ereje. Na meg kedve sem. Sokáig álmodott a becsapódó gránátok fütyülésével, jó cimboráinak halálordításával. Az orosz tankok testet megreszkető dübörgésével, a széttrancsírozott emberi maradványokkal. Néhány lábujját amputálni kellett, mert lefagyott a mínusz ötven fokos hidegben. Úgy gondolta, hogy megjárta már a poklot, ezért a halál nem fog hamar elbánni vele.  
Eszébe jutott az a kora tavaszi nap, amikor a hosszú hadifogság után újra átlépte apró vidéki házuk küszöbét. Felesége eszeveszett öröme, a kis Ilus megszeppent hallgatása, aki meg sem ismerte az apukáját. Aztán az orvosok, ápolónők sürgölődése körülötte. Az éter és frissen vasalt ágynemű szaga még a bőrébe is beleivódott. Hónapokig feküdt a kórházban, majd egy késő nyári délután haza mehetett. Csakhogy addigra elvették a lakást, és egy komfortnélküli szoba-konyhát utaltak ki nekik. Hazaárulónak, horthysta bitangnak bélyegezték.  Nehéz idők voltak, Ilon gyenge idegzete nem bírta a megpróbáltatásokat. Igaz, kövér, nagydarab asszony volt mindig, de az idegei érzékenyek. Ő pedig nem akarta látni szenvedését, kislánya éhezését, mint a strucc, homokba dugta a fejét. Kevés pénzük volt, mert őt a rovott múltjával egy öntödébe vették fel munkásnak, Ilon pedig a lépcsőházat takarította, ahol laktak.
Szeretett az öntödében dolgozni, mert nem kellett gondolkodni. Elbódította a meleg, a kicsapó gőz és fémszag. Gépiesen tette a dolgát, és amikor megkapta az éhbérnek is kevés fizetését, sosem akart hazamenni. Inkább pezsgőzni vitt néhány útszéli nőt. Hát ez volt akkoriban az ő korhelykedése, amely nem volt egyéb, mint menekülés a nyomorúságos élet elől.  Fájdalmas visszaemlékezés a háború előtti szép időkre, amikor, mint ludovikás tiszt tette a szépet a kivágott, drága ruhákban ékeskedő, finom francia kölni illatot árasztó, előkelő hölgyeknek a kaszinóban. Csakhogy Ilon ezt nem értette meg, és annyira elhidegültek egymástól, hogy a köszönésen kívül szinte semmit sem beszéltek.
Szemével körbepásztázta a szobát. Apróra megszemlélte a sötétkék függönyöket, a szép kis asztalt a székkel, az éjjeli szekrénykét és a franciaágyat. Talpával jólesően matatott a puha padlószőnyeg bolyhaiban. Eszébe jutott az a nap, mikor Ilon örökre elment. Iluska már egyetemista nagylány volt. Valahogy sikerült bekerülnie az orvosira, bár őt még mindig ellenségnek tartotta a rendszer. A felesége rokonai segítettek, akiknek volt néhány egyetemi professzor barátja, így szemet hunytak Ilus származásán.  A gyárba jöttek érte a szomszédok, hogy menjen haza, mert nagy baj van. Mire a lakásba értek, Ilon már kiszenvedett. Ott feküdt merev tagokkal, nagy teste szétterült a pamlagon. Akkor nem sajnálta, inkább örült, hogy végre kedvére dorbézolhat.
A temetésen kevesen voltak. Kicsi, szegényes szertartás volt, ahol a pap csak eldarálta a szokásos szöveget, a részeges kántor pedig elénekelte a kötelező énekeket. Csak amikor földbe engedték, akkor érzett valamiféle szánalmat. Ilus zokogott, és évekig nem beszélt vele, mert őt okolta az anyja haláláért. Ez fájt neki. Úgy érezte, nem érdemli meg a lánya megvetését. A pezsgős vacsorákhoz és az alkalmi cimborákhoz menekült vigaszért.  Már nem az öntödében dolgozott, hanem portás volt egy kis cégnél. Az is fájt neki, amikor a lánya diplomaosztójára meg sem hívták. Kihagyták, mint valami nem kívánatos, korcs személyt.
Albérletről albérletre vándorolt. Az úrias külső és a pénzszórás még mindig élete része volt. Szinte betegesen ragaszkodott ehhez. Inkább nem evett, de a kis nőket, akiket felszedett, luxusszállóba vitte.
Egyik ilyen átmulatott éjszaka után felkeléskor nem tudta mozgatni a jobb karját és a beszéde is furcsa volt. Zsibbadtnak érezte az arca jobb felét. A hölgyike, aki vele aludt remegve telefonált le a portásnak, és zavartan, kapkodva mondta el a betegség tüneteit. Az orvos megvizsgálta, majd azonnal mentőt hívott. Agyvérzés, ezt hallotta.
– Apuka! – mintha messziről érkezett volna hozzá a hang. Erőlködve nézett fel, és először meg
sem ismerte Ilust a fehér orvosi köpenyben.
– Hát itt dolgozol? – reszelősen tört fel a hang a torkából.
– Aztán jól vagy-e? – akarta kérdezni, de elröstellte magát.
Ilus a lehető legjobb ellátást biztosította az apjának, amit csak a kórház nyújtani tudott. Kétszemélyes szobába rakatta, ahol egyedül lehetett. Nem kellett senki horkolását, nyögését hallgatnia. Egy hétig feküdt az intenzíven, aztán hazaengedték. Hála a gondos ápolásnak nem bénult le sem a karja, sem arcának jobb fele. Igaz kicsit nehézkesebben ment a beszéd, és az ujjait sem tudta úgy használni, mint azelőtt. De azt mondták szerencséje van, és ő is így érezte. Sok év után először hagyta el hálaima az ajkát. Fogadkozott, hogy megváltozik. 
Ilus nem engedte visszamenni a koszos albérletbe, hanem magához vette. Akkor már Imre, a későbbi férje a vőlegénye volt. Igaz, még nem a mostani luxuspalotában laktak, csak egy előkelő negyed háromszobás társasházában, de neki mégis külön szobát biztosítottak. Az esküvőn újra elemében érezte magát, és gálánsan udvarolgatott az összes szépasszonynak. No persze a jófajta borocskának sem tudott ellenállni, amit Ilus nem is hagyott szó nélkül. Olyannyira összevesztek, hogy úgy döntött elköltözik tőlük.
– Nem tud megváltozni! – kiabálta magából kikelve a lánya – Maga már sosem tud megváltozni! Korhely volt, az is marad! Gyűlölöm, mert tönkre tette az anyámat! – Másnap fuvarost fogadott és mire a lányáék hazaértek a munkából, ő már el is hurcolkodott.
Kicsoszogott az előtérbe.  A botját az ajtó elé támasztva találta. Fogta, és elindult a konyha irányába, ahonnét isteni mandulás illatok jöttek. Hirtelen roppantul megkívánta a süteményt. Nyála elcseppent fonnyadt ajkairól, le a mamuszára.
– Már fel is ébredt apuka? – fogadta nevetős arccal a lánya – Azt hittem tovább tetszik pihenni. Üljön csak le, mindjárt kész a sütemény! – mutatott az egyik bordó selyemhuzattal bevont, magas fatámlás székre az asztalnál.
– Ilus… - motyogta a nevet. Hirtelen csordultig telt a szíve iránta szeretettel, és meg akarta ölelni, ezért visszafordult.
– Apuka üljön már le! – szólt rá bosszúsan Ilus – A végén megégeti magát! Így aztán a pillanat elszállt, csak az érzés zakatolt még egy darabig a szívében.
– Aztán Aladár hol van? – kérdezte kissé megnyugodva. – Aladár volt a kedvence. Nem csak a
tilosban elkövetett fröccsözés miatt, hanem mert büszke volt a magas, jókötésú, finom arcú fiatalemberre.  Titokban abban reménykedett, hogy katonai pályára megy.  De Aladárt nem vonzotta a hadsereg, villamosmérnöknek tanult.
– Nemsokára itthon lesz – futottak mosolyba Ilus arcán a szarkalábak. – Egyetem után a barátnőjével találkozik bent a városban.
– Így, apuka egyen! – tette elé a lánya a szép fehér porcelán tányért. Rajta a porcukorral megszórt, illatozó mandulás kiflik. Ínycsiklandó finomságok. 
– Az elköltözést nagyon hamar megbánta, ám makacssága nem engedte, hogy könyörögjön. Ott folytatta, ahol nemrég abba hagyta. Nyugdíjkor három napig dorbézolt, aztán a hónap végéig nyelte az éhkoppot. Régi vágású büszkesége azt mondta, különb legény ő annál, hogy még egyszer kórházba kerüljön. Nem is került, de Iluska a hajléktalan szállón szedte össze, mert már félévi bérlettel tartozott a házi úrnak, aki egyszerűen kidobatta. Nem sajnált semmit, csak hogy a szép ruháit, cipőit ott kellett hagyni a kapzsi főbérlőnél.  Most igazán fogadkozott, hogy megváltozik, mégis néhány hét után újra előtört régi, rossz természete.  Ivott és nőzött, mint egy legényember. Még a fiatalokat is megszégyenítette virtuskodásával, pedig már a hatvanötöt is betöltötte.  Iluskáék már négyen voltak, így nagy családi házat vettek, hogy mindenkinek meglegyen a külön szobája.  Futotta rá, hiszen Imre fontos állásban volt, és akkor még Ilus is dolgozott orvosként a kórházban.  Néhány éven belül Imre még feljebb lépett a ranglétrán, így Ilus otthon maradt a gyerekekkel.
– Majszolgatta a süteményt, közben szürcsölte a finom, fekete teát. Belsejét átmelegítette a forró ital. 
– Apuka ne kapcsoljam be a tévét? – kérdezte tőle a lánya. – Most kezdődik az a sorozat, amit mindig tetszik nézni.
Leült  a tévé előtt terpeszkedő drappszínű bőrkanapéra és az óriásképernyős televíziót nézte majdnem három óra hosszat. Akkor elunta a bugyuta sorozatocskákat és a szobájába botorkált.  Leült az ágya szélére és hirtelen elfogta az az ismeretlen, hideg érzés, ami mostanában annyiszor kínozta. Lerúgta a mamuszokat és lefeküdt, hátha jobban lesz. A hűvös, szorító érzés azonban nem enyhült, sőt erősödött. Zihálva kapkodta a levegőt.
– Ilus! – utolsó erejét megfeszítve kiáltott érte. Annak felbukkanó arcát látva kissé megnyugodott.
– Korhelylevest… Korhelylevest főzzél nekem lányom… - az álla leesett, feje furcsa szögbe dőlt rá a vállára és nem mozdult többé.

Varga Nóra




Oszdd meg:

1 megjegyzés :

  1. Nagyon szeretem a történeteid, mert megelevenednek az emberek, a jellemek, minden és mindenki halad valami olyan dolog felé, amelyet önkéntelenül is bevonz!
    Szívből gratulálok Neked!

    VálaszTörlés

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes